Andi két hete járt New Yorkban és meg szerette volna osztani velünk az élményeit. Sok-sok remek képet küldött és egy fantasztikus stílusban lejegyzett New York City beszámolót. Köszönjük és várunk vissza!
“Nem nagyon szeretnék személyeskedni, de ha nincs az a holland fiú, aki úgy gondolta, jobb összetörni a szívemet, mint egyben, s épen hagyni, akkor nincs az a nagy lendület sem, amivel beszédülök az utazási irodába Marcos barátomhoz, s elodáztam volna még ki tudja, meddig a régóta dédelgetett Felhőkarcolós-Városnézős Álmomat. (Láttam már Frankfurtot, imádtam, és mindig mindenhol ezeket a csillogó kék toronyházakat keresem.)
De szerencsére, kellett a gyors gyógyír, és minden klappolt, pár nap alatt megvolt a voucher és Marcos támogatása is, és nem került többe, mint egy heti Hévíz 5 csillagos ultra all inclusive, nőnapi Csonka András-fellépéssel, nem hazudok.
Aki ismer, nem igazán lepődött meg, csak aki nem ismer, az tette fel az “egyedül-mééééész?” kérdést. Egy pillanatig sem éreztem magam egyedül, s egyáltalán nem féltem, nem volt arra idő, sem energia Remek dolog egyedül utazni, nem sokat gondolkodtam ezen. Eljött az utazás napja, a brüsszeli nemzeti légitársaság közvetlen járata késedelem nélkül indult. Nyomogattam a képernyőt, válogattam a filmeket, majd pár óra elteltével már a shuttle taxiban találtam magam. Egész biztosan nem normális dolog, hogy mindenhol felhívják a figyelmedet, hogy adjál borravalót, milyen ország ez?
A szálloda kifogástalan helyen, a Madison Square Garden mellett, 5 percre a Times Square-től volt. Bár elég stabil az idegrendszerem, az első két szobánál kezdett felmenni a pumpa, nyitott (=záródni képtelen) ablakok, hangos ventilátor, na ne, adjatok légy szíves másikat. Minden recepciós kedves volt, a harmadik szobával halott bogarakat is kaptam, akkorákat, hogy a Takarító Személyzet külön vörösborral és az örök barátság ígéretével, wifivel és reggeli voucherekkel lepett meg. Természetesen átmenekítettek egy újabb szobába, amit végül egy, huszonhatodik emeleti lakosztállyal koronáztunk meg, mivel az előzőben szaunás, elviselhetetlen meleg volt (valamivel sikerült ellensúlyozni a nyitott ablakokat.) A lakosztályom akkora volt, hogy írtam is gyorsan haza, jöjjön, aki tud, elférünk. Ujjongtam, állandóan kint ültem az ablakban (kilátás a One World Trade Centerre.) Na de a szállodás kalandról ennyit.
A megérkezésem után elindultam a városba, de csak a Times Square-ig és szégyen gyalázat, de az első Burger Kingig jutottam. Mégis, oltári boldog voltam, hogy megérkeztem, ott vagyok, mindenki hagyjon békén, én a Burger Kinget választottam lányos zavaromban, valamit hirtelen muszáj enni. Holtfáradt voltam, mindenki mesélt erről a jetlagről, á mondom, nekem olyan nem lesz, aztán dehogyisnem. De ez nem szegte kedvemet.
A következő napokban mentem, amerre láttam, és amit a szívem súgott. Volt pár kötelező kör, volt időpontom az ENSZ-ben (nemzetközi jogon volt pár tétel, ennek emlékére…), de ott csak szédelegtem, nem érdekelt, hány tagja van az ENSZ-nek (egyébként 193). Nagyon tetszett és megnyugtató volt, hogy mindig volt egy kis kávézó, ahova bevágódtam, melegedni, sok-sok kávét inni, visszanézni a képeimet, tölteni a fagyott telefont. Belefutottam a Pain Quotidienbe is, nagy örömömre, ahol nem győztem magyarázni a pénztárosfiúnak, hogy ez ám belga kávézó. Starbucksból viszont érthetetlenül sok van.
