Történelem

You are currently browsing the archive for the Történelem category.

Eddig nem látott, döbbenetes, szeptember 11-én készült fotókat talált egy 19 eves fiatalember a nagynénje hagyatékában.

A New York-i születésű Liam Enea jelenleg Connecticutban él. A nagynénje fotóalbum gyűjteményét a nagymamájától kapta néhány éve. Eddig nem volt ideje átnézni őket, de a járvány ideje alatt hozzálátott a képek digitalizálásához. A hét elején egy rózsaszín, Valentin-napi album került sorra, azonban meglepetésére, nem romantikus témájú képeket talált.

Az albumban közeli felvételek láthatóak a 2001. szeptember 11-én leomlott World Trade Center ikertornyokról. A szemszög teljesen új. A nagynéni, Maryann Puglisi-Muñoz, a Greenwich Street 310-es épületben (ma Independence Plaza North Apartments) lakott. A 27. emeleti lakás terasza délre, egyenesen a World Trade Centerre nézett. Innen készítette a felvételeket, egy olcsó, egyszer használatos fényképezőgéppel. A képek az első repülő becsapódása után néhány perccel kezdődnek és végig kísérik a tornyok haláltusáját. Jól láthatóak az utcaszinten menekülő emberek, a gomolygó porfelhő, a káosz.

Liam Reddit-en tette közzé a képeket, hogy a lehető legtöbben láthassák ezeket a különleges felvételeket. A család sajnálja, hogy eddig nem tudott a képek létezéséről és már nincs módjukban megköszönni Maryann-nak, hogy azokban a drámai pillanatokban volt lélekjelenléte megörökíteni az eseményeket.

Teljes album: Flickr
Reddit

Tags: , , , , , , , , , ,

1. Nevek a bronz korlátokon

A hivatalos nevén National September 11 Memorial & Museum (Nemzeti Szeptember 11. Emlékhely és Múzeum) 2011-ben nyílt, a tragédia 10. évfordulóján.

Az emlékpark legmegrázóbb eleme az ikertornyok helyén található két hatalmas medence a vízesésekkel. A Reflecting Pools (Elmélkedő Medencék) a tornyokhoz hasonlóan a North Pool (Északi Medence az Északi Torony helyén) és South Pool (Déli Medence a Déli Torony helyén) nevet viselik. A vízesések a mélységes űrt jelképezik, melyet a tornyok hagytak maguk után. A fém medencék bronz korlátjába vésték 9/11 valamennyi áldozatának nevét, összesen 2983-at.

A World Trade Center-nél 2753-an hunytak el. Az American Airlines Flight 77-es járatán, mely a Pentagon épületébe csapódott, 184 áldozat volt. A United Airlines Flight 93 Shanksville (Pennsylvania) közelében zuhant le, miután az utasok visszavették a gépet az eltérítőktől. Ezen a gépen 40 áldozat volt. A korlátokon helyet kapott még 6 név, az 1993. február 26-i World Trade Center-t ért bombatámadás áldozataié is.

A neveket nem ábécés rendbe helyezték. Ennél mélyebb értelmet kerestek az emlékhely megálmodói. A nevek egymás mellett kapcsolatokat jelképeznek. Barátságok, szerelmek, családok, kollégák. Együtt éltek, együtt dolgoztak, együtt haltak. A nevek elhelyezése előtt az alkotók beszéltek a családokkal, ismerősökkel, akik kérhették, hogy például melyik munkatársuk mellé kerüljön a család halottjának neve. Ezt a 9/11 Múzeum honlapján is jelezték a nevek mellett.

Északi Medence korlátján:
Északi Torony halottai
Flight 11 utasai
1993-as bombatámadás áldozatai

Déli Medence korlátján:
Déli Torony halottai
Készenléti egységek áldozatai (tűzoltók, rendőrök, mentősök)
Flight 77 és Flight 93 utasai
Pentagon munkatársai

2. Észak-Amerika legnagyobb mesterséges vízesései

A két hatalmas vízesés a 9/11 Emlékhely szíve, Michael Arad építész alkotása, a Reflecting Absence (kb. Elmélkedő Hiány) nevet kapta. A két vízesés alapterülete nem egyezik meg pontosan az ikertornyok alapterületével, elhelyezkedésük azonban igen. A tornyok 65×65 m alapterületűek voltak, míg a vízesések 53X53 m alapterületűek.

A medencék fekete gránit falán percenként 98 ezer liter víz zubog le 9 méteres mélységbe. Az újrahasznosított, úszómedencékhez hasonló eljárással kezelt vizet 16 pumpa tartja mozgásban. Télen az egész rendszert melegítik, hogy a vízesés soha ne álljon le. Az medencék teljes víztartalma 22 perc alatt folyik le, miközben a víz különleges szűrőrendszeren halad át, mely kiszűri az esetleges pénzérméket, amelyeket néhány látogató a kérés ellenére is behajít a vízesésbe.

A vízesés alkotói eleinte aggódtak, hogy a zubogó víz túl hangos lesz a parkban, azonban az első tesztek, melyekre meghívták az elhunytak családtagjait is, elsöprő reakciót váltottak ki a résztvevőkből. A robajló víz ugyan hangos, azonban a vizuális élménnyel párosítva kivételes élmény. Magasztos, megnyugtató és felkavaró egyszerre. A lezúduló víz elnyomja a város zaját és egyfajta burokkal veszi körül a medence mellett állókat. Megszűnik a tér és az idő, a tragédia szinte kézzel tapintható. Sok látogató érzékelni véli az elhunytak lelkét, egyfajta kollektív jelenlétet. 2700 lélek, akiket hirtelen és drámai módon ragadott el a halál.

A 9/11 Múzeum látogatása ellenére, ahol kézzel fogható emlékeket is lehet látni, sok látogató a vízesések hangját, a medencék mellett töltött idő élményét hordozza magában hosszú ideig.

3. A Túlélő Fa története

A kínai körtefát 1970-ben ültették el a Világkereskedelmi Központ területén, az ikertornyok közelében. Csupán csak egy volt a többi díszfa közül, azonban szeptember 11-én minden megváltozott körülötte. A leomló épületek maguk alá temették, ágai letörtek, megégtek. Csak októberben találtak rá az eltakarításban részt vevő munkások. Az egyetlen életben maradt, romok alól kikandikáló ágán apró, frissen zöldellő levelek voltak. Fák nem szoktak új levelet hozni októberben. A fa így jelezte, hogy élni akar. A munkavezető értesítette a New York City Park és Városfejlesztési Osztály munkatársait, akik úgy döntöttek, hogy esélyt adnak a fának. Rehabilitációra vitték a Bronx-ban található kertészetükbe. Ő volt az utolsó, aki élve hagyta el a tragédia helyszínét.

A fa gyógyításával Richie Cabo-t, az Arthur Ross Faiskola kertészét bízták meg, aki eleinte nem volt biztos benne, hogy a fa erőre kap. A következő tavasszal azonban még több levelet hozott és egy gerlepár fészket rakott a friss lombkoronában. Az elkövetkező 6 évben a fa egyre erősebb lett, új ágakat növesztett, de nem virágzott egyetlen egyszer sem.

2007-ben az Emlékpark látványtervezőinek eszébe jutott a fa és eldöntötték, hogy helyet kap az új parkban. 2010 augusztusában még a Bronx-ban volt, amikor egy nagyobb vihar gyökerestül kitépte a földből. A kertészek ismét elültették és a fa azonnal helyrejött, nem adta fel.

A Túlélő Fa 2010 decemberében hazatért a World Trade Centerbe. A törzsén és az ágain jól láthatóak a szeptember 11-én szerzett sebek. A 9/11 előtti részek göcsörtösek, rücskösek, míg az új ágak simák. A fa is annak a napnak a borzalmairól mesél, de egyben a gyógyulásról és a túlélésről is. A sebek, a zúzódások mindig ott lesznek, de az élni akarás győzedelmeskedik.

2011 tavaszán, az első tavaszon újra otthon a WTC-ben, megtörtént a csoda. 10 évvel a tragédia után, a Túlélő Fa ismét virágba borult.

2013. szeptember 11-én pedig újabb tradíció született. A Túlélő Fa Palánta Program keretén belül minden évben három olyan közösség kap magoncot a fáról, amely különösen nagy tragédián esett át és szüksége van az újrakezdés, a túlélés szimbólumára.

Túlélő Fa palántát kapott többek között:
🔹️Boston – a maratonon történt bombatámadás emlékére (2013)
🔹️Far Rockaway, Queens – amely hatalmas károkat szenvedett a Sandy hurrikán idején (2013)
🔹️Newtown, Connecticut – ahol 20 kisgyermek és 6 felnőtt vesztette életét egy iskolai lövöldözés során (2015)
🔹️Madrid – a 2004-es terrortámadás emlékére (2015)
🔹️Orlando, Florida – a Pulse Nightclub 49 áldozatának emlékére (2016)
🔹️Párizs – a terrortámadások emlékére (2016)
🔹️Manchester – az Ariana Grande koncerten elhunytak emlékére (2017)
🔹️Haiti – a Matthew hurrikán után (2017)
🔹️Puerto Rico – a Maria hurrikán után (2018)
🔹️London – a Grenfell Tower tűz emlékére (2018)
🔹️Las Vegas, Nevada – az 58 halálos áldozattal járó, szabadtéri koncerten történt lövöldözés emlékére (2019)
🔹️Görögország – a tragikus erdőtüzek emlékére (2019)

4. A 9/11 Emlékpark fái

A fák nagyon fontos vizuális és lelki szerepet játszanak a 9/11 Emlékparkban. Nyugalmat árasztanak, vigaszt nyújtanak, az élet körforgását jelképezik, a megújulás bizonyosságát hordozzák.

A Túlélő Fa mellett további 412 fát (egész kis erdőt) telepítettek a park területére. Valamennyi amerikai mocsári fehér tölgy. A fákat úgy helyezték el, hogy mire elérik a teljes magasságukat, 18 métert, a fák koronája teljesen összeér, védelmező, gótikus boltívre emlékeztetve. Az égboltot csak a medencék fölött lehet látni majd.

New York City fáinak nagyon ellenállónak kell lennie. Ki kell bírniuk a nyári nagy meleget, a betonépületek által éjjel kibocsátott hőséget, a légszennyezést, télen az extrém hideget, hurrikánokat. A választás a mocsári fehér tölgyre/quercus bicolor-ra esett, mert jól bírja a hőmérséklet és nedvesség ingadozást, károkozó rezisztens, erős szélben is rugalmasan hajlik, elviseli az átültetéssel járó stresszt és nem utolsó sorban impozáns megjelenésű. Nyáron levelei sötétzöldek, ősszel aranybarna színt öltenek, melybe egy csepp rózsaszínes árnyalat is keveredik. Lombkoronája kerek, tömött.

