Illem

You are currently browsing the archive for the Illem category.

Megérkezett a várva várt változás a Times Square-re. A tér dinamikája teljesen átalakult. A 42. és 47. utca közötti teret színkódolt zónákra osztották.

A zöld, Chill Zones, a pihenő zónák, ahol üldögélni, nézelődni, enni-inni lehet. Az Activity Zones (kék), ide korlátozzák a reklám és üzletszerű ágazat képviselőit (Broadway jegyárusok, városnéző buszok ügynökei), a gyakran erőszakos karaktereket, mint Mickey Mouse, Superman és társai, valamint a legnagyobb felháborodást és vitát kavaró félmeztelen hölgyeket és a gitáros fiúkat.

Az Express Lanes, gyors-sávok az áthaladó gyalogosokat, a környék irodáinak dolgozóit segítik abban, hogy zavartalanul jussanak el egyik pontról a másikba.

Képek: a blog írójának tulajdona

Tags: , , , , , ,

Az előző részben megpróbáltuk meghatározni, hogy ki a New Yorker és mennyi ideig kell Manhattanban tartózkodnia a bevándorlónak ahhoz, hogy igazi New York-inak nevezhesse magát. A második rész talán még nehezebb feladatot vállal magára. Arra a kérdésre próbálunk választ találni, hogyan viselkedik az igazi New Yorker, melyek azok az íratlan szabályok, melyeket ildomos betartanunk, ha be akarunk illeszkedni a City hétköznapi sodrásába.

Woody Allen Manhattan témájú filmjeinek köszönhetően, a köztudatban a New York-i ember kereső típus, kissé neurotikus, az átlagnál egoistább, kifejezetten filozofikus hajlamú és természetesen nem tud autót vezetni. Általános nézet, hogy a New York-iak értelmesebbek a többi amerikainál. Ez a meglátás igaznak bizonyulhat, ha arra a tényre koncentrálunk, hogy Manhattan lakosságának több mint egy harmada bevándorló. Ezek az emberek tudatosan döntöttek New York mellett egy magasabb cél érdekében.

Ennek köszönhetően a City lakossága előszelektált. Energia, ambíció és hajlandóság a lemondásra egy magasabb, távolabbi cél érdekében. Ez jellemzi az átlag manhattanit. A New York-i élet távolról sem olyan elbűvölő, mint amilyennek a filmekben látjuk. A manhattanieknek gyakran nélkülözniük kell azokat az alapvető kényelmi elemeket, melyek a többi amerikai számára magától értetődően adottak. Többek között a tágas ház, az autó, a csend. A New York-i ember statisztikailag feszítettebb ritmusban él, elszántabb, törekvőbb, sikerre éhesebb. Ezen tulajdonságok közvetlen összefüggésben vannak az intelligenciával.

Gyakran halljuk, hogy a New York-iak gorombák, nyersek. A megfelelő szóhasználat inkább bizalmas és brutálisan őszinte. A zöldségesnél az eladó nagyon valószínű, hogy “kedvesemnek” szólít, a metrón pedig lazán megkérdezik tőled, mennyibe került a táskád. A manhattaniek a szemedbe mondják, ha durván bánsz a gyerekeddel és sebesen helyreutasítanak, ha beelőzöl a sorban. Egy vidéki üzletben bátran megkérheted a többieket, hogy engedjenek előre, mert nagyon sietős dolgod van. Ez New Yorkban elképzelhetetlen, hisz itt mindenkinek egyformán sietős a dolga, nincs kivételezés.

  

A New York-iak kritikusak, de segítőkészek. Az útbaigazításra szoruló turistának nem csupán a közvetlen kérdezett, de a közelben állók is megpróbálnak segíteni, sőt ki is oktatják egymást, mert a New York-i szeret szakértő lenni. Természetesen mindenki szeret tudora lenni a témának, de míg az átlag amerikai a családjában, baráti körben viselkedik ilyenformán, addig a New York-i az idegenekkel is hasonló hangot üt meg.

