A Kitty Genovese-gyilkosság teljes története

Kedves Olvasók! Ez a történet egy valós, megrázó bűncselekményt dolgoz fel.

Évtizedeken át élt a köztudatban a történet, miszerint 1964-ben New Yorkban harmincnyolc ember nézte végig az ablakából, ahogy egy fiatal nőt lemészárolnak az utcán, de senki sem sietett a segítségére, sőt még a telefonkagylót sem emelte fel. Ebből az esetből született meg a szociálpszichológia egyik leghíresebb alapvetése, a járókelő-effektus vagy más néven a Genovese-szindróma. De mi van akkor, ha ez a történet ebben a formában soha nem volt igaz, és a háttérben inkább egy hamis sajtószenzáció, egy eltitkolt szerelem, egy hidegvérű sorozatgyilkos és egy ismeretlen hős áll?

Catherine „Kitty” Genovese egy brooklyni olasz-amerikai család legidősebb gyermekeként látta meg a napvilágot. 1954-ben, miután édesanyja Manhattanben szemtanúja volt egy gyilkosságnak, a család a biztonságosabb Connecticutba költözött. Kitty ekkor fejezte be a középiskolát, és úgy döntött, New Yorkban marad. Éles eszű, művelt lány volt, aki imádta a latin zenét, a táncot és a vidám társaságot. 1963-ban menedzseri állást kapott egy bárban, így gyakran csak a hajnali órákban ért haza.

Hat évvel a híres Stonewall-lázadás előtt, egy olyan korban, amikor a homoszexualitás szigorú tabunak számított, Kitty New York művésznegyedében, a Greenwich Village-ben ismerkedett meg élete szerelmével, Mary Ann Zielonkóval. Nem sokkal később összeköltöztek a csendesebb, kertvárosias Kew Gardensben. A tragédia éjszakáján Mary Ann otthon aludt a közös lakásukban. A rendőrség ébresztette a megrázó hírrel, miszerint megölték a lakótársát. A korabeli sajtó mélyen hallgatott a kapcsolatukról, legfeljebb annyit írtak, hogy Kitty kétes társaságba járt. A rendőrség a gyász legnehezebb óráiban kíméletlenül vallatta Mary Ann-t, meggyőződve arról, hogy a bűnösnek bélyegzett kapcsolat lehet a bűncselekmény hátterében. Amikor a lány elutazott Kitty connecticuti temetésére, a Genovese család teljesen elhatárolódott tőle, jelenlétét nemkívánatosnak nyilvánítva. Mary Ann évtizedekig magányosan, a világ elől elrejtve gyászolta élete szerelmét.

A brutális gyilkos, a huszonkilenc éves, nős, kétgyermekes Winston Moseley szintén Queensben lakott, és mintaszerű polgárnak tűnt. A valóságban azonban számító, hidegvérű sorozatgyilkos volt. A tárgyaláson elképesztő nyugalommal vallott a tettéről. Elmondta, hogy aznap kifejezetten azzal a szándékkal indult el otthonról, hogy megöljön egy nőt. Amikor egy férfi rákikiabált az ablakból, tudta, hogy be fogja csukni az ablakot és visszafekszik aludni, ezért átmenetileg elhagyta a helyszínt, de hamarosan visszament befejezni, amit elkezdett. Nőket azért választott, mert velük könnyebb dolga volt, hiszen nem küzdöttek annyira az életükért.