A fák legtöbbje a New Jersey-ben található Bartlett Tree Experts faiskolában nevelkedett 5 éven keresztül és 2011-ben kezdték őket áttelepíteni az Emlékparkba. Néhány tölgy Pennsylvaniából és Washington D.C-ből érkezett, az ottani áldozatok emlékére. A fák egy fajból származnak, ettől függetlenül mindegyik egyedi, emlékeztetve a 2983 áldozat megismételhetetlen életére.

Valamennyi fa gyökerének közelébe apró regisztereket helyeztek, melyek állandó jelentést küldenek a fa egészségi állapotáról, a talaj víz és tápanyagszintjéről, így ha szükséges, a kertészek azonnal közbeléphetnek. A parkban az esővíz csatornákat úgy tervezték, hogy a fák gyökeréhez vezessék a vizet. A föld alatt külön csőrendszer fut, amely levegőt juttat a gyökerekhez. A kertészek mindent megtesznek, hogy ezek a fák teljes szépségükben fogadják a látogatókat.

5. Boldog Születésnapot!

2001. szeptember 11-én 2977 ember élete drámai hirtelenséggel szakadt meg. 1109 áldozatot (2019-es adat) továbbra sem azonosítottak. Számukra és szeretteik számára a World Trade Center a végső nyughely. Talán ezért is érzik sokan a lelkek jelenlétét, míg mások mélységes szomorúságot tapasztalnak a helyszínen, annak ellenére, hogy már 19 év eltelt a tragédia óta. 1109 család számára a mai napig a Világkereskedelmi Központ a szeretteik temetője. Ezért különösen is fontos, hogy a látogatók legyenek tekintettel az Emlékpark látogatási kultúrájára.

Bizonyára az is feltűnt, hogy az Emlékparkban és környékén nem látjuk a City-ben jól megszokott utcai énekeseket, zenészeket. Kegyeleti okokból csak külön engedéllyel lehet a WTC környékén szórakoztató tevékenységet folytatni.

Az Emlékpark vezetőségének legfontosabb törekvése az áldozatok emlékének ápolása. Ennek egyik eleme a születésnapok ünneplése. A tradíció 2013-ban kezdődött. A születésnapos nevéhez egy szál fehér rózsa kerül kora reggel. A nap folyamán az Emlékpark munkatársai többször is ellenőrzik, hogy a virág a helyén van-e, illetve újat helyeznek el, ha esetleg valaki eltávolította a virágot. Átlagosan napi 8 születésnapot ünnepelnek az Emlékparkban. Szeptember 11-én 6 áldozat ünnepelte születésnapját.

A virágokat a TriBeCa negyedben található virágbolt, a Flora Tech tulajdonosa, Michael Collarone adományozza az Emlékparknak. A születésnapi rózsák közelebb hozzák, emberibbé teszik az áldozatokat.

A neveket tartalmazó bronz korlátot hőmérséklet szabályozó rendszerrel szerelték fel, hogy nyáron elkerüljék az égési sérüléseket a fém túlhevülése miatt, télen az esetleges kisebb fagysérüléseket. A korlátot, a neveket valamennyi évszakban kényelmesen meg lehet érinteni.

6. A 9/11 Emlék Tisztás

9/11 felfoghatatlan rombolást hagyott maga után. A tüzek több mint 100 napig égtek. A mentő és eltakarítási munkálatokban több ezren vettek részt 9 hónapon keresztül. Két millió tonna (!) összeroncsolt fémet, betont, törmeléket távolítottak el embertelen körülmények között. Egyetlen cél lebegett a szemük előtt: az újjáépítés.

Áldozatukat szenvedés követte. A mérgező füst- és porfelhő néhány éven belül több ezer rákos megbetegedéshez és krónikus légzőszervi, emésztőrendszeri, bőr, immunrendszeri és egyéb betegséghez vezetett. A veszélynek azonban nem csupán a mentési és eltakarítási munkálatokban közvetlen résztvevők voltak kitéve, de mindenki, aki Lower Manhattan-ban, a Canal Street-től délre élt, dolgozott 2001. szeptember 11. és 2002. május 30-a között. Lakók, irodai, bolti alkalmazottak, iskolások, pedagógusok.

A krónikus állapottal, rákos betegséggel jelenleg is küzdők és szeretteik számára 2001. szeptember 11. sosem ért véget. Az ő tiszteletükre, emlékükre született a 9/11 Memorial Glade (9/11 Emlék Tisztás).

A tisztás a Túlélő Fa közelében, attól nyugatra található. Középen gyalogösvény halad, melyet 6 hatalmas kő monolit övez. A kövekbe repedéseket véstek. A járatokba olvasztott fémet töltöttek, melyet a World Trade Center acél maradványából olvasztottak. A mintázat azt jelképezi, ahogy szeptember 11. továbbra is átszövi a 9/11 betegséggel küzdők életét. Az emlék köveken is sokan hagynak képeket, virágokat, szeretteik emlékére.

A tisztás azon a ponton található, ahol annak idején a fő rámpát felállították. Ezen keresztül szállították a roncsokat a teherautókhoz, a munkások és az áldozatok családtagjai is ezen keresztül közelítették meg a Ground Zero-t. Az emlékművet 2019. április 6-án adták át, a hivatalos eltakarítási munkálatok befejezésének 17. évfordulóján.

2019-es adatok alapján több mint 2 ezren hunytak el 9/11 okozta betegségben. Kb. 400 ezren voltak kitéve a mérgező anyagoknak hónapokon keresztül. A tragédia utóhatásának súlyosságát az fejezi ki a legjobban, hogy a 9/11 betegségben szenvedők segítésére felállított alapot 2092-ig meghosszabbították.

Képek: grimace_586, Ashley Hunt

Tags: , , , ,

Kormányzói segítséggel idén is megrendezésre kerül a Tribute in Light, a Fényemlékmű szeptember 11-én.

Múlt csütörtökön járványügyi kockázatra hivatkozva a Fényemlékmű rendezője, a 9/11 Múzeum bejelentette, hogy ebben az évben elmarad azinstalláció. A hír sokkolta a City lakosait.

A Tribute of Light a legerőteljesebb 9/11 emlékmű. A magasztos, kék iker sugarak szeptember 11-én, naplemente után jelennek meg Manhattan egén és másnap hajnalban, a felkelő nappal fokozatosan halványulnak el. A fénysugarak a megsemmisült Világkereskedelmi Központ ikertornyait szimbolizálják és hat hónappal a tragédia után, 2002. márciusában gyúltak fel először.

Cuomo kormányzó szombaton közbelépett és a következőket nyilatkozta mindannyiunk nevében: “New York Állam felügyeletet és egészségügyi szakembereket biztosít a 9/11 Múzeum számára, hogy biztonságosan fel tudják állítani az emlékművet. A Fényemlékmű féltő gonddal őrzött tradíció. A fénysugarak a reményt, kitartást és ígéret jelképei. Tökéletes vizuális reprezentációi a New York Tough (New York Erős) eszméjének. 2020-ben szükségünk van erre, jobban mint valaha. A vírus olyan sokat és olyan sokakat elvett tőlünk. Ennek a hagyománynak nem szabad megszakadnia.” #NeverForget #SosemFelejtünk

Kép: myfotophun, Josh Ketcham

A Brooklyn Bridge azon New York-i nevezetességek közé tartozik, melyet valamennyi nap- és évszakban érdemes meglátogatni. Minden alkalommal teljesen más élményekkel és képekkel térünk haza. Érdemes a hídon mindkét irányból átkelni, hogy Brooklyn és Manhattan látványát külön-külön is élvezhessük.

A híd 1883 óta nyújt festői látványt és biztosít biztonságos átkelést az  East River felett New York-iak és turisták milliói számára.

Ismerkedjünk meg a híd 15 titkával.

1. A tél, mely hídépítésre kényszerítette a várost.

A Polar Vortex a Föld sarkainál lévő nagy kiterjedésű alacsony légnyomású örvény, amely a hideg, nagy tömegű levegőt a sarkoknál tartja. Amikor az örvény “lejjebb ereszkedik” a Keleti Parton, New Yorkot napokra, akár hetekre markában tartja a fagy. 2014, 2015 és 2016 telén hetekig kemény fagyok voltak New Yorkban, de mindez semmi volt ahhoz a télhez képest, mely 1867-ben parttól partig befagyasztotta az East River-t és a Manhattanban dolgozó Brooklyn-i lakosoknak nem volt más lehetősége, mint testi épségük kockáztatásával a jég hátán átkelni a folyón. Az East River felett átívelő híd megépítése elkerülhetetlen lett.

2. A balszerencsés Roebling-ek

A német származású John Roebling, a híd tervezője sajnos nem élvezhette monumentális alkotásának gyümölcsét.
1869. június 28-án, miközben a híd építésének helyszínénél, a Fulton Kikötőnél iránytűvel mérési munkálatokat végzett, szerencsétlen balesetet szenvedett. Lába a beérkező komp és a dokk közé szorult. Összeroncsolt lábujjait amputálták, azonban a mérnök az amputáláson kívül elutasította az orvosi segítséget. A műtéti területet “vízterápiával gyógyította”. A seb a higiénia elhanyagolása miatt elfertőződött, a mérnök állapota rohamosan hanyatlott és július 22-én szepszisben elhunyt.

Munkáját fia, Washington Roebling vette át. Ő tervezte és építette a két pneumatikus búvárharangot, melyeket a gránitból készült hídfő oszlopok lerakásához használtak az East River két oldalán. A munka a keszonokban emberpróbáló volt. 1870-ben tűz ütött ki az egyik harangban. Washington is részt vett az oltási munkálatokban, rengetegszer aláereszkedett. Hamarosan súlyos keszonbetegség tünetei jelentkeztek nála: megsüketült, részlegesen lebénult és megvakult. Akkoriban nem voltak még tisztában a keszonbetegség kialakulásával és megelőzésével. Roebling-en kívül rengeteg építőmunkás szenvedett maradandó károsodást. 27 építőmunkás elhunyt. Washington továbbra is részt vett az irányítási munkálatokban, de szüksége volt valakire, aki átveszi tőle a munka oroszlánrészét.

3. Építsd meg a világ egyik legszebb hídját mérnöki tanulmányok nélkül!

Washington Roebling felesége, Emily Warren Roebling, miután apósa elhunyt és férje ágyhoz kötött lett, átvette a híd kivitelezési munkálatait, előzetes mérnöki képzés nélkül.

Emily belevetette magát a tanulmányokba. Összekötő volt az ágyban fekvő mérnök és az építők között. Rövid idő alatt rendkívüli tudásra tett szert az anyagok szilárdsága, mechanikai feszültség elemzés és a függesztőkábelek témakörében.