Miért ilyenek a New York-iak? Ez a fajta viselkedés minden pszichológiai alapelvnek ellentmond. Azt mondják, minél több és minél hosszabb ideig éri az embert túl sok inger, annál valószínűbb, hogy befelé fordulóvá és visszafogottá válik. Akkor miért van az, hogy a New York-iak, akiket tudvalevően rengeteg inger ér, pontosan az ellenkező módon reagálnak? Az emberi lélek kutatói szerint a manhattani körülmények – az apró lakások, az állandó hajtás, küzdelem a legkisebb kényelemért, mint ülőhely a metrón, étteremben -, közös célt szül. Amikor egy New York-i a másikra néz, nem az idegent látja benne, hanem azt a valakit, aki ugyanazokkal a napi gondokkal küzd, mint ő maga. Ez a közös nevező a hajtóereje annak a kimagasló szintű és példaértékű együttműködésnek, melyre a manhattaniek különösen nehéz helyzetekben képesek. (Lásd 2001. szeptember 11.) Minél drámaibb a szituáció annál erőteljesebben nyilatkozik meg a New York-iak közösségi szelleme. Személyesen tapasztaltam a Sandy Hurrikán utáni összefogás megrendítő pillanatait.

Következzen csupán néhány, a New Yorki-i lét íratlan szabályainak dzsungeléből véletlenszerűen kiragadott tény, mely minden bizonnyal megkönnyíti New York-i tartózkodásunk.

A New Yorker gyalogol. Sokat és gyorsan. A járdát kezeljük autópályaként. Haladjunk a jobb oldalon és törekedjünk arra, hogy ne okozzunk forgalmi dugót. Amennyiben meg kell állnunk belekukkantani a térképbe, gyors Facebook helyzetjelentést adni, egymást fotózni, mindig húzódjunk a fal mellé.

A New Yorker az utcán sosem nézelődik, különösen nem felfelé. Egyszer azt olvastam, hogy a King Kong az egyik legirreálisabb film, mely valaha készült és nem azért, mert a majom feljut az Empire State Building tetejére, hanem azért, mert a filmben a New York-iak észreveszik. És miért nem néznek fel a manhattaniek? Mert haladnak. Mindig előre. A turisták számára a City csupa rácsodálkozás, végeláthatatlan fényképezési lehetőség. A New York-iak számára viszont nincs borzasztóbb, mint a hirtelen gyökeret eresztő turista. A New York-i úgy kerüli a Times Square-t, mint a ragályt és fel nem tudja fogni, hogyan lehetséges meglátni a Grand Central Station kupolájára festett apró csillagokat.

A New Yorker mindig siet. Munkába, munkából, buszra, metróra, vonatra. A legtöbb manhattani ki van téve a tömegközlekedés szeszélyének, melyen csak úgy lehet úrrá, ha megtanul bizonyos trükköket. Tudja, hogy melyik metró ajtó hol nyílik és melyik van a legközelebb a célállomás mozgólépcsőjéhez. Egy rossz lépés és az ingázó esetleg órákra a Cityben ragad.

A New Yorker semmilyen körülmények között nem bámulja meg a hírességeket. Jelenlétük a Cityben természetes és a manhattaniek úgy kezelik őket, mint hétköznapi embereket. Biztosítják számukra a viszonylagosan normális életet, melyre Hollywoodban nincs lehetőségük. A New York-iak azzal mutatják ki tiszteletüket, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy a sztár érzékelje, hiába tett le valamit az asztalra, ez New Yorkban nem jogosítja fel előnyökre.

Bámulatos, hogy mennyi mindent tapasztal az ember New York Cityben nap-nap után. A rohanás közepette, ha rászánunk egy percet, itt-ott csodálatos, megindító pillanatoknak lehetünk tanúi. Kevesen észlelik őket és csak azok értékelik igazán, akik valaha is jártak ebben az örökmozgó, soha nem nyugvó, hatalmas világvárosban.

Képek: a blog írójának tulajdona

Tags: , ,

EREDETI BEJEGYZÉS DÁTUMA: 2011. július 6.

“Miért hagyják az amerikaiak égve a lámpát a tornácon, illetve a lakásban?”