1964. március 13-án, hajnali három óra tizenöt perckor Kitty leparkolta piros Fiatját a Kew Gardens vasútállomásnál, mindössze száz méterre a lakásától. Amikor meghallotta a mögötte ólálkodó Moseley lépteit, futásnak eredt az épület bejárata felé. Moseley az Austin Streeten utolérte és hátba szúrta a lányt. Sikoltozására a hetedik emeleten lakó Robert Moser kikiabált az ablakból: „Hagyd békén azt a lányt!”, mire a támadó megriadt. Visszarohant az autójához, és elhajtott. Michael Hoffman, egy tizennégy éves fiú a hajnali órákban zajt hallva kinézett az ablakon, és látva a támadást, azonnal ébresztette édesapját, Samuel Hoffmant. Az apa késlekedés nélkül felemelte a kagylót, és a korabeli nehézkes rendszer ellenére, három-négy percig a vonalban várakozva elérte a rendőrséget, bejelentve a bűncselekményt és megadva a pontos helyszínt. Miközben az apa a diszpécserrel beszélt, Michael az ablaknál maradt, hogy szemmel tartsa az eseményeket. A diszpécser azonban félreértette a helyzetet. Azt hitte, hogy ittas csetepatéról van szó, nem küldött járőrt.

A súlyosan sérült Kitty lassan elvonszolta magát az épület mögötti zárt, belső lépcsőházba. Moseley tíz perccel később, látva, hogy nem érkezik rendőrség, kalapot cserélt, majd visszatért. Szisztematikusan átkutatta a környéket. A félholt lányt a lépcsőházban találta meg, ahol torkon szúrta, megerőszakolta, és elvette a 49 dollárját. Ez a második, halálos támadás már teljesen kívül esett a szomszédok látószögén és hallótávolságán. Kitty ekkor sajnos már nem tudott kiabálni, nemcsak a nyakát ért szúrás, de a tüdejét ért sérülések miatt sem. Ellentétben az első híradásokkal, nem három, hanem két támadás történt.

A lépcsőházban zajló dráma során két végletes embertípus rajzolódott ki. Karl Ross, a tétovázó szomszéd, aki kinyitotta az ajtaját, meglátta a földön fekvő, több sebből vérző Kittyt és becsukta az ajtót. Ittas volt és félt a bonyodalmaktól. Végül meggondolta magát és átmászott a szomszéd erkélyre, hogy tanácsot kérjen a szomszédjától. Percekig tartó lelki tusa után mégiscsak telefonált. A rendőrök az ő hívására jöttek ki a helyszínre. Ezzel a viselkedéssel szemben ott volt Sophia Farrar, Kitty egyik legközelebbi barátja és szomszédja, aki egyetlen másodpercig sem teketóriázott. Hálóingjében rohant le a lépcsőn, nem érdekelte, hogy ott van-e még a gyilkos a sötétben. Karjaiba vette a haldokló Kittyt. Szorosan átölelte és vigasztalta, míg a mentők meg nem érkeztek. Kitty így nem az utca közönyétől övezve, hanem barátja karjaiban vívta haláltusáját. A mentők kiérkezésekor még életben volt, de sajnos útban a kórház felé belehalt sérüléseibe.

Moseleyt egy lakossági bejelentésnek köszönhetően fogták el hat nappal a gyilkosság után, miközben éppen fényes nappal rabolt ki egy házat. A rendőrségen a nyomozóknak feltűnt, hogy fehér autójának típusa megegyezik azzal a kocsival, amelyet a parkolóban láttak. A kihallgatás során a férfi szinte azonnal mindent beismert.

Moseley vallomásában magára vállalta két másik nő meggyilkolását is: a 15 éves Barbara Kralik és a 24 éves Annie Mae Johnson megölését, bár ezekért hivatalosan sosem állították bíróság elé. További 4-5 nő megerőszakolását és 30–40 lakás kifosztását is bevallotta. A pszichiátriai vizsgálatok és a vallomása alapján nekrofíliát is megállapítottak nála, a bíróságon ugyanis beismerte, hogy az áldozatok holttestét is meggyalázta.

Winston Moseleyt eredetileg halálra ítélték villamosszék általi kivégzésre, de végül két fő okból – egy jogi fordulat és a New York-i törvények változása miatt – elkerülte a kivégzést.

