911

You are currently browsing articles tagged 911.

Az újraépülő és egyre szépülő World Trade Center környékének egyik kedvelt célállomása a Broadway, a Trinity, Liberty és Cedar Street által közrefogott Zuccotti Park. A park dél-keleti sarkában található egy szobor, mely a túlélés, a hősiesség és az újrakezdés szimbóluma. A bronzalak olyan egyszerű és hétköznapi, úgy beleolvad a környezetébe, hogy a legtöbben észre sem veszik. Ismerkedjünk meg a Double Check névre hallgató szobor drámai történetével.

 

Alkotójának, John Seward Johnson II-nak a családi vállalkozásban, a Johnson & Johnson birodalomban lett volna karrierje, azonban nagybátyja elbocsátotta a cégtől. John Seward művészlélekként hobbijához, a szobrászathoz tért vissza. Alkotásai mind hétköznapi figurák, hétköznapi helyzetben, illetve világhírű festmények alakjai szobor formában. Art in the art.

A Double Check névre hallgató szobor 1982-ben készült és az ikertornyok közelébe, a Liberty State Parkba került. A szobor egy üzletembert ábrázol, aki a tárgyalás előtt még egyszer ellenőrzi (double check) a diplomatatáskáját. Toll, ceruza, jegyzettömb, számológép, tűzőgép. Minden a helyén.

 

A szobor elnevezése kettős értelmű. Az üzletember tevékenysége mellett arra is utal, hogy a park látogatóinak bizony kétszer is ellenőrizniük kell, hogy padon ülő társuk hús-vér ember-e vagy csupán bronzalak.

A szobor évtizedeken át a turisták és a helybéliek kedvence volt a parkban. Aztán jött 2001. szeptember 11-e.

A csodával határos módon, Double Check egyike volt annak a néhány köztéri alkotásnak, amely épségben maradt az ikertornyok megsemmisülése után.

A Liberty Park padjait betontömbök zúzták porrá, Double Check padja azonban sértetlen maradt. Ott ült, megfagyva az időben, porral, betontörmelékkel, papír halmazzal, szeméttel borítva.

A szóbeszéd szerint a mentőalakulat emberei azt hitték, valaki a sokk hatása alatt ül a parkban, s a segítségére siettek. Azokban a borzalmas percekben mosolyt csalt a tűzoltók arcára.

Néhány nappal később Double Check műalkotásból emlékművé vált. A város lakói virágcsokrokkal borították el. Fejére FBI sapka került, a New York-i rendőrség jelvényét viselte, a lábához valaki egy feszületet támasztott, a tragédiában elhunytak szülei plüssállatokat tettek az ölébe. Táskája megtelt az elhunytak nevét tartalmazó papír lapokkal.

A World Trade Center rengeteg értékes alkotást vesztett el azon a napon, s sokakban felmerült, hogy miért pont ez a feledhető, egyszerű, művészileg alacsony szintű szobor élte túl a katasztrófát és lett ezáltal halhatatlan. Maga az alkotó sem gondolta volna, hogy ezt az alkotást fogják nevével azonosítani, s hogy ez lesz a legnépszerűbb szobra.

Egy hónappal a tragédia után egy másik Double Check is felbukkant, mégpedig Rómában. Az olasz város lakói több mint 500 üzenetet hagytak a szobor másolatánál, melyet a város vezetősége könyvbe köttetett és elküldött az amerikai nagykövetségre.

2001 óta hét másolat található a világ különböző pontjain, köztük egy New Jersey-ben, aki a partról egyenesen a WTC-re lát.

“Örülök, hogy Double Check az volt, aki. – mondja a szobor alkotója. – Az átlagos kisember, egy a New York-i tömegből. Vele történt meg a csoda és ez nagyon amerikai.”

Double Check a Liberty Plaza Park helyreállítása és átkeresztelése után továbbra is ott ül és várja a padon mellé telepedő helybélieket és turistákat. “Ruháján” az apró sérüléseket sem javították ki. Egyedül az órája mutatóit cserélte le az alkotó 8 óra 46 percre, az első repülő becsapódásnak idejére. Ez az a perc, amikor New York örökre megváltozott.

Képek: Tinkmara és Google

Tags: , , , , , , , , , ,

2001. szeptember 11-én nemcsak a föld felszínén, de a föld alatt is drámai jelenetek zajlottak. A New Jersey-ből a World Trade Centerbe 3 percenként érkező PATH (Port Authority Trans Hudson – New Yorkot New Jersey-vel összekötő ingajárat a Hudson folyó alatt) szerelvények menetirányítóinak, személyzetének és utasainak egy ideig fogalma sem volt a felszínen zajló pusztításról.

Ez a nap is csak egy átlagos munkanapnak indult New Jersey-ben, a PATH forgalmi irodájában. Richie Moran forgalomirányítónak semmi más dolga nem volt, mint figyelni az induló és érkező szerelvények egyenletes mozgását. “Épp pár nappal előtte viccelődtem azzal, hogy nincs még egy olyan munkahely, ahol felteszed a lábad az asztalra és csak figyeled a monitort.”

8 óra 46 perckor becsapódott az első repülő a World Trade Center északi épületébe.