Tizenhárom éven át volt a Brooklyn Bridge építési munkálatainak főmérnöke, projekt managere és egyben felügyelője. Rátermettsége, elkötelezettsége, karaktere és diplomáciai képessége ámulatba ejtett mindenkit, aki kapcsolatba került vele.

Politikusokkal, a város elöljáróval, szállítmányozókkal és versenytársakkal tárgyalt nap mint nap és hamarosan már mindenki úgy tekintett rá, mint a híd tervezőjére.

A Brooklyn Bridge 1883-ban került átadásra és Emily volt az első, aki átkocsikázott a hídon, kezében egy kakassal, a szerencse szimbólumával.

A Brooklyn Bridge átadása után Emily elvégezte a jogi egyetemet a New York University-n és a nők elleni diszkrimináció, valamint a női egyenlőségi jogok szószólója lett, 1903-ban bekövetkezett haláláig.

A Brooklyn Bridge-n emléktábla található Emily tiszteletére: “Minden nagyszabású munka mögött egy nő elkötelezett önfeláldozása áll.” ( “Back of every great work we can find the self-sacrificing devotion of a woman.”)

A New York Times 2018-ban megkésett nekrológot jelentetett meg Emily Warren Roebling tiszteletére.

4. A gyilkos híd

1883. május 24-én este hatalmas tűzijátékkal ünnepelte New York City a világ nyolcadik csodájaként emlegetett, újonnan átadott Brooklyn hidat, mely a világ leghosszabb függőhídja volt.

A másnapi Brooklyn Eagle címlapján is a híd volt a főszereplő, azonban az újságcikk kihangsúlyozta, hogy minden kimagasló alkotás létrehozása emberi veszteséggel jár. A híd már az építkezés megkezdése előtt megszedte első halálos áldozatát, az építmény tervezőmérnökét. Az alapok lerakása 27 ember életébe került. Ők keszonbetegségben hunytak el. Az építkezés 14 éve alatt több kábelmunkás lezuhant a hídról és az East River-ben lelte halálát.

A Brooklyn Bridge azonban nemcsak az építészek, de a civil lakosság körében is szedett áldozatokat.

Természetesen nem a híd okozta a haláleseteket, hanem az adott kor tudományos hiányosságai (a keszonbetegség megelőzése és kezelése gyerekcipőben járt), az orvostudomány elutasítása (a híd főmérnöke visszautasította az antibiotikumos kezelést, miután amputálni kellett a lábujjait, melynek következtében vérmérgezést kapott) és nem utolsó sorban az emberek szkepticizmusa, az újtól való beteges félelem.

Már a híd építése előtt sokan kétkedéssel fogadták a tervet. Meg voltak győződve róla, hogy a híd építése fizikai lehetetlenség, s ha meg is épül, nagyon hamar le fog szakadni.

Az általános aggodalom, tragédiához vezetett. A megnyitás után egy héttel, május 30-án hétfőn, különösen nagy volt a gyalogos forgalom a hídon. A korabeli híradás szerint 20 ezer ember tartózkodott a hídon. Decoration Day-t (Memorial Day elődje) ünnepelte a nemzet. Rengetegen eljöttek, hogy megcsodálják a város új szerzeményét és a hídról szemlélődjenek, mivel ez volt a környék legmagasabb pontja.

A manhattani oldal lépcsőin hatalmas gyalogos dugó alakult ki. Egy hölgy megbotlott, a mellette álló nő sikítani kezdett és ennyi elég is volt, hogy kitörjön a pánik. Pillanatok alatt több százan ordították, hogy leszakad a híd, meneküljön mindenki. A tülekedés tömeges eséshez vezetett, többeket agyonnyomtak, másokat eltaposott a féktelenül menekülő tömeg. A tömegbalesetnek 12 halálos áldozata és 35 sérültje volt.

A szerencsétlenség híre gyorsan és pontatlanul terjedt. A Madison Square kikiáltója szerint 25-en meghaltak és több százan megsérültek. A 42. utcában már úgy tudták, hogy leszakadt a híd és 1500-an szörnyethaltak.

A rendőrség tanult az esetből. A baleset után külön osztag irányította a gyalogos forgalmat a hídon, ügyelve arra, hogy ne alakulhasson ki gyalogos forgalmi dugó.

5. Szabotázs és elefántok

A Brooklyn híd szíve a két 81 méter magas ikertorony, mely gótikus templomok boltíves ablakaira emlékeztet. Az építkezés idején a masszív tornyok az Észak-Amerikai kontinens legmonumentálisabb építményeinek számítottak, amelyek nemcsak vizuális, de kritikus technikai szerepet is betöltenek. Annak a négy hatalmas kábelnek a súlyát bírják, amelyek a hidat a folyó felett tartják. A kábelek 19 szálból állnak, minden egyes szálban 278 huzal található. A hídat összesen 22 és fél ezer km hosszú kábel tartja a magasban, melyek rögzítése 2 évet vett igénybe.

A híd építésekor a mérnökök még nem ismerték az aerodinamika tudományát, a hidat nem tesztelték szélcsatornákban.
A tervező, John Roebling a szükségesnél 6-szor erősebbre tervezte a hidat.

A szakemberek által végzett munka pontos és makulátlan volt, azonban Roebling nem vette észre, hogy az egyik beszállítója, J. Lloyd Haigh gyengébb minőségű huzalokat is bedobott egy kis nyereség (300,000 dollár) reményében. A szabotázsra csak akkor derült fény, amikor a kábelek már mind a helyükön volt. Az újrakábelezés lehetetlen volt. Ehelyett további 150 extra huzallal erősítették meg a kábeleket. Hogy elkerüljék a nyilvánosság bevonását, Haigh-et nem bocsátották el, hanem arra kötelezték, hogy a saját zsebéből fizesse az extra, kiváló minőségű huzalokat.

Mindezen óvintézkedések ellenére Roebling leminősítette a 6-szoros biztonságot 4-szeresre.

A híd megnyitása után egy héttel, 1883. május 30-án bekövetkezett szerencsétlen baleset, melynek során 12 embert halálra taposott a megrémült tömeg, fekete felhőt vont a híd fölé. Vissza kellett nyerni a New York-iak bizalmát.

P.T. Barnum híres cirkusza már a megnyitó ünnepélyre is felajánlotta szolgálatait, ám ekkor még elutasították. A halálos baleset után azonban már a városvezetés kérte fel a cirkuszt, hogy segítsen eloszlatni a kétségeket.

Így esett, hogy 1884. május 17-én 21 elefánt – köztük a híres afrikai elefánt, Jumbo -, 7 teve és 10 dromedár kelt át a hídon, meggyőzve a New York-iakat, hogy a Brooklyn híd biztonságos.

A Brooklyn Bridge építészeti és mérnöki mestermunka. A New York-iak félelme, hogy a híd bármikor összedőlhet, alaptalan volt.

6. Senki nem tudja pontosan, milyen volt a híd eredeti színe

2010-ben a New York-i Közlekedési Hivatal bejelentette, hogy újrafestik a hidat és visszaállítják az eredeti színét, melynek hivatalos neve “Brooklyn Bridge Tan” (cserszín). A történészek azonban nem igazán lelkesedtek az “eredeti” elnevezésért, mivel egy fennmaradt korai irat szerint a Brooklyn Bridge az átadáskor vörös színű volt, pontosan Rawlins Red. A szín arról a vas-oxidból nyert pigmentről kapta a nevét, melyet a Wyoming-i Rawlins városában bányásztak.

Egy 1877-ből származó Currier and Ives metszet szintén ezt a teóriát támasztja alá. A képen a híd sötétvörös színű. A Rawlins-i Carbon County Múzeum kutató történésze megerősítette, hogy a kisváros folklórjának része a híd. Büszkék arra, hogy ők biztosították a festéket a legendás Brooklyn hídhoz.

1983-ban, a híd átadásának 100. évfordulóján a Rawlins Daily Times, a város napilapja is megemlékezett az eseményről, kiemelve a város szerepét a híd történelmében. A múzeum azonban iratokkal, számlákkal nem tudja bizonyítani a bánya és a Brooklyn Bridge kivitelezői között köttetett szerződést.

A meglepetés azonban akkor lett még nagyobb, amikor a New York-i Műemlékvédelmi Hivatal sem tudott semmilyen eredeti iratot felmutatni, amelyben a híd színe Brooklyn Bridge Tan lett volna. Kiderült, hogy 1972-ben elvégeztek néhány színanalízist a megkopott festéken és arra a következtetésre jutottak, hogy a híd eredeti színe valószínűleg barnássárga volt.

A Brooklyn Bridge Tan bekerült a Szövetségi Színkatalógusba az amerikai iskolabusz sárga és a repülőgép zöld mellé, 20227 számmal.

A rejtély azonban itt még nem ér véget. Egy 1920-ban nyomtatott képeslapon a Brooklyn Bridge egyértelműen zöld színű volt.

7. Mi legyen az új híd neve?

A Brooklyn Bridge elnevezés szinte egyértelműnek tűnik, pedig egy ideig nem volt az. A tervezés kezdetén a hidat Great East River Bridge és néha Great East River Suspension Bridge-nek (Nagy East River Függőhíd) nevezték. A Brooklyn Daily Eagle, Brooklyn város napilapja nevezte először Brooklyn Bridge-nek, 1867-ben, de a név nem ragadt.

Az 1883-as átadáskor hivatalosan a nehézkes New York and Brooklyn Bridge elnevezést kapta. Brooklyn csak 1898-ban lett New York egyik kerülete, így mindkét város igényt tartott a névre. A Brooklyn-iak polgári büszkesége 1915-ben győzött – a híd tervezője és kivitelezője Brooklyn-i lakos volt – és a híd elnyerte mai nevét: Brooklyn Bridge.

8. Borospincék a híd gyomrában

A pillérekben több helybéli bor és pezsgő forgalmazó bérelt raktárhelyiséget. A pince állandó hőmérsékletet (16 °C) és páratartalmat biztosít. A befolyt bérleti díjat eleinte a híd építési munkálataira fordították, később fenntartásra és karbantartásra.

A Manhattan-i pillérben található pincehelyiséget Blue Grotto-nak nevezték el a bejárat mellett található Szűzanya szentélyről és a freskókról, melyek német, olasz, spanyol és francia szőlőskerteket ábrázoltak. A freskók ma már sajnos teljesen kifakultak.

A pincéket az I. Világhárború és a Szesztilalom idején lezárták, majd újranyitották és 2001-ig általános használatban voltak. 9/11 után, közbiztonsági okokból végleg lezárták őket. Ma már csak a hídfenntartó cég használja karbantartási eszközök tárolására.