Moseley-t végül életfogytiglanra ítélték. A kivégzésre azért nem került sor, mert 1967-ben a fellebbviteli bíróság érvénytelenítette a halálos ítéletét, mivel az elsőfokú tárgyalás során nem vették megfelelően figyelembe a férfi súlyos mentális betegségét és beszámíthatatlanságát. Ráadásul New York 1965-ben szinte teljesen eltörölte a halálbüntetést, így a büntetését életfogytiglani börtönre enyhítették, amelyet le is töltött. 52 év rabság után, 2016-ban halt meg a börtönben. Tizenhat alkalommal nyújtott be szabadlábra helyezési kérelmet, de mindannyiszor elutasították.

 

Két héttel a gyilkosság után a The New York Times címlapra tette az esetet, azt állítva, hogy harmincnyolc tisztes polgár nézte végig fél órán át a mészárlást anélkül, hogy bárki segített volna. A cikk sokkolta Amerikát. A későbbi tényfeltáró vizsgálatok azonban kiderítették az igazságot. Nem volt harmincnyolc szemtanú, a valós szám mindössze hat vagy hét fő volt. A többség semmit sem látott, csupán kiáltásokat hallottak a sötétben. Azt hitték, éjszakai ittas civakodásról van szó, szerelmesek veszekednek vagy a közeli vasútállomáson randalíroznak. Mindennaposak voltak ezek a jelenetek errefelé. Többen próbáltak segíteni, lekiabáltak az ablakból, vagy hívták a rendőrséget. Karl Rosson kívül Hattie Mitchell, egy másik szomszéd is telefonált. A telefonközpont szerint egy idős hölgy is tárcsázta a rendőrséget a támadás korai szakaszában, de a hívásokat fogadó diszpécser itt is félreértette a helyzetet. Joseph Fink volt az egyetlen, aki látta az első késszúrást, de ahelyett, hogy intézkedett volna, egyszerűen lement az épület alagsorában lévő hálószobájába és lefeküdt aludni. Feltételezte, hogy mások már biztosan telefonáltak. A halálos támadás helyszínéül szolgáló lépcsőházra sem az utcáról, sem az ablakokból nem lehetett rálátni.

A The New York Times eredeti, 1964. március 27-i cikke, amelyet Martin Gansberg írt, évtizedekre meghatározta a köz véleményét a New York-i létről. A lap 2016-ban – a gyilkosságról szóló dokumentumfilm megjelenésekor – adott ki részletes helyreigazítást. Elismerték, hogy állításaik súlyosan hibásak voltak. Nem volt 38 szemtanú, a lakók többsége nem maradt tétlen, és senki sem nézte végig a támadást az elejétől a végéig.

A „38 szemtanú” mítosza közvetlenül Michael J. Murphy New York-i rendőrfőnöktől származott, aki egy ebéd során mesélt az esetről A. M. Rosenthalnak, a lap főszerkesztőjének. A rendőrséget akkoriban rengeteg kritika érte a növekvő bűnözés és a korrupció miatt. Murphy azzal akarta elterelni a figyelmet a lassú reagálásról és a használhatatlan diszpécserrendszerről, hogy a felelősséget a lakosság morális érzéketlenségére hárította. Rosenthal kritika nélkül elhitte a szavait, Martin Gansberg és a szerkesztők pedig találtak egy rendkívül erős, drámai narratívát az elszemélytelenedő, rideg nagyvárosról. Az újságíró kihagyta a cikkből a segítőkész szomszédok nyilatkozatait, mert azok gyengítették volna a sokkoló alapállítást, s csak azokat a mondatokat emelte ki („nem akartam belekeveredni”), amelyek beleillettek a teóriájába.