A fény élet, biztonság, otthon. A fény vezeti haza a vándorokat, mutat utat a sötét éjszakában. Az amerikai tradícióban égve hagyni a lámpát azt jelenti, valakinek utat mutatunk, valakit hazavárunk. A legtöbb amerikai család égve hagyja a lámpát a tornácon vagy a földszinten mindaddig, amíg a család valamennyi tagja hazatér. Praktikus szempontból a kivilágított tornác segít a tájékozódásban, könnyebb megtalálni a kulcsot, kulcslyukat. A fény elbátortalanítja a rosszban sántikálókat, javul a közbiztonság. Egyes zárt lakótelepek, az úgy nevezett gated community-k, közbiztonsági okból kérik a bérlőket, hogy hagyják a tornáclámpát égve egész éjjel, még akkor is, ha mindenki otthon tartózkodik.

Az energiaszolgáltató cégek és a környezetvédők nem rajonganak az ötletért és javasolják, hogy kapcsoljuk le a fényeket éjszakára, miután mindenki hazatért. Ezzel rengeteget spórolunk a családnak és a társadalomnak. A mozgásérzékelő lámpák különösen jó szolgálatot tesznek ez ügyben.

A tradíció azonban tovább él. A fény jelzés értékű, mondanivalót hordoz. Az égve hagyott tornáclámpa Amerikában a gyász és a veszteség kifejezését is szolgálja. Jelzi, hogy szeretteinket mindig hazavárjuk, még akkor is, ha már tudjuk, nincs remény. Egy egész közösséget megrendítő tragikus esemény után az érintettek gyakran úgy döntenek, hogy égő tornáclámpákkal fejezik ki együttérzésüket. Így történt ez Caylee Anthony halála (az esetről később írok) és az azt követő, hatalmas felháborodást keltő bírósági döntés után is. A gyermekvédő egyesületek és a támogató családok felhívására Amerika szerte megemlékezéseket tartottak. Ezen összefogás keretében országszerte hagyták égve a tornáclámpákat a brutálisan meggyilkolt kislány emlékére.

Hasonlóan tisztelegnek a veteránok és a külországban elesett katonák előtt is.

Halloween éjszakáján a tornácon égve hagyott lámpa azt jelzi, hogy a háziak otthon tartózkodnak és benne vannak a Halloween-mókában. A sötét porta lakói kéretik nem zörgetni.

Képek: Google

Tags: ,

“Kit nevezünk New Yorker-nek? Ki az Igazi, Hamisítatlan New York-i? Mennyi ideig kell élnünk Manhattanban ahhoz, hogy New York-inak nevezhessük magunkat?”

Különböző teóriák léteznek. A konzervatív nézet szerint csakis a tősgyökeresek mondhatják magukat New York-inak. Az igazi New Yorker Manhattanban született és nevelkedett. Ismeri és tiszteli városa múltját, jelenjét, jövőjét.

Az alapjáraton Amerika-ellenes ironikusan közelíti meg a témát és azt mondja, a New Yorker az egyetlen fajta amerikai, akit a külföldiek általában kedvelnek.

Általános vélemény, hogy az ötödik manhattani év után kezdi az újdonsült City lakos felvenni a város ritmusát és 10-15 évnek is el kell telnie ahhoz, mire valódi New York-inak vallhatja magát.

Abban az esetben, ha hajlandók vagyunk elfogadni, hogy a New Yorker elnevezés nem csupán azon szerencsések kiváltsága, akik Manhattan területén születtek, akkor E.B. White felosztását követve három típus különböztethető meg.

“A tősgyökeres New York-i, aki a Cityben született. Ő az, aki természetesnek veszi a várost, elfogadja és szükségszerű rosszként kezeli méretét és zajos természetét.

A második csoportot az ingázók alkotják, akik sáskamód falják fel a várost reggelente és hagyják hátra a romokat esténként.

A harmadik csoport a legnagyobb, mind méretében, mind fontosságában. A bevándorló, aki Manhattanon kívül született és New Yorkba a kalandvágy vagy a sors hozta. Számára a City a végső állomás, a cél. Ez a réteg felelős a város túlfeszített természetéért, költői vénájáért, művészetek iránti elkötelezettségéért és egyedülálló teljesítményéért.

Az ingázók adják a város árapályhoz hasonló nyughatatlanságát, a tősgyökeresek szilárdságot, folytonosságot biztosítanak, míg a betelepedők szenvedélyessé teszik New Yorkot.”