9. Atombunker a Brookly Bridge gyomrában

2006-ban a New York-i Közlekedési Hivatal néhány munkatársa rutin híd és alagút ellenőrzést végzett, amikor a Brookly Bridge Manhattan-felőli pillérében titkos atombunkerre bukkantak. Az atombiztos óvóhely pontos helyét a város titokban tartotta bizotonsági okokból. Jelenleg is csak a Közlekedési Hivatal tudja pontosan rajtuk kívül, hogy hol található.

A bunkerben több hordó ivóvízet, több doboznyi takarót, 350 ezer zacskó (ma is fogyasztható) energia kekszet és nagy mennyiségű Dextran gyógyszert találtak. A Dextran sérülések, trauma és műtétek utáni sokk kezelésére használatos. A dobozokon “Csak ellenséges támadás után használható” figyelmeztető felirattal.

A dobozok két különböző évből, 1957-ből és 1962-ből származnak. A bunkert 1957-ben hozták létre, amikor a Szputnyik szovjet műholdat a világűrbe juttatták, 1962-ben a kubai rakétaválság idején pedig újra feltötltötték, a legrosszabbtól tartva.

A Brooklyn Bridge Manhattan-i pillére a Pearl Street és a Dover Street sarkán található.

10. A híd extrém hidegben “felemelkedik”

A kábelek a hideg hatására összehúzódnak és 7.5 cm-rel feljebb emelik a hidat a folyó fölött.

11. “I have a bridge to sell” 

Az amerikai angolban az “I have a bridge to sell” (van egy eladó hidam) szólás jelentése: az ajánlat csaláson alapul vagy olyan képtelen, hogy csakis roppant hiszékeny ember eshet áldozatul. A szólás a Brooklyn Bridge-hez kötődik. Egy bizonyos George C. Parker csaló kétszer is “eladta a hidat”, naiv turistáknak, bevándorlóknak és több ezer dollárt zsebelt be tőlük. Parker nem elégedett meg a Brooklyn híddal. Eladta a Szabadság-szobrot és a Metropolitan Múzeumot is. 1928-ban életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték és a Sing Sing-ben végezte.

12. Időkapszula

A Brooklyn-i oldal pillérében a híd átadásának 100. évfordulóján, 1983-ban időkapszulát helyeztek el, melyet a 200. évfordulón, 2083. május 24-én nyitnak fel.

13. Kövületek

A híd két tornya és a pillérek természetes mészkőből és cementből épültek, melyet a Hudson völgyében található Rosendale bányában termeltek ki. Ugyanebből a bányából származik a Szabadság-szobor talapzatának anyaga. A mészkő üledékes kő, így kövületeket is tartalmaz. A legszebben a pillérekben (a Manhattani-oldal pillére nem közelíthető meg) láthatóak különféle kövületek, korallok, kagylók, rákok.

14. Hídvám 

A Brooklyn Bridge-et és a Manhattan-on belüli hidakat a New York-i Közlekedési Minisztérium múködteti (nem a Közlekedési Hivatal/MTA, mely a New York-i metrót, buszokat és a városból ki- és bevezető hidakat üzemelteti), így nem kell hídvámot fizetni, azonban ez nem volt mindig így. A gyalogos hídvám 1891-ben szűnt meg a Brooklyn Bridge-n, a többi vám 1911-ben. A gyalogos hídvám 1 cent volt, lovasoknak 5 cent, lovaskocsiknak 10 cent. Ha állatokat hajtottak keresztül a hídon, szarvasmarhánként 1 centet, bárányonként 2 centet kellett fizetni.

15. George Washington rezidenciája

A híd Manhattani hídfője az Egyesült Államok első elnökének, George Washington-nak a rezidenciája helyén található, melyet emléktábla jelez.

Képek: Louis Grimace Ortiz III, Mike Dukarm, Max Loew, Nicholas Vee

Tags: , , , , , , ,

A Central Park New York City ikonikus parkja, a város lakóinak hátsókertje, a turisták közkedvelt célpontja. A Parknak azonban van egy 150 éves titka, amelyet nagyon kevesen ismernek. A történet a Central Park létrehozása előtt kezdődött és főszereplője az a közösség, amely a park létrejöttének áldozata lett.

Az 1820-as években Manhattan lakossága a mai Lower Manhattan területén összpontosult, a sziget többi része hegyes-völgyes vadvidéknek számított.

A rabszolgatartást általában a déli államokkal asszociáljuk, azonban az igazság az, hogy a City bőven kivette a részét az intézmény fenntartásában. New York City-ben a rabszolgaság eltörlése kínzóan lassú folyamat volt. 30 évbe telt el, mire az utolsó New York-i rabszolga is megkapta a szabadító levelét. Ahogy egyre több szabad fekete jelent meg a munkaerőpiacon, a faji feszültség nőtt, s gyakoriak lettek az erőszakos összecsapások. Lower Manhattan veszélyes lett a szabad feketék számára.

1825-től egyre több földterület került eladásra Manhattan északi területén. Ez volt a kiút. Egy szabad fekete férfi, akit Andrew William-nek hívtak, megvásárolt itt három telket. A lehetőség híre hamar szárnyra kelt és egyre több fekete család vásárolt telket Williams-ék környékén. Rövid időn belül létrejött Manhattan első, szabad feketék által alapított közössége, a jelenlegi 82. és 89. utca között. A falut Seneca Village-nek nevezték.

Seneca Village a fekete családoknak megfizethető, biztonságos otthont jelentett. Mindezek mellett biztosította a férfiaknak a szavazás lehetőségét is. Fekete férfi ezekben az években csak akkor kapott szavazati jogot, ha ingatlannal rendelkezett.

Az elkövetkező 30 évben a falu lakossága közel 300 főre növekedett. A népszámlálás szerint többségük munkás, felszolgáló, bejáró és cipész volt. A házak mellett három templomot és egy iskolát felhúztak a falu lakói számára.

Néhány évvel később megérkeztek az első német és ír telepesek, akik csatlakoztak a faluhoz, létrehozva New York City első integrált közösségét. A templom nyilvántartása szerint, a feketék, a német és ír telepesek integrációja zavartalanul működött. Egymás mellé temetkeztek, együtt keresztelték a gyermekeiket és több vegyes házasság is született.

Ugyanezalatt a 30 év alatt New York City lakossága a négyszeresére nőtt és Lower Manhattan már nem volt képes befogadni a beözönlő új lakókat. A fehér elit tartott tőle, hogy az egész szigetet felemészti az építkezés. A gazdagok európai körútjaikról a londoni és párizsi parkok élményével tértek haza és megszületett az igény egy manhattani parkra, mely a város tüdeje lesz.

1853. július 21-én New York City kijelölt egy 750 holdnyi területet, hogy létrehozza Amerika első, mesterségesen kialakított közparkját, a Central Parkot. A kijelölt terület azonban magába foglalta Seneca Falut és további több száz telket. A város vezető napilapjai azonnal megkezdték a környék lejáratását, hogy megelőzzék az építkezés esetleges késedelmét. Seneca Village-et becsmérelték, putritelepnek titulálták, melynek elvesztése nem jelent veszteséget a fejlődő város számára.

Ma már tudjuk, hogy ez nem volt igaz. 2011-ben történészek egy csoportja ásatást kezdett a Seneca Village területén.

A feltártárás területén talált eszközök és tárgyak egy fejlett, középosztálybeli társadalomra utalnak. Porcelán étkészletek, fogkefék (csak a középosztálybeliek használták ebben az időben), fésűk kerültek elő. A leletek pontosan megegyeztek az elit által lakott Greenwich Village-ben talált leletekkel.

Az 1855-ös népszámlálás adatai szerint Seneca Faluban magas arányú volt az iskolázottság. A középiskolai végzettség elérése fontos volt a faluban, mely kifejezetten középosztálybeli identitásra utal. Seneca Village nem volt putritelep, hanem egy középosztálybeli munkásnegyed, a fekete-fehér integráció sikeres kísérlete.

Seneca Falu lakói július közepén, augusztus 1-i határidővel, kiköltöztetési végrendendelkezést kaptak minimális kompenzációval. A falu képviselője, Andrew Williams megpróbált jogi úton fellebbezni, de Seneca Village, a többi Central Park területén található telepes házakkal egyetemben, lerombolásra került.

13 évvel a park első területeinek megnyitása után Seneca Falu környékén is megkezdődött az építkezés és a földmunkálatok során előkerült két koporsó. Egy 16 éves fehér ír lány és egy ismeretlen fekete férfi koporsója. A New York Herald másnap rejtélyként írt a halottak kilétéről, holott tudniuk kellett, hogyan kerültek oda a sírok. New York City kényelmes amnéziába esett, mely 121 évig tartott.

1992-ben Seneca Village neve végre felbukkant Roy Rosenzweig és Elizabeth Blackmar Central Park történetéről írt könyvében (The Park and the People: A History of Central Park). Majd újabb 20 éves csönd a 2011-es ásatásokig. 2019-ben átmeneti kiállítás nyílott Seneca Falu helyén, így legalább néhány hónapig a Central Park látogatói olvashattak a falu történetéről.

New York City ma már elképzelhetetlen a Central Park nélkül. A Park felszíne alatt csodálatos történelem és életutak rejtőznek. Itt az ideje, hogy New York elfogadja történelmének sötétebb lapjait is és megemlékezzen mindazokról, akik hozzájárultak ennek a fantasztikus metropolisznak a létrejöttéhez. Seneca Village nem története nem az Afroamerikai közösség történelme, hanem New York City és Amerika történelme.

2020. februárjában a történészek rábukkantak Andrew Williams szépunokájánara, Ariel Williams-re. A család minden egyes férfi tagját Andrew-nak keresztelték, míg a leánygyermekek neve A betűvel kezdődött.

Andrew Williams Seneca Falu elhagyása után Queens területén vásárolt házat. Fiúgyermeke volt az első, aki írni és olvasni tudott a családban. Unokája zeneművészeti iskolát végzett, míg dédunokája Kaliforniába költözött és rendőrként teljesített szolgálatot. Ariel Williams az ő unokája, aki a család “történésze”.

Forrás: Seneca Village

Tags: , , , , , ,

Upper East Side

📍120 és 122 East 92 street

Az Upper East Side kő, tégla és acél rengetegében, a Carnegie Hill-en bújik meg egy lakóház-testvérpár, mely túlélte a City építészeti forradalmát.

Mindkét townhouse az Amerikai Polgárháború idején épült, 1859-ben és 1871-ben, amikor körülöttük az Upper East Side-on még csak legelők és pusztaság volt. Az épületek nemrégiben óvatos belső modernizáción estek át úgy, hogy megtartották az eredeti szoba felosztásokat, ablakpalettákat, kandallókat. 1982 óta mindkét épület a műemlékvédelmi listán szerepel. A 120-as szám 2018-ban jelent meg utoljára az ingatlan piacon és havi 15 ezer dollárért bérelte ki a szerencsés jelenlegi lakó.