A New Jersey-i oldalon, az Exchange Place állomás felügyelője, Frank Martinetti látta az American Airlines 11-es járatát becsapódni. “Az irányítóközpont ablakából nem látni a World Trade Centert. Azonnal tudatni akartam Richie-vel, hogy baj van Manhattanban. Tudtam, hogy mindenütt vannak kameráik az állomásokon, de az állomás épületén kívül nincsenek. “

A World Trade Center alatt 5 emeletnyire, Donna Martinez forgalomirányító ablaktalan irodájának lámpái vibrálni kezdtek. Donna erős üzemanyag szagot érzett. Haladéktalanul utasította a Hoboken-ből éppen befutó vonat személyzetét a teljes evakuálásra. Az üres szerelvény a World Trade Center végállomáson maradt, zárt ajtókkal.

Victoria Cross Kelly-nek, a PATH helyettes igazgatójának éppen találkozója volt az északi épület földszinti kávézójában. Hirtelen rohanó embereket látott az ablakból. A társaság gyorsan fizetett, majd maguk is kiszaladtak az épület elé. “Mintha egy konfetti parádé kellős közepén találtuk volna magukat. Sűrű papírfecni eső hullott az északi toronyból.” Nem tudván, hogy mi történt, Victoria visszament az épületbe, ahol látta a Hoboken-ből befutott szerelvény mit sem sejtő utasait a felfelé haladó mozgólépcsőn. Richie Moran is látta őket a New Jersey-i irányítóközpont monitorján. “Úgy baktattak, mint máskor. Semmiről sem tudtak.”

Victoria Cross Kelly

A rendőrség megkezdte az épület kiürítését. Victoria azonnal hívta Richie Moran-t New Jersey-ben. “Ordított velem, hogy állítsam le a PATH forgalmat. Mondtam neki, hogy vonataim vannak az alagútban. Tudtam, hogy nagy baj van, mert Victoria sosem kiabált velünk.”

ű

Míg Victoria a vonalban volt egy Newark-i szerelvény érkezett a World Trade Centerhez, egy másik pedig Hoboken-ből közelített Lower-Manhattanhez. A folyó másik oldalán egy harmadik szerelvény, Noel Roman-nal a vezetőfülkében, éppen befutott az Exchange Place megállóba.

Richie Moran utasította a Hoboken-i szerelvényt, hogy a WTC-nél azonnal forduljon vissza. “Megállás nélkül kiabáltam: Ne nyissátok ki az ajtókat! Ne nyissátok ki az ajtókat!”

Ezen a szerelvényen utazott Michael Middleton, aki a déli torony egyik 45. emeleti irodájában dolgozott.

A Newark-i vonat személyzetének, Moran utasítására, sikerült többé-kevésbé mindenkit visszaparancsolni a vonatra és a döbbent utasokkal teli szerelvény visszaindult New Jersey-be.

Richie Moran az órájára nézett. 8 óra 52 perc volt. 6 perc telt el az első repülő becsapódása óta.

A következő hívása Noel Roman volt. Utasította, hogy amint kiszálltak az utasai az Exchange Place-nél, azonnal forduljon vissza és szedje fel azokat, akik esetleg lemaradtak a World Trade Center-nél.

Végül hívta a többi úton levő szerelvényt, hogy azonnal termináljanak a legközelebbi megállóban.

Noel Roman a WTC felé haladt az üres szerelvénnyel, amikor a United Airlines 175-ös járata becsapódott a déli toronyba.

Roman-t egy hátborzongatóan kihalt World Trade Center megálló, egy tucatnyi PATH alkalmazott és az állomás takarítószemélyzete fogadta. Az alagútat fojtogató füst borította el. Egy hontalan aludt az egyik pad alatt. Őt is sikerült némi hadakozás után betuszkolni a kocsiba és az utolsó szerelvény elhagyta a World Trade Centert.

Roman a mai napig sírva fakad, amikor visszaemlékszik: “Tudod, azon a szakaszon, ahol a PATH kijön az alagútból, mielőtt még beér New Jersey-be, sosem szoktam visszanézni. Aznap megfordultam. A látvány szívbe markoló volt. Hirtelen tudatára ébredtem a valóságnak, de nem akartam elhinni, hogy mi is történik. Teljes tagadásban voltam.”

 

Michael Middleton hazafelé gyalogolt a New Jersey-i oldalon, amikor a szeme láttára összedőlt a déli torony. “Ha aznap reggel kinyitották volna a szerelvény ajtaját, biztos felmentem volna az irodába, hogy megnézzem, mi folyik. Ma valószínű nem lennék az élők sorában. Abban a pillanatban azt is realizáltam, hogy sok kollégámat elvesztettem.”

Ha a vonatok csak 10 perccel tovább futnak, a szeptember 11-i áldozatok száma több százzal magasabb lenne. A 35 szerelvényből, mely az első repülő becsapódásának idején úton volt, csak egy, az az üres Hoboken-i állt a WTC megállójában, amikor az ikertornyok összedőltek.

Richie Moran és Victoria Cross Kelly sok-sok levelet kapott a hálás utasoktól. Richie Victoria-t tartotta a nap hősének, akinek telefonhívása beindította a folyamatot. Victoria szerint csak a képzés és az ösztönök dolgoztak. Richie Moran a saját érdemét egyszerűen kezeli: “Csak jól végeztem a munkámat aznap.”