Metróztam is, nem egyszer, és amíg élt a telefonom, még wifiztem is. A Staten Island komp nagy élmény volt. Százezren vártuk a kapunyitást, mint valami lelkes munkavállalók a másik szigetre igyekezve. Soha életemben nem tapasztalt hideg fogadott a fedélzeten, itt ismerkedtünk össze az amerikai (egyébként Nicaraguában élő) Natashával, akivel egymást fotóztuk, és támogattuk a jeges szélben. (Az ujjaimon szerzett fagyási sérülésekre kénytelen voltam felkeresni egy patikát, ahol kedvemre és önállóan válogathattam az ötvenféle kortizonos krémből. A fotókért mindent).
Végül a fél napot együtt töltöttük Natashával, elkeveredtünk egy kis ázsiai levesesbe (én csak sült tésztát kértem, mégis levest kaptam – tésztával), majd a World Trade Center hűlt helyére is, a Wall Streetre, közben mesélt ő is sokat magáról, mintha ezer éve barátnők lennénk. (Natasha másnap hazautazott).
Poénkodtam magamban többször, hogy az Empire State Building alulról fotózva is szép, stb, de valóban, nem mertem felmenni. Majd legközelebb, barátnőimmel (Főszerkesztő Asszonnyal) kézenfogva Nem gondoltam volna, mert nem vagyok egy zöldes-parkos, de a Central Park lenyűgözött. És nem csak azért, mert Carrie ott találkozott a Boathouse-nál Biggel, hanem csak úgy, olyan szép csöndje van. Elhoztam onnan egy követ, itt van a polcomon..(de nem adom oda Neki.). Megható volt hallgatni, valaki tisztán énekelt John Lennon dalokat az Imagine emlékműnél.
Egyetlen hiba volt talán, ha szabad így fogalmazni, hogy előre befizettem ilyen buszos sightseeingre. Körülbelül egy órát utaztam így a hidegben, a két nap helyett, de sebaj. Ugyanabban az irodában viszont szert tettem egy csodálatosan giccses Mamma mia Broadway-jegyre, na lehet, hogy ezért érte meg. Mindenki hibátlanul énekelt, gyönyörű szép kosztümökben. Anno a film nem tetszett, de itt a végén állva, táncolva tapsolt a közönség.
A színház után visszatérve a szállodába, még 3 percet gondolkodtam is, hogy lemenjek-e (lemerészkedjek-e) e-gye-dül a bárba, de kár lett volna kihagyni az isteni Cuba librét, és egyedül csak a roppant barátságtalan ír bárpultos fiú volt a negatív tapasztalat (szerencsére nem csak velem volt ilyen). Ilyeneken nem szabad gondolkodni, menni kell, és kész! Csak azért, mert éppen egyedül utazol, ki ne hagyd este a koktélt a bárban.
Másik nagy élmény volt enni egy hotdogot és végigmenni a Brooklyn Bridge-n, és félméterenként kattintgatni a fényképezőgépet. Nagyon tetszett a Flatiron building is, pont egy ilyesmiben lakom itt Brüsszelben.
Teltek a napok, és én, a jó étvágyú nagyevős, isten bizony nem bírtam jót enni, de annyira nem érdekelt. Ami a shoppingot illeti, kétszer fordultam ki nagyon gyorsan a Macy’s-ből, légszomj és oxigénhiány miatt. Beszédültem párszor a GAP-be, és megajándékoztam magamat néhány rendkívül szükséges pólóval és csíkos felsővel is, egyebekben olyan nagy vásárolhatnékom nem volt.
Hazafele menet begyűjtöttem pár, Kínában gyártott eredeti manhattani szuvenírt is, természetesen.
Két hete tértem haza, és rohantam volna már Marcoshoz is, hogy beszámoljak neki az élményeimről, de éppen azóta is szabadságon van Nagyon boldoggá tett ez az út. Már gondolkodom a következőn, nincs megállás.
Tinkmara