Tags: , , , , , ,

A New York-i Tűzoltóság (FDNY) mottója “New York’s Bravest” (New York Legbátrabbjai) nem csupán üres szlogen. Az FDNY mindig is legendás volt, ám 9/11 után emberfeletti hősként ünnepelte őket az egész világ heroikus helytállásukért, a hatalmas emberáldozattal járó szolgálatukért. 343 tűzoltó vesztette életét 2001. szeptember 11-én.

A Brooklyn-i székhelyű New York-i Tűzoltóság az Államok legnagyobb, Tokió után a világ második legnagyobb tűzoltósága, mely több mint 11 ezer tűzoltót, valamint 4 és fél ezer mentőst alkalmaz. New York öt kerületében (783 km²) 8 és fél millió lakost szolgálnak.

A New York-i Tűzoltóság 128 évvel idősebb az Egyesült Államoknál. Eredete 1648-ig nyúlik vissza, míg Amerika csak 1776 vált szuverén állammá. A holland telepesek által 1648-ban létrehozott új kolónia, a New Amsterdam (a mai Manhattan déli része –  durván a Financial District, Battery Park és Staten Island komp kikötő által határolt terület) névre hallgatott. Generálisa, Peter Stuyvesant, 4 tűz-felügyelőt nevezett ki, akiknek feladata a kémények ellenőrzése volt, különös tekintettel a nádfedeles házak esetében. A rosszul takarított kémények tulajdonosai bírságot fizettek, melyből létrákat, vödröket, egyéb oltáshoz használatos eszközöket vásároltak.

Az FDNY rövidítés sokakat megzavar. Miért FDNY és nem NYFD az NYPD (New York Police Department – New York-i Rendőrség) mintájára? 1664-ben New Amsterdam angol kolónia lett és neve New Yorkra változott. Az angolok Londonból két kézi-pumpás tűzoltókocsit hoztak, melyeket Engine Company 1-nak és Engine Company 2-nak neveztek. 1736-ban a City Hall-lal szemben, a Broad Street-en épült az első tűzoltóság, New York Fire Department névvel. Ez a tűzoltóság 1865-ig önkéntes alapon működött, állami ellenőrzés alatt. 1870-ben a City újra önállósodott és a név Fire Department of New York lett, hogy elkülönüljön az állami igazgatás éveiben használt elnevezéstől.

A tűzoltó trombiták hosszú ideig szerves részei voltak a tűzoltóság hétköznapjainak. Figyelemfelkeltő szerepük mellett kitüntetésként is szolgáltak. Azt azonban kevesen tudják, hogy a trombitákat a tűzoltók sör tárolására is használták.

A vödör 150 éven keresztül a tűzoltók legfontosabb eszköze volt, melyet cipészek készítettek durvára cserzett bőrből. A vödörlánc olyan fontos elem volt a tűz elleni harcban, hogy férfiak és nők nem állhattak egymás mellett a sorban, hogy a figyelem el ne terelődjön a tűzoltásról.

A 1600-as évektől egészen az 1800-as évek elejéig a tűzoltás az egész közösség feladata volt, beleértve a nőket és a gyerekeket is. A családoknak állandó készenlétben kellett állnia, a bejárati ajtó mellett vízzel teli vödrökkel, arra az esetre, ha a szomszéd háza lángra kapna.

1736. december 7-e mérföldkő volt az amerikai tűzoltás történetében. Benjamin Franklin megalapította az első önkéntes tűzoltó egységet Philadelphiában, mely hamarosan amerikai tradíció szintre emelkedett. Jelenleg az Államokban a hivatásos és az önkéntes tűzoltók aránya 30-70 %. A veszély, az eszközök, a képzés és a jártasság ugyanaz, az egyetlen különbség a hivatásos és az önkéntes tűzoltók között a fizetés. Az önkéntes tűzoltók ingyen vállalják a tűzoltással járó veszélyeket.

Mindamellett, hogy az önkéntesség bevett szokás Amerikában, az önkéntes tűzoltók megkímélik az adófizető állampolgárok pénztárcáját. A fizetések és főleg a egészségbiztosítás rengetegbe kerül. A nagyobb városok megengedhetik maguknak, hogy hivatásos tűzoltóságokat tartsanak fenn, míg a kisebb városok vegyesen alkalmaznak hivatásos és önkéntes tűzoltókat. Sok településen azonban csak önkéntes tűzoltó egységek működnek.

New Yorkban a 20. század legtragikusabb tűzvésze egy női blúzokat készítő gyárban tört ki 1911. március 25-én, a Greenwich Village-ben. A tűz a Triangle Shirtwaist Company épületének – mely ma az NYU egyetem egyik épülete -, legfelső emeletén keletkezett és 146 ember halálát okozta, többnyire fiatal varrólányokét. A dolgozók nem tudtak kimenekülni a lángokban álló varrodából, mivel az ajtókat a kor szokásainak megfelelően – a lopások és az önkényesen beiktatott szünetek elkerülése végett –, a dolgozókra zárták. Több mint 40 munkás az ablakokon keresztül próbált menekülni és a mélybe zuhanva lelte halálát a döbbent csődület szeme láttára. Sajnos erre a tragédiára volt szükség, hogy a tűzvédelmi szabályok átértékelésre kerüljenek.

A 60-as és 70-es évek az FDNY legmozgalmasabb évtizedei voltak. A tűzesetek megnövekedését a vegyi anyagok és a nyílt belteres építkezés elterjedése okozta.

1977-ig nők nem jelentkezhettek tűzoltónak. Azóta 28 női tűzoltó erősíti az FDNY csapatát.

A New York-i tűzoltók listáján szerencsére nem a tűzből mentés áll az első helyen. A legtöbb kiszállás elakadt liftek miatt történik.

A “legszebb tűzoltás” címét egy 2015-ös Brooklyn-i tűzeset kapta. Egy Williamsburg-ben található raktárépületben tört ki a tűz egy farkasordító februári éjszakán. Mire sikerült a lángokat megfékezni a környék mesebéli jégvilággá változott.

Ha New Yorkban tűzoltóság közelében jártok, bátran nézzetek be. Amennyiben nincs hívás, szívesen bemutatják az állomást és fotózkodni is lehet velük. Ha szerencsések vagytok, az állomásnak kutyája is van.

Tűzoltók és dalmaták? Azokban az időkben, amikor még lovak húzták a szerkocsikat, a dalmaták nagy szolgálatot tettek. Köztudottan jó viszonyban vannak a lovakkal, rengeteget segítettek abban, hogy a többi kutyát távol tartsák a lovaktól, a tűzoltás ideje alatt pedig vigyáztak a kocsi értékeire.

A leghíresebb New York-i dalmata tűzoltó, Twenty, vagyis Húsz névre hallgatott. Twenty a Manhattan-i Ladder 20 egység kutyája volt, akit a közösség adományozott 9/11 után – vigasztalóként a tragédiában -, a Ladder 20 csapatának, akik 14 bajtársat veszítettek el a WTC mentési munkálatai során.

Twenty tizenhét éven át szolgált a tűzoltókkal, 2018-ban búcúztak el tőle.

2002 óta létezik, a No Shame, No Blame, No Names (Névtelenül, Szégyen és Szemrehányás nélkül). Azok az édesanyák, akik úgy döntenek, hogy nem tartják meg újszülött babájukat, nem csupán az arra kijelölt kórházakban, de a tűzoltóállomáson is hagyhatják a babájukat. Az egyetlen kitétel, hogy a kicsi nem lehet 72 óránál idősebb. A tűzoltókat nem csupán inkubátorral és alapvető újszülött ellátási ismeretekkel látják el, de képesnek kell lenniük az édesanyák lelki ellátására is. Meg kell próbálniuk rávenni az anyát, hogy engedje őket elszállítani a kórházba és törvényes úton intézni az adoptálást. Amennyiben az anya erre nem hajlandó, szó nélkül át kell venniük a babát, az anya kiléte pedig nem kerül nyilvánosságra.

Franz Josef Wagner német tűzoltó írta nem sokkal szeptember 11-e után: “A tűzoltó a remény szimbólumaként lép a lángok közé. Amióta láttam a New York-i tűzoltókat a romok közt dolgozni, újra hinni kezdtem a kötelességtudat aranyat érő erejében.”

Képek: Arnold Molnar Phptgraphy, Google

Tags: , , , , , , ,

Park Slope Brooklyn egyik legpatinásabb és legdivatosabb negyede, azonban nagyon kevesen – általában csak New York történetének tudorai, illetve azok, akiket közvetlenül érintett az esemény – emlékeznek, hogy itt történt az amerikai légi közlekedés egyik legnagyobb tragédiája, melyben 134-en veszítették életüket. Amennyiben a 7th Avenue és Sterling Place környékén jártok, láthatjátok, hogy az 1800-as években épült viktoriánus jellegű házak között egy sornyi modernebb ház áll. Az ezek helyén élló eredeti épületek megsemmisültek a balesetben.

1960. december közepén New York már karácsonyi lázban égett. Mindenkit lekötött a vásárlás, a házak dekorálása, az ünnepi menü és az utazások tervezése. A légitársaságok is teljes kapacitással dolgoztak.

December 16-a szürke, ködös nap volt. Előző nap havazott, aznap azonban ónos eső szitált New York öt kerületére, mely valószínűleg hozzájárult a tragédiához.

Délelőtt 10 óra 33 perckor Staten Island felett bekövetkezett az amerikai légi közlekedés addigi legnagyobb tragédiája, mely jelenleg is a 11. legtöbb halálos áldozattal járó légi katasztrófájaként szerepel.

A balesetben résztvevő két repülőgép a levegőben ütközött össze és ezáltal két New York-i kerületet is érintett, Staten Island-et és Brooklyn-t, utóbbit jóval nagyobb mértékben.

Mi történt ezen a borongós decemberi napon, mely örökre megváltoztatta a légi közlekedés biztonsági előírásait, illetve a szerencsétlenségek kivizsgálásának menetét?

Az egyik repülő, a United Airlines járata Chicagóból indult és New Yorkba tartott, az Idlewild repülőtérre (ma JFK), 84 fővel a fedélzetén. A másik, kisebb gép, a Trans World Airlines (TWA) Columbus Ohióból a Queens-i LaGuardia repülőtérre tartott és 44 utast szállított.

A United Airlines gépe New Jersey fölé érve azt az utasítást kapta a légi irányítóktól, hogy ereszkedjen 14 ezer lábról 5 ezer lábra és körözzön Preston felett, mely egyfajta várakozó zónaként szolgált, míg a járat megkapja a leszállási engedélyt az Idlewild-re.