Richie Moran és Victoria Cross Kelly kevés információra építve, súlyos döntések sorát hozta meg azon a szeptemberi napon, melyek több száz ember életét mentették meg. Egy olyan tragikus napon, amikor 3000 ember vesztette életét, köztük a Port Authority of New York and New Jersey (New York és New Jersey Kikötői Hatóság) 77 alkalmazottja, ez a néhány száz megmentett élet hozott némi enyhülést a fájdalomra.

Az állomáson maradt egyetlen üres szerelvényt maga alá temették az ikertornyok. Hetekkel a mentési munkálatok megkezdése után találtak rá a felderítő csapatok. Két vagon, csodával határos módon, épen maradt. A kocsikat kimentették és a Shore Line Közlekedési Múzeumban, East Haven-Connecticut-ban, illetve a Kingston-i Közlekedési Múzeumban kerültek kiállításra.

Képek: Untapped Cities, David Monderer

Tags: , , , , , , , , , ,

“Az új-fundlandi emberek mások. Az új-fundlandi megölel és azt mondja: Minden rendben lesz. Itt vagyok. Segítek. Ez mindig is így volt és mindig is így lesz.” – mondja az új-fundlandi kisváros, Gander rendőrkapitánya. Így volt ez 2001. szeptember 11-én is.

2001. szeptember 11-én lezárták Amerika teljes légterét. Ez az Egyesült Államok 98 éves légi közlekedésének történelmében példa nélküli esemény volt. Valamennyi levegőben tartózkodó repülőgépnek azonnal le kellett szállnia a legközelebbi reptéren.

“Hozzátok le azokat az Istenverte gépeket! – üvöltötte Norman Mineta Közlekedési Miniszter a Fehér Ház alatti bunkerben. Mire ez az ikonikussá vált mondat elhangzott, az American Airlines 11-es járata már becsapódott a World Trade Center északi tornyába, a United Airlines 175-ös járata a déli toronyba és az American Airlines 77-es járata a Pentagon épületébe. A Szövetségi Légi Közlekedési Igazgatóság reggel 9:45-kor zárta le az Államok légterét. 4546 repülőnek kellett a lehető leghamarabb landolnia. A gépek egy része még vissza tudott fordulni, azonban 250 Amerikába tartó repülőnek az egyetlen lehetősége Kanada volt. Amerika tisztában volt vele, hogy a landolási engedély kérelemmel veszélyt hozhat a befogadó országra, Kanada azonban nem hezitált, hogy beengedje az elárvult gépeket. Halifax, Torontó, Ottawa, Montreal repterei megteltek. Az új-fundlandi felvidéken található Gander – melynek repterén aznap 38 repülőgép landolt, 6595 utassal és személyzettel -, lakossága alig haladja meg a 10 ezret.

planes

A hét elkövetkező részében a kanadai kisvárosban megállt az élet. Minden egyes férfi, nő és gyermek részt vett a munkában. Gander lakossága félretette a saját életét egy csomó idegen kedvéért és semmit sem kért cserébe.

***

A Lufthansa 438-as Frankfurtból Dallasba tartó járatán utazott Roxanne és Clark Loper. Három hete hagyták el Texas-t, hogy Kazahsztánból hazahozhassák örökbe fogadott két éves kislányukat. Alexandria a repülőgép padlóján aludt, mivel így szokta meg az árvaházban. Frankfurt polgármestere, Petra Roth, a Lufthansa 400-as járatának első osztályán utazott New Yorkba. Petra asszony nem bánta a 4 ezer kilométeres utazást, mivel régi, jó barátjának, Rudy Giuilianinak, New York City leköszönő polgármesterének partyjára igyekezett. Nem messze tőle ült Werner Baldessarini, a Hugo Boss elnöke, aki a New York-i Fashion Weekre utazott. Valamennyien Ganderben landoltak.

Az égbolt kék volt, a levegő nyugodt. Reinhard Knoth kapitány a légtérben található gépek pilótáinak alkalmi évelődését hallgatta a rádión, amikor a KLM pilótája izgatottan megszakította a lezser csevejt: “Baj van New Yorkban. Valami baleset.” Knoth kapitány azonnal a BBC adására kapcsolt: “Breaking News New Yorkból. Robbanás a World Trade Center északi épületében. Valószínű egy repülő csapódott az épületbe.” Knoth kapitány biztos volt benne, hogy csakis egy kis gép lehetett, elvégre utasszállítók nem repülnek közvetlen Manhattan felett, főleg nem ilyen magasságban. A második becsapódás után azonban már tisztában volt vele, hogy nem véletlenről van szó.

***

“Úgy döntöttünk, hogy amíg a levegőben vagyunk, hazudunk az utasoknak. A legegyszerűbb magyarázattal álltunk elő. A repülőnek apró technikai gondja akadt, így a legközelebbi reptéren, Ganderben leszállunk, hogy kivizsgálhassuk a hibát. Az utasok morgolódtak kicsit, de semmi különös. A gyakori utazók azonnal megnyugtatták a többieket, hogy előfordul az ilyen. 40 perc múlva Ganderben landoltunk. Senki nem gondolta volna, hogy itt töltjük a hét elkövetkezendő napjait.”