Bár a cikk tényei hamisak voltak, a megrázkódtatás hatására két pszichológus, Bibb Latané és John Darley elindított egy kutatássorozatot. Ebből született meg a bystander effect (járókelő-effektus), más néven a Genovese-szindróma nevű jelenség, amely szerint minél többen vannak jelen egy vészhelyzetben, annál kisebb az esélye, hogy bárki is segítséget nyújt. A válasz a felelősség megoszlásának hideg logikájában rejlik. Ha mindenki felelős, akkor végül senki sem érzi magát felelősnek. Így jött létre az a különös helyzet, hogy egy manipulatív újságcikk vezetett el a modern szociálpszichológia egyik legfontosabb felfedezéséhez.

Kitty öccse, Bill Genovese mindössze tizenhat éves volt, amikor a nővérét meggyilkolták. A tragédia és a harmincnyolc tétlen szemtanúról szóló történet teljesen felemésztette a családot. Billt egész életében kísértette a kérdés, hogy valóban ennyire érzéketlenek voltak-e az emberek. Felnőtt fejjel elhatározta, hogy kideríti a teljes igazságot. Éveken át nyomozott, levéltárakat kutatott fel, s személyesen látogatta meg a még életben lévő szomszédokat. Kutatásáról The Witness címmel megrázó dokumentumfilm készült 2015-ben. Bill nyomozása alátámasztotta, hogy a The New York Times elferdítette a valóságot. Sikerült beszélnie Sophia Farrarral, aki elmesélte neki, hogy amint meghallotta a bajt, azonnal lerohant a lépcsőházba, hogy karjaiba vegye a haldokló Kittyt, s az utolsó pillanatig beszélt hozzá. Kitty tudta, hogy végre biztonságban van. Bill a rendőrségi aktákból azt is kiderítette, hogy a harmincnyolc nem a szemtanúk száma volt, hanem ennyi embert hallgattak ki a környéken. Nyomozása során elment a gyilkos családjához is. Winston Moseley fia, Steven teljesen alternatív valóságban élt: azt állította, hogy Kitty rasszista volt és ő provokálta ki a támadást. Ez a találkozás rávilágított arra, hogy miként próbálta a tettes családja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Bill nyomozása végül békét hozott a családnak, s bár nővérét nem hozhatta vissza, sikeresen tisztára mosta a környék lakóinak becsületét.

Kitty halála rávilágított a korabeli segélykérési rendszer teljes csődjére is. 1964-ben még nem létezett egységes segélyhívó. A lakóknak a helyi őrsök hétjegyű számait kellett volna fejből tudniuk, vagy a nullás gombbal a leterhelt telefonközpontost hívniuk. Az eset okozta országos felháborodás hatására Lyndon B. Johnson elnök elrendelte egy univerzális szám létrehozását. Az AT&T távközlési vállalat választása végül a 911-re esett. A rendszert 1968-ban vezették be, ami alapjaiban változtatta meg a bűnüldözést és a segélynyújtás valamennyi formáját.

Évtizedekkel a gyilkosság után végre Mary Ann Zielonko is megtörte a csendet. Interjúkban, egy visszaemlékező könyvben és egy megrázó színházi előadásban állított emléket Kittynek. A darab címe mindennél szebben összefoglalja a kapcsolatukat: „38-an látták a halálát, én láttam a szeretetét”. Kitty Genovese emléke így nem a szociológiai könyvek lapjain él tovább, hanem a több millió életet megmentő 911-es rendszerben, Sophia Farrar barátságában és bátorságában, és mindenekelőtt Mary Ann Zielonko örök szerelmében.

Megjegyzés a képekhez: A saját készítésű képeken szembetűnő, hogy a dráma helyszínei mennyire hihetetlenül közel fekszenek egymáshoz. Jobbra látható a Kew Gardens vasútállomás alacsony épülete, szemben az az épületkomplexum, ahol Kitty lakott (Austin Street 82-70). Jól kivehető a parkoló is: a szürke autó (az Entrance felirat mögött) pontosan azon a helyen áll, ahol Kitty a tragédia éjszakáján leparkolta a piros Fiatját. Csatoltam egy fotót a lakásának bejáratáról és arról a belső udvarról (alley), ahol a második támadás történt.