Ugyanekkor a TWA járatát kissé jobbra irányították és szintén 5 ezer lábra kellett ereszkednie. Azt azonban senki nem tudta, hogy a United Airlines két navigációs rendszeréből az egyik nem működött megfelelően, valamint a pilóta jóval gyorsabban haladt a megengedettnél. Ennek következményeként túllőtt Preston területén és egyenesen a TWA járatának ütközött.

A United Airlines jobboldali motorja belecsapódott a TWA törzsébe, mely ennek következtében azonnal darabokra törött és azonnal lezuhant Staten Island Miller Field katonai bázisának területére. A 44 utas azonnal szörnyethalt, azonban a környező házakban és lakóikban nem esett kár.

A United Airlines még 13 km-en át, 90 másodpercig képes volt a levegőben maradni és tovább haladt Brooklyn felé. A repülési pálya adataiból a vizsgálatok arra a következtetésre jutottak, hogy a pilóta megpróbálta letenni a gépet a Prospect Parkban, hogy elkerülje a lakott területet, de próbálkozása sikertelen volt. Park Slope felett, a 7th Avenue és Sterling Place kereszteződésének közelében a lakóházakra zuhant. Itt hatalmas volt az emberi és az anyagi veszteség. A 84 utas – egy kisfiú kivételével – azonnal halálát lelte a becsapódáskor. A repülőgép darabjai további 6 személy halálát okozták.  Két karácsonyfa árust, egy hóeltakarító munkást, a templom 90 éves gondnokát, egy kutyát sétáltató úriembert és a Sterling Place hentesbolt tulajdonosát a repülőgép roncsai zúzták halálra.

“A környék háborús zónára hasonlított. Mindenütt lángba borult, összedőlt házak és roncsok. És halottak szerteszét. A repülőgép utasainak maradványait még napokig gyűjtötték a mentőalakulatok. A gép egyik futóműve egy halottasházra esett. Balzsamozott testek keveredtek a gép elhunytjaival. A repülőgép farokrésze pontosan az útkereszteződésbe csapódott, hatalmas krátert vágva az aszfaltba, míg a szárny, valamint a törzs darabjai a környező házakba csapódtak. Több mint 10 épület teljesen kiégett, köztük a profetikusan elnevezett  Pillar of Fire templom (Tűzoszlop).” – írta a New York Times másnapi tudósítása.

A mentésre kivezényelt 2500 tűzoltó és rendőr eleinte fel sem fogta, hogy mi történt. Valamilyen gázrobbanásra gyanakodtak, amíg meg nem látták a repülőgép farokrészét az útkereszteződésben. A rombolás mértékét látva, szinte a csodával határos, hogy nem lett több földi áldozat.

A Brooklyn-i szerencsétlenségnek volt egy túlélője, a 11 éves Stephen Lambert Baltz. A kisfiú egyedül utazott Illinois-ból New Yorkba, hogy a rokonoknál töltse a Karácsonyt. Az egyedül utazás volt az egyik ajándéka. A szülők soha nem bocsátották meg, hogy elengedték, az édesapának pedig különösen nagy bűntudatot okozott, hogy az utazás idejét december 14-ről 16-ra tették.

 

Stephen kirepült a zuhanó repülőből és egy hókupacra esett. A vizes hó kioltotta a gyermek égő ruháját, de sajnos így is súlyos égési sérüléseket szenvedett, több csontja eltörött, de a legnagyobb kárt az okozta, hogy belélegezte az égő kerozingőzt. A kisfiú tudatánál volt, amikor megtalálták. Aggódott, hogy a rokonai hiába várják a repülőtéren. Édesapja néhány órán belül megérkezett New Yorkba és még találkozhatott a kisfiával. Stephen másnapra tüdőgyulladást kapott és belehalt sérüléseibe.

A házakat újjáépítették a Park Slope-on, azonban a mai napig is látható a szerencsétlenség egy-egy emlékeztetője, annak ellenére, hogy a Sterling place-en egyetlen emléktáblát sem helyeztek el. A Sterling Place 126-os szám felső emeletét kettéhasította a repülő szárnya. Itt láthatjuk az újrahúzott felső emeletet.

Steve Keltner a Sterling Place 123-as szám tulajdonosának kertjében a mai napig találhatóak fémdarabok a repülő törzséből. Steve a megsemmisült Pillar of Fire templom vaskerítésének egy darabját is megmentette és ablakrácsként építette bele a házába.

Stephen Lambert Baltz-ra a Memorial Kórházban egy emléktáblával emlékeznek. A táblába beleágyazták a 9 pénzérmét, amit a kisfiú zsebében találtak.

A brooklyni baleset volt az első, melynek kivizsgálása során felhasználták a feketedobozok által rögzített adatokat.

Képek: Google, Augustin Pasquet

Tags: , , , , , , , , ,

A Central Park West Történelmi Negyedben, a park nyugati oldalán, a híres Dakota-háztól három utcányira található egy szintén ikonikus épület, a San Remo ház (The San Remo). A luxus apartman ház kettős tornya gyakran szerepel a Central Parkban készített fotókon és számtalan filmben, mivel elegáns sziluettje tökéletes háttere a parknak.

A San Remo azonban ennél többet jelent nekünk, magyaroknak. Az 1931-ben átadott Beaux-Arts stílusú épületet a magyar származású Emery Roth tervezte. Róth Imre nélkül New York City jóval szegényebb lenne ikonikus épületekben. (Róth Imre életéről ITT olvashattok bővebben.)

A San Remo-t a 18. emelet magasságában felhúzott két, 10 emeletes ikertornya teszi különlegessé, azonban ezek az athéni Lüszikratész-emlékmű hatására készült tornyok nem csupán esztétikai funkcióval rendelkeznek. A “görög ikertemplomok” foglalják magukban az épület két hatalmas víztárolóját. Roth csodálatos módon olvasztotta egybe a funkciót az esztétikus megjelenéssel.

Ugyan a San Remo ház alkotója az esztétikumra fektette a legnagyobb hangsúlyt, a ház különleges funkcionális elemekkel is rendelkezik, mint például az ablakok, melyek egyedi tervezése hozzájárul a lakások energiatakarékosságához. Az épület ikertornyos megoldása önmagában is több fényt enged nemcsak a lakásokba, de jobb fény- és levegőelosztást biztosít a környékbeli házak és a járda részére.

Jól ismert tény, hogy egyes New York-i épületek, funkciójukból és státuszukból kifolyólag saját irányítószámot kaptak, azonban nagyon kevés épület mondhatja el magáról, hogy két címmel rendelkezik. A San Remo ház az egyikük. 145 Central Park West a déli, 146 Central Park West az északi oldal címe.

A két torony külön előcsarnokkal és liftrendszerrel rendelkezik, azonban a közhiedelemmel ellentétben nem egypetéjű ikrek. A lakosztályok mérete és elrendezése is különböző. A déli torony mindig előnyösebb helyzetben volt, mivel innen szebb a kilátás Midtown Manhattanra. Itt nagyobb és fényűzőbb lakosztályokat alakítottak ki.

A San Remo az óvilági arisztokráciának épült hatalmas, luxuslakosztályokkal, azonban az átadás utáni évben, a nagy gazdasági világválságot elindító tőzsdekrach hatására az épület egyharmada üresen tátongott. A megoldás a kétemeletes apartmanok felosztása volt. A déli toronyban található kétemeletes apartman kivételével valamennyi nagy méretű lakosztályt felosztották, abban reménykedve, hogy a kisebb lakásokat könnyebb lesz értékesíteni. A San Remo-ban a felosztás óta 136 lakás található.

A világválság idején a San Remo csődbe jutott és 25 ezer dollár készpénzért adták el. Hogy jobban lássuk az értékbéli növekedést, napjainkban 25 dollárért egy kamrát sem vásárolhatnánk az épületben. A lakások ára 3 és 25 millió dollár között mozog.

A legdrágább lakosztály továbbra is a két emeletet elfoglaló apartman a déli toronyban. 17 szoba, több terasz és 360 fokos kilátás mindkét emeletről. Igazi álomlakosztály, melyet hosszú ideig Demi Moore tudhatott magáénak. A lakosztály jelenleg egy ismeretlen tröszt tulajdonában áll.

S kik a legendás San Remo ház volt és jelenlegi lakói? A tőzsde és a pénzvilág ismeretlen nagyjai mellett az ismert hírességek listája is hosszú.

Steve Jobs, Barry Manilow, Stephen Sondheim, Tiger Woods, Steven Spielberg, Donna Karan, Glenn Close, Dustin Hoffman, Steve Martin, Bruce Willis, Diane Keaton, Steve Martin, Jennifer Rush, Dodi Fayed és Rita Hayworth valamennyien a San Remo egy-egy lakosztályát mondhatták magukénak.

Az északi torony penthouse lakosztályát Steve Jobs vásárolta meg és újította fel, de soha nem lakott az épületben. Tőle Bono vásárolta meg a lakosztályt. Az egyetlen híresség, akit a lakóbizottság valaha is elutasított, Madonna volt, még 1985-ben, pontosan egy hónappal a Palyboy-béli fotósorozata után. Diane Keaton volt az egyetlen testületi tag, aki mellette szavazott.

Képek: Tinkmara és Google

Tags: , , , , , , ,

Brian Clark egyike annak a 4 főnek, aki kijutott a World Trade Center (Világkereskedelmi Központ) South Tower-ból  (más néven: Déli Torony vagy 2-es épület) a becsapódási pont felett. A North Tower-ból (más néven: Északi Torony vagy 1-es épület) senki nem jutott ki a becsapódási zóna felett).

“Brian Clark vagyok. A Euro Brokers cég manhattani irodájának alkalmazottja voltam 31 évig. Az irodánk 2001. szeptember 11-ig a World Trade Center déli épületének 84. emeletén volt. A napi ingázás észak New Jersey-ből kb. 1 óra és 10 perc volt, ajtótól ajtóig. Először elvonatoztam Hoboken-be (város New Jersey-ben, a Hudson folyó túloldalán), majd onnan a PATH metróval a World Trade Center állomásig. A vonat végállomása a WTC épülete alatt volt, így fel se kellett mennem a felszínre. Az állomásról egyenesen az irodába lifteztem.

Az Euro Brokers kliensei híres, nemzetközi bankok és befektetési cégek, mint a Morgan Stanley, Barclays, Chase, Fuji Bank, stb. Mint minden tőzsdeügynök, mi is sokat ordibáltunk telefonon. Annak, aki szereti az ilyenfajta stresszet, annak álommunka.

2001. szeptember 11-e gyönyörű nap volt. Tiszta levegő, csodás, kék égbolt.