“Mire leszálltunk már vagy 20 utasszállító állt a kifutópályákon. Amint megállt a gépünk, a kapitány beszédet intézett hozzánk: “Hölgyeim és Uraim, bizonyára furcsállják, hogy ennyi gépnek egyszerre akadt technikai problémája. Az igazság az, hogy más okból vagyunk itt.” Nem tudott túl sokat mondani a New York-i helyzetről, de az is elég volt, hogy aggódni kezdjünk. A földi irányítás nem engedett minket leszállni és senki nem jöhetett még a gépek közelébe sem. Egy órán belül további 18 gép érkezett.”

***

“Lassan szivárogni kezdtek a hírek a repülőgép rádióján keresztül. Az amerikai mobiltelefonok nem működtek, a többieknek sem sikerült telefonálni. Kora este megtudtuk, hogy a World Trade Center mindkét tornya összedőlt és a negyedik túszul ejtett gép lezuhant, mielőtt célt ért volna. Lelkileg és fizikailag kimerültek voltunk. Jeges félelem tartott minket fogva, de meglepően nyugodtak voltunk. Az ablakon kitekintve a másik 37 gép látványa annyiban segített, hogy tudtuk, nem vagyunk egyedül.”

“Néhány óra múlva közölték velünk, hogy leszállhatunk, de csak egyik gép a másik után, így ránk reggel 11-kor kerülhetett csak sor. Az utasok szó nélkül tudomásul vették, hogy az éjszakát a gépen töltjük. Gander orvosi felügyeletet, vizet és élelmet biztosított. Szerencsére nem volt semmi gond. Az éjszaka csendesen tellett, a kényelmetlenség ellenére. Másnap reggel fél 11-kor iskolabuszok jöttek értünk. Át kellett mennünk a vámvizsgálaton és bejelentkeztünk a Vöröskereszt asztalánál. A szállodai szobánkban a TV elé roskadtunk és 24 órával a tragédia után mi is megláttuk a drámai képsorokat.”

A következő sorok Reinhard Knoth kapitány memoárjából származnak: “Hirtelen rengeteg szabadidőnk lett és az is hamar kiderült, hogy Gander lakói roppant kedvesek. “Repülősöknek” szólítottak minket és minden kívánságunkat teljesítették. Gander és a környező kisvárosok valamennyi iskolát, közösségi épületet, könyvtárat bezártak és a rendelkezésünkre bocsátottak. Ágyak, hálózsákok, párnahegyek és rácsos ágyak mindenütt. A középiskolásoknak szünetet hirdettek és iskola helyett kötelező volt segíteniük a “vendégek” ellátásában.

Az elszállásolást úgy szervezték meg, hogy a családok együtt maradhassanak. Azoknak a hölgyeknek is teljesítették a kívánságát, akik nem akartak koedukáltan aludni. Az időseket önkéntesen jelentkező családoknál helyezték el, így ők rendes ágyban alhattak. A terhes kismamák a kórház közelében kaptak szállást. Volt fogorvosunk, férfi és női ápolónk, akik bármikor a rendelkezésünkre álltak.

A “hajótöröttek” naponta telefonálhattak és e-mailezhettek szeretteiknek. A város lakói gondoskodtak róla, hogy napközben se unatkozzunk. Gyalogtúrákat, hajóutakat szerveztek. Érdeklődésnek megfelelően lehetett felfedezni a közeli városokat, tavakat és kikötőket. A bátrak, profi vezetővel, hegyet is mászhattak.

A pékségek állandóan friss kenyérrel, pékáruval láttak el minket. A főétkezéseket szintén önkéntesek oldották meg. A vegytisztító ingyenesen tisztította a ruháinkat, mivel a csomagokat nem hozhattuk le a gépekről. Egyszóval, semmiben sem szenvedtünk hiányt.

Amikor két nap múlva újra megnyílt a légtér, iskolabuszok szállítottak vissza minket a gépekhez. Senki nem késett egy percet sem, így valamennyi gép időben útnak indulhatott. A helyi Vöröskereszt képviselői pontosan tudták, ki-kicsoda és melyik gépre kell szállnia. Csodálatra méltó volt a szervezés és még csak nem is gyakorolhatták.

Amikor valamennyien a gépen voltunk, az utasok azonnal élménybeszámolóba kezdtek. Sokan könnyek között meséltek az eltelt napokról. Az utasok becenéven szólították egymást. A hazaút olyan volt, mint egy nagy party repülőgép. Telefonszámok, e-mail címek, lakcímek cseréltek gazdát.

Hirtelen meglepő dolog történt. Az egyik utas megkért, hogy szólhasson az többiekhez a hangosbeszélőn át. Ezt soha nem engedjük meg, de akkor minden, ami velünk történt, formabontó volt. Az utas közölte, hogy a többség hozzájárulásával, amint hazaérünk, alapítványt hoz létre. A bevételt Gander és a közeli városok iskolásainak adományozzák, ezzel köszönve meg a szeretetteljes vendéglátást. Még ott a gépen, megérkeztek az első felajánlások. Összesen 14 ezer dollár gyűlt össze. Néhány hét alatt másfél millió dollár folyt be a számlára és a Delta Légitársaság is beszállt. 134 új-fundlandi fiatal főiskolai tandíját fizettük ki.

Tessék ezt a történetet megosztani, mert lehet, hogy a világ brutális, de mindig lesznek Ganderhez hasonló városok, jószívű, segítőkész emberek. Mi 6595-en mindig úgy fogunk Ganderre és Új-Fundlandra gondolni, mint a jóság és kedvesség mintaképére.”