A teóriákon túl, leegyszerűsítve, két csoport létezik, akik New Yorkban szeretnének lenni és azok, akik nem. Az első csoporton belül ott vannak azok, akik számára ez sosem adatik meg és csak álmodhatnak arról, hogy valaha is manhattani lakosok legyenek. Ezek az emberek szenvedélyesebben szeretik ezt a várost, mint a legtöbb tősgyökeres.

New Yorker-nek lenni sajátos életérzés, magatartásforma, azonban az egyének gyökeresen eltérő helyzetéből fakadóan a tapasztalatok is különbözőek. Minden ember sajátos és megismételhetetlen módon érzékeli a környezetét, egyedi módon dolgozza fel az őt ért impulzusokat, ezáltal a New York-i létnek végtelen számú meghatározása létezik.

Felmerül az a kérdés, hogy vajon a New York-i léthez szükséges-e egy bizonyos belső tulajdonság együttes megléte, melynek hiányában a bevándorló sosem válik igazi New York-ivá és tartózkodása, esetleg élete végéig kívülállónak érzi magát? Lehetséges, hogy az alapfeltétel nem más, mint az alkalmazkodóképességnek egy olyan magas szintje, melyre nem mindenki képes? Előfordulhat, hogy csak azok nevezhetik magukat igazi New York-inak, akik birtokában vannak ennek a virtusnak, ahogy az amerikai angol nevezi, “moxie”-nak? Szilárd jellem, határozottság és keménység, rámenősség és öntudat tökéletes elegye. Azok, akik nem alkalmazkodnak megfelelő módon és ütemben, egy darabig kitartanak, végül átteszik székhelyüket egy nyugodtabb, kevésbé komplikált városba.

Manhattan nem való mindenkinek, viszont akárhogy is nézzük, New York és a New York-i lét minden nehézségével együtt és ellenére, fantasztikus.

A bevándorló újra és újra kérdi: Mikor válok igazi New York-ivá? Az egyszerű válasz: Azon a napon, amikor már nem kell megkérdezned, mert New York-i léted olyan természetessé válik, mint ahogy levegőt veszel. A pesszimista hozzáállás szerint, rögtön azután, hogy először rabolnak ki a metrón úgy, hogy észre sem veszed. A brutálisan őszinte válasz szerint, akkor válsz igazi New York-ivá, amikor már észre sem veszed a hontalanokat az utcán és meg se rezdülsz, amikor a metrón melletted ülő nyíltan maszturbál. Amikor hajlandó vagy csillagászati összeget fizetni egy kutyaól méretű apartmanért, egy olyan környéken, ahol csótányirtó bűze keveredik a kínai étteremből szálló átható szagokkal, Te pedig szerencsésnek érzed magad, elvégre New Yorkban vagy. A manhattani nő szerint, amikor a táskád tartalma laptop, mobil telefon, e-reader, egy yarmulka méretű esernyő, váltás ruha és cipő, teljes sminkkészlet, hatalmas kulcscsomó, három hónapra való összegyűrt számla, patyolat blokkok, aerobik felszerelés, vagyis minimum 15 kiló és tartalmazza mindazt, amit egy nem-New York-i nő az autója hátsó ülésén tárolna. Az ellentmondó válasz szerint, akkor vagy igazi New York-i, amikor teljes szívedből utálod Manhattant, de semmi esetre sem költöznél el, mert sehol máshol a világon nem található meg az elemeknek azon kombinációja, melyeket New Yorkban annyira gyűlölsz. S végezetül, a költői válasz: Akkor válsz igazi New York-ivá, amikor már becsukott szemmel is meg tudod rajzolni a város sziluettjét és minden felhőkarcolóhoz külön emlék köt.

És én, kérdezhetitek? Én New Yorker-nek vallom magam? Öt és fél év telt el azóta, mióta először láttam meg az Empire State Building tetejét a Penn Station-ről kilépve. Nem vágyódtam ide, a sors hozta így. Az eltelt évek alatt megismertem, megkedveltem New York City-t és szerencsésnek tartom magam, hogy bevándorlóként és ingázóként én is hozzájárulhatok ahhoz a bizonyos szenvedélyhez.

Felhasznált irodalom: E.B. White: The New Yorker
Képek: a blog írójának tulajdona
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Tags: , ,