Negyed 8-kor már bent voltam az irodában. Az íróasztalnál ültem, háttal az ablaknak. Háromnegyed 9-kor hatalmas, robbanás-szerű zaj hallatszott, a lámpák villódzani kezdtek és a legnagyobb döbbenetemre, a 84. emeleti ablakomat lángok mardosták. Először azt hittem, hogy valamilyen gázrobbanás történt néhány emelettel felettünk. Valójában az történt, hogy az American Airlines 11-es járata belecsapódott a North Tower északi oldalába, a 93. emelet magasságában. A légnyomás kivitte az ablakokat és a lángnyalábok a gravitáció hatására a déli toronynak csapódtak, az irodám magasságában.

Az 1993-as terrortámadás után irodai önkéntes tűzrendésznek jelentkeztem. A vezető beosztásúakat kérték fel, mondván, rájuk jobban hallgatnak a beosztottak. Szerencsére ez nem így történt azon a napon. A kiképzésnek megfelelően, fogtam a zseblámpámat, nyakamba akasztottam a sípomat és arra utasítottam az irodám alkalmazottait, hogy gyülekezzenek az emelet közepén található csarnokban. A cégünk az egész 84. emeletet elfoglalta és az irodák két egymást keresztező folyosó mentén voltak. A munkatársaim, Istennek hála, nem fogadtak szót, és szinte mindenki gyorsan összeszedte a holmiját és ki gyalog, ki a liftekkel elindult lefelé. A 250 alkalmazottból 15 perccel később már csak körül-belül 50-en voltunk az irodában. A brókerek irodái az északi oldalon voltak. Ők látták meg először az Északi Torony 93. emeletén körben tomboló tüzet. Azt hittük, hogy mi biztonságban vagyunk, a baj a másik épületben van.

Az északi oldalra mentem én is. Ekkor többen kiabálni kezdtek, hogy emberek ugrálnak ki az ablakon. Én nem akartam látni, nem akartam ezt az emlékképet, így hátrébb léptem. Az egyik kolléganőm, Isten nyugosztalja, Susan Pollio (bal oldali képen) meglátott valakit ugrani és hisztérikus sírásba kezdett. Átkaroltam és elkísértem az iroda másik oldalán található mosdóba. Azt hiszem, Susan mentette meg az életemet először azzal, hogy elmozdított arról az oldalról. Onnan senki nem menekült meg.

Susan-t a mosdóban hagytam és visszamentem az irodámba, ahonnan felhívtam a feleségemet New Jersey-ben és az édesapámat Torontóban. Mondtam nekik, hogy kapcsolják be a Tv-t, mert valami történt az 1-es épületben. Mi rendben vagyunk.

Néhány perccel 9 előtt a hangosbemondó közölte, hogy a Déli Torony biztonságban van és mindenki visszatérhet az irodájába. A felhívás kétszer is elhangzott, így többen, akik éppen lefelé mentek, visszafordultak és visszatértek az irodába.

Kimentem a folyosóra és belebotlottam az egyik fiatal kollégámba, Bobby Coll-ba (bal oldali képen). Bobby is már félútról jött vissza. Be sem tudta fejezni a mondatot, hogy melyik emeletig ment le, amikor hatalmas robaj szakította félbe a beszélgetésünket. Az irodánk darabokra szakadt. 9 óra 3 perc volt.

A United Airlines 175-ös járata a 77. emelet magasságában repült az épület déli oldalába. A gép megdőlve csapódott be és a megemelkedett jobb szárny csücske kettéhasította az irodánkat. Minden kivágódott a falakból. A hangosbeszélők, a lámpák, a légkondicionálás csövei és leszakadt az álmennyezet is. Az egész irodát meszes, koszos por borította be. Füstöt, tüzet nem láttam.

A következő 10 másodperc volt az egyetlen időszak aznap, amikor tehetetlennek éreztem magam és megrettentem. A becsapódás következtében az épület nyugati irányba, a Hudson felé kilendült 2 és fél méternyit, majd kb. 5 másodperc alatt lassan vissza. Recsegtek-ropogtak a falak, majd egy éles rántással az acél elemek ismét kiigazították magukat. Ez a rántás érzés engem is összerántott és éreztem, hogy visszatér belém az élet és cselekednem kell.

Kivettem a zsebemből az elemlámpát és körbepásztáztam az irodát. Hat munkatársat gyűjtöttem össze. A nyugati oldalon nem volt lépcsősor, így elindultam jobbra, a C lépcsőház felé. Ennek a lépcsőháznak voltam a felelőse, mint tűzrendész. Ekkor hirtelen erős nyomást éreztem a jobb karomon, mintha egy láthatatlan erő megfordítana az A lépcsőház felé. Akkor nem foglalkoztam ezzel, mert úgy gondoltam, hogy teljesen mindegy, hogy melyik lépcsősoron jutunk le. Akkor természetesen még nem tudtam, hogy a C és a B lépcsőházak teljesen összeomlottak a becsapódáskor.

A 81. emelet magasságában egy hölgy nyomult felfelé és kiabált, hogy ne menjünk tovább, tűz és füst van lejjebb, felfelé kell mennünk. A kilenc fős csoportunk vitatkozni kezdett a lépcsőfordulón, amikor meghallottam, hogy a falon túl valaki kiabál: “Segítség, segítség! Beszorultam! Nem kapok levegőt! Hall engem valaki?” Megfogtam a mellettem álló kollégám, Ron DiFrancesco (bal oldali képen) vállát: “Gyerünk! – kiáltottam – Ki kell mentenünk ezt a férfit!” Ron nem tudta, hogy miről beszélek, de kötelességtudóan velem jött.

Egy pillanatra még láttam a többieket. Kevin York (bal oldali képen) és Bobby Coll két oldalról közrefogták a hisztérikus hölgyet és belekaroltak. “Jöjjön velünk. Együtt vagyunk, menni fog ez!” S ezzel elkezdtek felfelé haladni. Soha többé nem láttam őket. Jót cselekedtek ők is, mégis az életükkel fizettek érte. A döntésük úgy tűnik, hogy rossz volt, pedig nem volt az. Az adott választási helyzetben egyszerűen szerencsétlenül választottak.

Ron és én benyomultunk a 81. emeletre és keresni kezdtük a hang forrását. Ron-t hirtelen köhögési roham fogta el. Krákogott, öklendezett. Kiment vissza a folyosóra és elindult ő is felfelé. A 90. emeletig ment fel, majd ismét lefelé indult. Ő az utolsó, aki élve hagyta el az épületet. Súlyos égési sérüléseket szenvedett a hátán, amikor egy, az összeomló épületből kirepülő tűzgolyó eltalálta.

Én egyáltalán nem köhögtem, mintha friss levegőburokban lettem volna egész idő alatt. Nem tudom megmagyarázni, mi volt ez, de azt hiszem, nem is számít.

“Látod a kezem? Integetek! Látod a kezem?” –  kiabálta a hang. A sötétben, a porban szinte semmit nem láttam, aztán hirtelen ott volt az integető kéz, mintha egy emelettel lejjebb lett volna. Rávilágítottam egy résen át és megláttam az apró barna madárszemeket. Ő pedig felkiáltott: “Alleluja! Megmenekültem!”

Egy csomó törmelék volt körülötte. Ezeket gyorsan eltakarítottam, majd rájöttem, hogy egy faldarab választ el tőle. Odatoltam egy asztalt és felmásztam. Mondtam neki, hogy fel kell kapaszkodnia hozzám. Néhányszor nekirugaszkodott, aztán sikerült a karjába kapaszkodva felrántanom. Visszaestünk, én a hátamra, ő meg rám. Hatalmas puszit nyomott az arcomra. “Brian vagyok. – mondtam. “Én meg Stanley (Praimnath – bal oldali képen). – válaszolta – És örökre testvérek leszünk.” Mondtam neki, hogy nekem nincsenek testvéreim, szóval jól jön egy testvér.

Nem tudom, mi ütött belém, de Stanley jobb tenyerén egy hatalmas lyuk tátongott, az én bal tenyeremen pedig egy mély vágás. Összenyomtam a tenyerünket és azt mondtam neki, hogy most már vértestvérek is vagyunk.

Stanley indiai származású, Guyanában született és nőtt fel, tíz évvel fiatalabb nálam. Egy pillanatra sem hinnétek, hogy igazából testvérek vagyunk. Stanley cége, a Fuji Bank, a 81. emeleten volt. Az ablakok a New York kikötőre néztek, egyenesen a Statue of Liberty-re. Ők egyáltalán nem látták az Északi Tornyot ért katasztrófát, csak a hulló papírokat, törmeléket látták. Az irodájukból mindenki lement a földszintre, itt azonban a biztonsági őrök azt javasolták nekik, hogy menjenek vissza, mert csak növelik a tömeget a plázán. A nyomásra szinte valamennyien visszamentek a 81. emeletre.

Stanley, amint belépett az irodába, telefonhívást kapott a Chicagói irodából. Az irodavezető hisztérikusan kiabált a vonal másik végén: “Nem akartam, hogy valaki felvegye! Nem tudjátok mi történt? Egy utasszállító belerepült a North Tower-be. Valószínű, hogy terrortámadás! Azonnal menjetek ki az épületből!” Szinte be sem fejezte a mondatot, amikor Stanley az öbölre pillantva meglátta a repülőt, amint az épület felé kanyarodik és egyre nagyobb lesz. Már látta az U betűt (United Airlines) a gép oldalán, amikor az megbillent és a jobb szárny felemelkedett. Stanley az utolsó másodpercben az íróasztal alá bukott. A jobb szárny nagy része belecsapódott az irodájába. Egy pillanat alatt elszabadult a pokol. Stanley átmenetileg megsüketült, alig látott, de tudta, hogy merre van a lépcsősor. Elindult arrafelé, de az útját egy kimozdult belső fal állta el. Aztán egy idő után meglátta az elemlámpám pásztázó fényét.

Miután megtörtént a vértestvérség, átkaroltam és megindultunk lefelé. Nem láttam tüzet, viszont annál több törmeléket, gipszfal darabokat, vastag porfelhőt. A 79. emeletnél megrepedt a fal és tűznyalábok nyúltak ki a folyosóra, de ezeket egyszerűen ki tudtuk kerülni. A 74. emeleten szinte normális viszonyok fogadtak, kivéve a 2-3 centis vizet, ami a lábunk alatt csordogált, valószínű a törött vezetékekből. Eddig senkivel nem találkoztunk a lefelé vezető úton. Az épület nagy része, legalább 4/5-e eddigre már szerencsére evakuált.