Képek: Google
Forrás: The Day the World Came to Town

Tags: , , , , , , , , , , , , , ,

A Mr. Brainwash művésznévre hallgató, francia születésű, Los Angeles-i székhelyű street artist, merész alkotással mutatkozott be New York Cityben. A WE LOVE NEW YORK címet viselő, teljes házfal méretű festménye a szeptember 11-i megemlékezésekkel egy időben – az időzítés nem a véletlen műve – készült el.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A graffiti legálisan került a Century 21 üzletének falára – a Dey Street és Cortlandt Street között -, a World Trade Centerrel átellenben, miután az áruház menedzsere örömmel adott engedélyt és megtiszteltetésnek vette, hogy a művész a Century 21-ot választotta. “Boldogan támogatjuk Downtown közösségét, valamint New York City legbátrabbjait és legkiválóbbjait, ezen a festményen keresztül is.”

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Mr. Brainwash, eredeti nevén Thierry Guetta 33 éve él Los Angelesben. Hosszas gondolkodás után döntött úgy, hogy ideje megvetnie a lábát New Yorkban is, így részidőben Manhattanba költözött. ”Ki akartam fejezni New York iránti szeretetemet és 9/11 tökéletes alkalomnak bizonyult. Ez a festmény az én beköszöntőm.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A technika kiválasztása nem volt könnyű. Először próbáltam valódi zászlóval dolgozni, de az túl nehéznek bizonyult. A plakátozás sem tűnt kivitelezhetőnek. Maradt a wheatpaste (búza paszta) technika. Felragasztjuk a papírt és festünk.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

19×67 méteres dimenziójával jelenleg ez New York legnagyobb graffitije. Ezzel is ki akartam fejezni New York City nagyságát. Ez a város számomra már több mint város. Kemény, túlélő, bátor ország.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Szeptember 11-én Japánnak egy olyan környékén dolgoztam, ahol nem igazán beszélnek angolul. A nap folyamán többen odaszaladtak hozzám és kiabálták: New York! New York! Én pedig visszakiabáltam, hogy: Nem! Nem! Los Angelesből jöttem. Aztán a szállodába visszatérve felkapcsoltam a TV-t és azt hittem, valami film megy. De sajnos nem az volt. Az utazási tilalom miatt maradnom kellett még pár napig és ilyen távolról feldolgozni a veszteséget még nehezebb volt.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A festményem azt akarja kifejezni, hogy a nehézségek ellenére sem szabad bezárkózni. Nem szabad feladni! Az élet szép, a szeretet erős és gyógyít. A művészet, a színek és az általuk arcunkra csalt mosoly szintén gyógyító erejű.”

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Mr. Brainwash a SoHo-ban tervez házat vásárolni, ahonnan a művészet és az amatőr művészek támogatását irányítaná, összejövetelekkel, közös programokkal. “Segíteni akarok a feltörekvő fiataloknak. A mottóm: segíteni és szeretetet adni. Ezért jöttem New Yorkba. Los Angeles túlságosan műnek hat ennyi év után. Filmek, színészek… Én a valós életet akarom látni és New York Cityben ez vár rám.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ti túl közel éltek New Yorkhoz, már nem látjátok a csodát. Én mindenhol szépséget látok Manhattanban, még a szemét között is. New York nagy tanító és én harapni akarok ebből az almából. Szeretem New Yorkot és mindent, amit kifejez.” – foglalta össze a művész a The Talks-nak adott interjúban.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Mr. Brainwash alkotása megosztotta  a közvéleményt. Jake Dobkin, graffiti művész és műkritikus szerint az alkotás egyszerűen rettenetes. “Tiszteljük a célt és megható a hozzáállás, de Mr. Brainwash alkotása akkor is szörnyű. A kép látványkliséktől ordít. Ezeket az erőltetett fordulatokat az emberek nagy része ki nem állhatja. Szájbarágó stílus, rengeteg technikai hibával. Sokak szerint ez a graffiti olyan csapnivaló, hogy az már szép.”

Képek: a blog írójának tulajdona
Felhasznált irodalom: Mr. Brainwash interjú

Tags: , , , , , , , , , , , , ,

A New York-iak nagy többsége vegyes érzelmekkel viszonyul a szeptember 11-i megemlékezésekhez. A dokumentumfilmek és az archív híradások képsorai újra és újra felszaggatják a sebeket.