A 68. emeleten azonban az egyik kollégámba, Jose Morrero-ba botlottunk (bal oldali képen), aki felfelé szaladt. A kezében az adó-vevő. Ő is tűzvédelmis volt az irodánkban. “Hová mész, Jose?” – ordítottam rá – “Hallom, hogy Dave Vera fent van és segíti az embereket. Megyek segítek neki.” Dave szintén tűzvédelmis, walkie-talkie-val, tagja volt az eredeti hat fős csoportnak, akikkel elindultunk lefelé, de ő visszafordult a 81.-ről. Mondtam Jose-nak, hogy én leviszem Stanley-t, mivel több sebből erősen vérzett. Jose bólintott, mondta, hogy minden rendben lesz és rohant is tovább felfelé. Őt sem láttam többé. 32 éves volt, fantasztikus ember.

A 44. emeleten egy biztonsági őrbe botlottunk, aki egy borzalmas fej és gerinc sérüléseket szenvedett férfivel volt. A férfi alig volt már eszméleténél. Hogy hogyan sebesült meg és hogy hogyan jutott le így a 44. emeletig, sosem tudtuk meg. Az őr arra kért minket, hogy ha találunk működő telefont valahol, hívjunk hordágyat a 44.-re. Hős volt ő is.

A 31. emeletre értünk. Ez ismerős terület volt. Az irodánk eredetileg itt volt, innen költöztünk a 81. emeletre az 1993-as terrortámadás után. Nem tudom miért gondoltam, hogy ha a 44. emeleten a biztonsági őr nem tudott telefonálni, miért tudnék én telefonálni a 31. emeletről. Ennek ellenére, bementünk az irodába és csodák csodájára, volt vonal. Hívtam a feleségem. Fogalmam sem volt, micsoda agóniában találom. Ő már a Tv-n keresztül látta, amint a második repülő belecsapódott az épületünkbe. Ekkor 9 óra 35 perc volt, kb. fél óra telt el a becsapódás óta. A házunk tele volt. 15-20-an, szomszédok, rokonok, a négy gyermekemből három a családjával, templombéli ismerősök mind ott tolongtak. “Helló, édesem! Minden rendben, micsoda sztorit mesélek neked, amikor hazaérek, most a 31. emeleten vagyok.” – hadartam a telefonba vidám hangon. – Most mennem kell, minél előbb ki akarok jutni.” A párom letette a kagylót és bejelentette a csapatnak, hogy Brian jól van, most jön lefelé, még 2 óra, mire kiér az épületből.”

Egy szóval sem mondtam neki, hogy 2 órába telik, mire leérek. Szegény csak arra emlékezett, hogy a 93-as támadás idején 2 órába tellett, mire ki tudtam jutni a 31. emeletről a plázára. Az épületünk 25 perc múlva összedőlt. Képzelhetitek, mit élt át.

Stanley is hívta a feleségét, üzenetet hagyott neki. Én hívtam a 911-et a 44. emeleten levő sérült miatt. Három különböző személlyel beszéltem, kétszer kapcsoltak, várakozóra tettek. 3 perc, 17 másodpercet töltöttem a telefonálással. Ezt pontosan tudom, mert a későbbi vizsgálatok során visszajátszották nekem a hívásom hangfelvételét.

Ezután tovább ereszkedtünk lefelé. A földszintre érve láttuk, hogy a máskor turistáktól, helybéliektől nyüzsgő pláza, a szökőkúttal, az ételes bodegákkal úgy néz ki, mint egy háborús zóna. Én továbbra is blokkoltam az agyamban a halottak látványát. A bevásárlóközponton keresztül haladtunk kifelé. Mindenfelé rendőrök, tűzoltók szedelőzködtek, hogy mennek felfelé.

Az ajtónál álló biztonsági őr azt mondta, hogy ha itt megyünk ki, szaladjunk, amint csak bírunk, mert sok-sok törmelék zúdul lefelé. Rohanni kezdtünk. Másfél tömb után kifutottam a szuszból, éppen egy kis csemegebolt előtt. Mondom az eladónak, tudna-e adni egy kis vizet? Kihozott pár palack vizet és a kezembe nyomott egy fóliával leborított reggeli tálcát. Tudjátok, gyümölcs szeletek, sonka, tojás tekercs, ilyesmi. Ezzel a tállal a kezemben mentünk tovább.

A Trinity Church (Szentháromság Templom) mögött találkoztunk két pappal. Stanley sírva fakadt és azonnal elmesélte nekik, hogy megmentettem az életét. Mondtam neki, hogy lehet, ő mentette meg az enyémet. Az egyik atya azt mondta, hogy imádkozzunk kicsit, majd felajánlotta, hogy menjünk be a templomba megpihenni, nyitva van. Ez jó ötletnek tűnt.

Elindultunk a meredek Rector Street-en, alattunk a templom temetője. Emlékszem, éppen Alexander Hamilton sírja mellett álltunk, amikor Stanley visszanézett és így szólt: “Szerintem, le fog dőlni az épület.” Még csak ellenkezni sem volt időm, hogy ez acélépület, csak az irodabútorok égnek, meg a szőnyegek, amikor a  Déli Torony teteje inogni kezdett, majd bumm-bumm-bumm, egyik emelet a másikba roskadt, gyorsulva, mintha semmi ellenállás nem lett volna. A templom kitakarta előlünk az épület alsó harmadát, s mint egy fal eltorlaszolta a porfelhő és a törmelékbomba útját. Mind belecsapódott a templomba és felfelé robbant. Miután rájöttünk, hogy ez mind ránk fog zúdulni, rohanni kezdtünk a Broadway felé. A törmelékfelhő utánunk hömpölygött a Broadway-n. Beszaladtunk a 42-es szám alá.

Az agyunk stressz hatása alatt különleges dolgokra képes. Amikor beléptem az épületbe, akkor realizáltam, hogy a tálca még mindig a kezemben van. Elvégre nem szemetelhetek. Letettem a recepciós pultra és 25 vadidegennel, akik hozzánk hasonlóan ide menekültek a porfelhő elől, falatozni kezdtünk. A káosz és katasztrófa közepette ez a csapat idegen táplálékhoz jutott és ez hirtelen melegséggel töltött el.

Stanley odaadta a névjegyét. 45 percet beszélgettünk. 10 óra 30 perckor leomlott az Északi Torony, amiről akkor nem tudtuk. Érzékeltük, hogy sötétebb lett néhány percig, de ismét kivilágosodott. Háromnegyed 11-kor kimentünk a hátsó kijáraton, a Stock Exchange felé. Egyikünk sem tudja hogyan, tömeg sem volt, de elveszítettük egymást. Egy pillanatra elkapott a félelem, hogy Stanley nem is létezik, őrangyal volt csupán, aki kivezetett az épületből. Aztán eszembe jutott a névjegykártya és tudtam, hogy hamarosan újra találkozunk.

A Broad Street-en át legyalogoltam az East River-ig, majd északnak vettem az irányt. Azon gondolkodtam, hogyan jutok el Manhattan szigetéről, amikor a ködben egy komphajó dudáját hallottam, majd egy megafonon át: “A következő komp: Jersey City!”. Innen nem mennek kompok Jersey Citybe! Csodálkoztam, de nem számított. Nekem az is jó volt, csak a másik oldalon legyek. Gyorsan még egyszer megkérdeztem, hogy jól hallottam-e, s amikor megerősítést kaptam, utolsóként felugrottam a kompra, mögöttem pedig felvonták a rámpát.

A komp lassan lecsorgott az East River-en, majd felfelé a Hudson-on. Hirtelen friss levegő ütött meg minket és mindenki észak felé fordult. Az események szörnyűsége akkor tudatosult igazán, amikor megláttuk az ürességet az égbolton. Aminek ott kellett volna lennie, nem volt ott. Csak füst és a semmi. Szürreális élmény volt. 27 éven át dolgoztam az épületegyüttesben. Az egész egyszerűen értelmetlen és érthetetlen volt.

11 óra 15 perckor már be is futott a komp. Ahogy utolsónak ugrottam fel, úgy elsőként szálltam le. Egy óra és 15 perc telt el azóta, hogy a South Tower összedőlt és hogy a feleségem, a gyermekeim, az ismerőseim azt hitték, hogy halott vagyok. Beszaladtam a jegyváltó irodába és elkértem a telefont. Tárcsáztam, mit sem sejtve, hogy mekkora dráma zajlik otthon. Én jól voltam. A feleségem vette fel és pedig belekiáltottam a kagylóba, a szokásos módon: “Helló, édesem, én vagyok!” Ekkor ájult csak el. Egy férfi szólt bele a kagylóba. Gondoltam, mit keres egy férfi a házunkban??? A szomszédom volt. Mondom neki, hogy itt vagyok Jersey Cityben. Azonnal ajánlotta, hogy jön értem. Mondtam neki, hogy ne jöjjön, káosz van. Negyven perc alatt begyalogoltam Hobokenbe és elértem a 11:30-es vonatot, ami 25 perces késéssel indult. Még a vonat is rám várt. 1 óra 15 perckor otthon is voltam. Hívtam Stanley-t, hagytam neki üzenetet. Éjfél után hívott vissza. Az orvosnál volt, összevarrták a sebeit.

Nem tudom, miért és hogyan lehettem ilyen szerencsés. Sokan napokig Manhattanban ragadtak. Az élet hónapokig nem állt vissza a rendes kerékvágásba.

Tudom, hogy egy felsőbb hatalom intézte az életemet azon a napon. Pontosan egy héttel később, kedden álmodtam először és utoljára a World Trade Centerrel. A furcsa az volt, hogy álmomban is az ágyban voltam, vagy talán nem is álom volt? Mindenesetre az ágyam lábánál Jose Ferrero állt. Kérdeztem tőle: “Mit keresel itt, Jose? Életben vagy? Ez hogy lehet?” Jose nem válaszolt, csak mosolygott és bólintott. Ekkor felébredtem. Tudtam, hogy valóban eljött hozzám. Nem forszírozok vallásos gondolatokat senkire. Ez az én élményem. Attól a pillanattól fogva tudom, hogy Jose jó helyen van és a többi kollégám is és mindenki más, aki azon a napon életét vesztette. Azóta sem volt egyetlen rémálmom sem, leteszem a fejem és alszok. Szerencsés vagyok, ami nem az én érdemem. Örökre hálás vagyok ezért az ajándékért.

Szívesen elmondom a történetemet, ha felkérnek rá. 17 év után is csak annyit mondhatok, hogy időpocsékolás múltbéli megválaszolhatatlan kérdésekre választ keresni. Miért én? Miért mások? Nem lehet tudni. Muszáj a jövőbe tekinteni, de a jövőn sem szabad aggályoskodni, hiszen, talán sosem jön el. Ha eljön, és másképp alakul, ahogy terveztük, akkor hozzáigazodunk. Így marad a MA, a JELEN. Minden nap csodálatos. Egyes napok csodásabbak a többinél, de mind értékes. Légy hasznos! Használd a talentumaidat! Szeress jól!

Forrás: Brian Clark Mesquite Independent School District előadása
Képek: Google

« Older entries § Newer entries »