A megemlékezésnek azonban egyik formáját évről évre méltóságteljes várakozás előzi meg. Ez pedig a Tribute in Light, vagyis a Fényemlékmű.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A Fényemlékmű az egyik legerőteljesebb, leggyógyítóbb erejű műalkotás, mely valaha is született. A magasztos, kék fényű ikersugarak szeptember 11-én, naplemente után jelennek meg Manhattan egén és másnap hajnalban, a felkelő nappal fokozatosan halványulnak el. A fénysugarak a megsemmisült Világkereskedelmi Központ ikertornyait szimbolizálják és hat hónappal a tragédia után, 2002. márciusában gyúltak fel először Alsó-Manhattanban.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A 6,5 kilométeres iker fény nyalábért – a legerősebb fénycsóva, mely valaha is elhagyta a föld felszínét – nyolcvannyolc, 15 méteres, 7000 wattos xenon égő felelős, melyeket a One World Trade Center szomszédságában található háztetőkön helyeznek el, az ikertornyok formáját és elhelyezkedését visszhangozva.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A független művészekből és tervezőkből álló alkotócsoport a MAS (Municipal Art Society of New York), New York Város Művészeti Szövetsége keretein belül jött létre, Manhattan energiaszolgáltató vállalatának, a Con Ed-nek támogatásával.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A fénysugarak ötlete LaVerdiere és Paul Myoda tervező-építészektől származik, akik az ikertornyok tetején található antennák fényszoborrá alakításán dolgoztak közvetlen a terrortámadást megelőzően.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A Tribute in Light előkészületei 10 napot vesznek igénybe. A 30 villanyszerelő speciális szemüvegben és kesztyűben dolgozik. Minden egyes égőt egyesével kell fókuszálni és vízszintezni, mivel a legkisebb eltérés is tönkreteheti a látványt.

20140911_214251_LLS OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Felhőtlen éjszakán Connecticutban, New Jerseyben és Long Islanden is lehet látni a fényeket. Az áldozatok közül sokan voltak napi ingázók, Long Islandről és a szomszédos államokból.

A technikai nehézségek mellett a Fényemlékmű létrehozóinak azzal a ténnyel is számolni kellett, hogy a megemlékezés ideje egybeesik több ezer madár vándorlásának legmozgalmasabb időszakával. Az ornitológusok szerint az erős fény bevonzza a madárcsapatokat, akik a fénytől elvakultan, irány vesztetten keringenek. A madártudósok attól tartottak, hogy a madarak túl sok erőt veszítenek a felesleges kőrözéssel és nem lesz energiájuk befejezni a vándorlást.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

New York Város Művészeti Szövetsége évről évre együttműködik a Madárvédelmi Szövetséggel (Audubon Society) a fénycsóva helyének meghatározásában. A cél, biztosítani a madarak háborítatlan vonulását. Amennyiben egy madárcsapat az óvintézkedések ellenére berepül a csóvába, az irányítópult 20 percre lekapcsolja a fényeket, így a szárnyasok újra tájolhatják magukat. Az utóbbi években szerencsére egyetlen madárbalesetről sem szólt a híradás.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A madarakhoz hasonlóan, a kettős fénycsóva a New York-iakat is vonzza. A projekt működtetése sok pénzbe kerül (áram, munkaóra), így évről évre hallunk róla, hogy ez lesz az utolsó alkalom, a Tribute in Light fénycsóvái mégis megjelennek az égbolton.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ez a hangos, zűrzavaros, hatalmas város kimondatlanul is egyetért abban, hogy szüksége van a fény nyalábokra, mint világítótornyokra, abban a sötét űrben, melyet az a tragikus nap hagyott maga után. A Tribute in Light bevilágítja az utat a remény és az újjászületés ösvényén.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A fénycsóvák nemcsak emléket állítanak a 2,996 áldozatnak és mindazoknak, akik a mentési munkálatokban segédkeztek, de emlékeztetnek a fény erejére is. Nyugalmat és reményt sugároznak. Csendes egyszerűségükben azzá válnak, amire a szemlélőnek szüksége van. A fény forrása szinte a legkisebb távolsággal titokzatossá válik. A fény nyalábolok a sztratoszféra végtelenségébe olvadnak és az az érzésünk támad, hogy esetleg nem is a földről indulnak, de a Mennyországból sugároznak a földre.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Annak ellenére, hogy már tizenhárom év telt el a tragikus események óta és az új épületek hamarosan megnyílnak, az ikerfények továbbra is hordozzák a tornyok erőszakos enyészetének súlyát.

Képek: a blog írójának tulajdona
Felhasznált irodalom: MASNYC

Tags: , , , , , , ,

EREDETI BEJEGYZÉS DÁTUMA: 2010. október 10.

Update: 2016. március 28-án Winston Moseley, Kitty Genovese gyilkosa, 81 éves korában elhunyt. Winston Moseley több mint 50 évet töltött a börtönben. Legutoljára 2015-ben utasították vissza szabadlábra helyezési kérelmét.

Az amerikaiak kollektív emlékezetében Kitty Genovese neve 50 év után is összefonódik a nagyvárosi élet durvaságával, a nagyvárosi ember sötét oldalával, mások iránti érdektelenségével, apátiájával.

A 28 éves Catherine Genovese halála az egész országot megrázta. Egy olyan hatalmas ország esetében, mint Amerika, ez azt jelenti, hogy a lány halálának körülményeiből az egész nemzet levonta a tanulságot.

Catherine Genovese egy Brooklyn-i olasz-amerikai család legidősebb gyermeke, Kitty-ként vonult a történelembe. A családfő, Vincent, kabátokat és kötényeket készített megrendelésre. 1954-ben, miután Kitty édesanyja szemtanúja lett egy manhattani gyilkosságnak, a család elhatározta, hogy a biztonságosabb Connecticutba költöznek. Kitty ekkor fejezte be középiskolai tanulmányait és úgy döntött, hogy New Yorkban marad. A barátok, rokonok reneszánsz lánynak nevezték, mivel roppant értelmes és művelt volt. Mindenről lehetett vele beszélgetni. Otthonos volt a politikában, a történelemben, szerette a latin zenét, a vidámságot, a táncot. Kitty nem csupán értelmes volt, de rendkívül attraktív is.

1963-ban  Kitty menedzseri állást szerzett egy bárban. Gyakran dolgozott késő éjjelig, sokszor csak hajnalban ért haza. Egyedül közlekedni a sötét Queens-ben nyugtalanította ugyan, de igazi New York-i lányként rugalmassággal, eltökéltséggel jutott túl az esetleges problémákon. Queens csendes, kertvárosias hangulatú részében, a Kew Gardens vasútállomáshoz közel bérelt lakást, melyen barátnőjével, Mary Ann Zielonko-val osztozott.

Szüleit minden hétvégén meglátogatta, akik belátták, hogy a vidéki élet nem a lányuknak való. “Kitty tele volt élettel, tervekkel. New York volt az életeleme és mi hiába hiányoltuk, be kellett látnunk, ott a helye, oda tartozik.”

 

1964. március 13. Kitty hazafelé tartott a késői műszakból. Hajnali 3 óra 15 perckor parkolta le piros Fiatját a Kew Gardens vasútállomás parkolójában, lakásától 100 méterre, amikor lépteket hallott közeledni. Futásnak eredt, ám a férfi gyorsabb volt. Elkapta a lányt és kétszer hátba szúrta. Kitty kiabálni kezdett. “Úristen, megszúrt! Segítség!” Több ablakban is felgyulladt a fény. Robert Moser, aki a hetedik emeleten lakott, civakodás hangjaira lett figyelmes. Az ablakból egy férfit és egy nőt látott, de nem tudta kivenni, mi történik, így csak lekiabált: Hagyd békén azt a lány! A támadó erre megfutamodott, az autójába pattant és elhajtott, legalábbis a szemtanú szerint. A 14 éves Michael Hoffman szintén látta a párt “veszekedni”, szólt is az apjának, aki hívta a rendőrséget. 3-4 perces várakozás után végre beszélhetett a diszpécserrel, akinek elmondta, hogy egy nőt bántalmaztak, a támadó elfutott, a nő elindult a lakása felé. A diszpécser a hallottak alapján úgy döntött, nincs szükség a kivonulásra. Marjorie és Samuel Koshkin az ablakból láttak árnyakat és hallották a veszekedést. Koshkin hívni akarta a rendőrséget, de a felesége megnyugtatta, hogy már biztosan többen hívták őket, így nem foglalkoztak tovább a dologgal. Többen látták a férfit távozni, a lányt lábra vergődni és a ház felé indulni. Megnyugodtak, hogy most már minden rendben.

Joseph Fink a szemközti ház kisegítő házmestere éjjeli műszakos volt. Ő volt az egyetlen, aki látta a támadást. A fotelből, amelyben a műszak unalmas óráit töltötte, tökéletesen rálátott az eseményekre. Vallomásában később elmondta, hogy eszébe jutott venni a baseball ütőjét és kimenni az utcára, de meggondolta magát és inkább lement a saját lakásába aludni.

Ezalatt Kitty nagy nehezen lábra vergődött és megpróbált a ház hátsó felén található lakásához jutni. Tudta, hogy nincs sok ideje, mielőtt elvesztené az eszméletét, hisz több sebből vérzett. A gyilkos, látva, hogy semmi sem történik, tíz perccel később visszatért, elvégre nem fejezte be, amiért jött. Sapkáját széles karimájú kalapra cserélte. Szisztematikusan végigkutatta a vasútállomást, a parkolót. A félholt lányt a végül ház hátsó bejáratánál találta meg. Torkon szúrta, hogy ne tudjon kiabálni, majd brutálisan megerőszakolta. A lánynál levő 49 dollárt magához vette. A Kitty kezén talált szúrt sebek bizonyították, hogy Kitty még élt és védekezett.

A dulakodás zajára a lakók ismét felriadtak. Hajnali 3 óra 50 perckor a házban lakó Karl Ross kinyitotta a lakása ajtaját és látta, amint a gyilkos torkon szúrja a lányt. Karl aznap este ittas állapotban volt, nem akart bajba keveredni, inkább szólt a szomszédjának,  Sophie Farrar-nak, hogy menjen ki és nézze meg, mi történik. Sarah a maga 150 centijével, nem tudva, hogy a támadó még a közelben van-e, kiszaladt a földön fekvő, levegőért küzdő Kitty-hez. Sarah utasította Karl-t, hogy hívja  a rendőrséget, miközben vigasztalta, dajkálta a haldokló lányt. A rendőrség 10 percen belül a helyszínre érkezett. Catherine Genovese a kórházba szállítás közben halt bele sérüléseibe. Kitty testén a nyomozók 17 késszúrást találtak.

1963-ban több száz gyilkosság történt New York Cityben, így két hétig nem igazán foglalkoztak az üggyel. A New York Times március 27-én megjelent írása Martin Gansberg tollából azonban az egész országot felkavarta. Gabnsberg állítása szerint 38 szemtanúja volt a 35 percig tartó brutális támadásnak, és a “38 tisztességes Queens-i polgár közül egy sem segített.” A cikk hatalmas vihart kavart, ám hamarosan kiderült, a szemtanúk száma és az események leírása erősen eltúlzott.

Való igaz, hogy sokan hallották a dulakodás zaját, az eseményeknek valójában csak két szemtanúja volt. “Azt hittük, szeretők veszekednek vagy fiatalok bolondoznak.”-vallották a fültanúk. “Be kell ismernem, én féltem. Egyedül élek. Nem mentem ki megnézni, mi történik.” “Én nem akarom, hogy a férjem rendőrségi ügybe kavarodjon.” “Isten látja lelkem, próbáltam telefonálni, de annyira izgultam, hogy reszkettem és a hangom is elment. Így letettem a kagylót. Bíztam benne, hogy mások telefonálnak.”-szóltak a tanúvallomások.

    

Hat nappal a brutális gyilkosság után, a tejesember személyleírása alapján, elfogták a tettest. A 29 éves, nős, két gyermekes apa, Winston Moseley, szintén Queens-i lakos, hirtelenjében még két gyilkosságot, továbbá számtalan betörést bevallott. Moseley tárgyalása június 13-án kezdódött saját vallomásával. Minden kérdésre tisztán, választékosan felelt. “Aznap azzal a szándékkal jöttem el otthonról, hogy megölök egy nőt. A feleségem már aludt. Magamhoz vettem a vadászkést, melyet egy előző betörés során loptam… Egy férfi rám kiabált, hogy eresszem el a lányt, de én tudtam, hogy becsukja az ablakot és visszafekszik aludni… Akkor ugyan elhagytam a helyszínt, de visszamentem, mert nem fejeztem be, amiért jöttem… A 49 dollárt eltettem, pénzt sosem dobok el…. Azért nőket, mert őket könnyebb, nem annyira küzdenek az életükért…” Moseley-t halálra ítélték, ám az elmeszakértők vizsgálata alapján a halálos ítéletet életfogytiglani börtönre változtatták. Moseley-t Attica-ba szállították, ahonnan egy rutin orvosi vizsgálatra szállítás során megszökött. Megszerezte az egyik börtönőr fegyverét, öt túszt ejtett, akik közül egyet meg is erőszakolt. A rendőrök végül elfogták és visszaszállították Attica-ba. Az 1970-es években jelentős szerepet játszott az Attica-i börtönlázadásokban. Az évtized végére elvégezte a Niagara Egyetem szociológia szakát. 1984-ben jogosulttá vált a feltételes szabadlábra helyezésre. Első meghallgatása során áldozatként állította be magát, mondván a meggyilkolt személy életében a támadás csupán egy mozzanat, egy óra, egy perc és vége. Az elfogott személy egész életén át szenved. Továbbá állította, hogy nem volt szándékában megölni a lányt, az egész csak rablásnak indult, viszont “rablások során az ember néha megöli az áldozatait”. Kérelmét elutasították.  1984 és 2013 között Moseley többször megjelent a szabadlábra helyező bizottság előtt. Szabadlábra helyezési és per-újrafelvételi kérelmét 2013. november 15-én tizenhatodik alkalommal utasították el.

Kitty halála változások lavináját indította el. A rendőrség okult a tragédiából, hiszen többen őket próbálták hibáztatni azért, hogy a szemtanúk nem telefonáltak. Azzal vádolták őket, hogy a diszpécserek morcosak és nem elég segítőkészek. A másik vád a rendőrség ellen a nehéz elérhetőség volt. 1964-ben még nem volt 911-es központi segélyhívó vonal. A bejelentőnek először a központot kellett hívni és gyakran csak hosszas várakozás és bonyolult kapcsolás után tudott a hívó kapcsolatba lépni a szervekkel. Kitty halála előmozdította a 911 segélyhívó szám használatának bevezetését és a közbiztonság általános javítását.

Pszichológusok keresni kezdték a magyarázatot. Sokak szerint az események annyira valószínútlenűek voltak, hogy a szemtanúk agya nem fogta fel igazán, hogy mi is történik. Mások ugyanezért az “érzéki csalódásért” a televíziót, a filmeket, a napi híreket tették felelőssé, mondván, az ilyen borzalmak annyira a ma emberének életéhez tartoznak, hogy már nem is reagálunk rá. Az ingerküszöb túl magasra került. “Az emberek apátiája a bűnözéssel szemben önmagában egyfajta agresszivizmus.”-jelentette ki Dr. Karl Menninger, pszichológus szaktekintély.

Kitty halála nagy szerepet játszott a  Bystander Effect (szemlélő effektus) és a Diffusion of Responsibility (a felelősség megoszlás elmélet) további kutatásában. Minél több ember részese egy bizonyos eseménynek, annál valószínűbb, hogy végül senki nem vállal személyes felelősséget az eseményekkel kapcsolatban. Bizonyított tény, hogy az ember felelősségérzete csökken, amennyiben többen vesznek részt egy adott feladat elvégzésében. Kitty esetében, a lánynak nagyobb esélye lett volna az életben maradásra, ha csupán egy személy lett volna tanúja az ellene elkövetett támadásnak. Megszületett a Genovese szindróma és Kitty hamarosan a modern társadalom, a városiasodás rémének szimbóluma lett.

Kitty Genovese halálának 50. évfordulója 2014. március 14-én lesz.

Felhasznált irodalom: Thirty-Eight Witnesses: The Kitty Genovese Case
Képek: Google
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Tags: , , , , ,