Kedves Kata! Először is, még egyszer szeretném megköszönni Neked, hogy segítségemre voltál az utazási tervem áttekintésében és hasznos ötletekkel láttál el ennek kapcsán. A blogod is nagyon hasznos volt, amikor az ÉN NAGY UTAMRA készültem, amire kb. 25 éve várok.

Kezdődött ez ott, amikor tini koromban az akkor még újdonságnak számító amerikai filmeket faltam, és valami érthetetlen okból mindig a New Yorkban játszódó helyszíneknél dobbant nagyobbat a szívem. Ez azóta sem változott. Valamiféle különleges vonzalmat éreztem és érzek a város iránt és ez egyáltalán nem akart szűnni, sőt egyre nagyobb erővel tört rám egy-egy, a városban játszódó mozifilm, vagy róla szóló dokumentumfilm nézése közben.

Megkönnyeztem egy-egy vágóképet, és mindig azon gondolkoztam, hogy vajon miért is vágyódom én ebbe a városba annyira… Egyszer látnom kell, ebben biztos voltam!

Már többször is tervben volt, hogy elutazunk álmaim helyszínére, de valami mindig felülírta, vagy egy másik nyaralás, vagy ez, vagy az. De idén, ahogy kimondtuk, hogy most aztán már tényleg oda, azon nyomban, kalapáló szívvel repülőjegyet foglaltam és ezzel elejét vette az én nagy utazásom.

Először szeptemberre terveztük az utat, de szabadságolási gondok miatt május lett belőle. Úristen, 4 hónappal előbb fogom látni álmaim városát! Ez egyben azt is jelentette, hogy sürgősen el kellett kezdenem „felkészülni”, mert mindent tudni szeretettem volna. Így kezdtem el bújni a blogokat és találtam Rád is. Mivel szinte mindenhol azt olvastam, hogy komplett tervet érdemes készíteni a
viszonylag nagy távolságok és rengeteg látnivaló miatt, hát belevágtam, és eme tevékenységem, mondhatni, egészen jól sikerült. Rengeteg időm ráment, de szerintem megérte, nem bolyongtunk eltévelyedve a városban, pontosan tudtuk, mi az, amit meg szeretnénk nézni és mi az, amit esetleg idő hiányában el tudunk majd engedni, ha erre lesz szükség.

Azt utólag biztosan ki merem jelenteni, hogy a 11 nap nagyon sok mindenre elég (és természetesen még többre nem), igaz, bőven el tudtunk volna még sokkal-sokkal több időt is tölteni, de valahogy úgy érzem, hogy ez az időtartam már elég
volt arra, hogy ne legyen bennünk hiányérzet. Sok mindenre volt időnk a kötelező látványosságokon kívül is, szinte mindig volt arra időnk, hogy leüljünk egy-egy parkban a helyiekkel, a „helyi módon”, azaz dobozból ebédelni, kávézni, és arra is tudtunk időt szánni, hogy egy-egy kedvencnek számító helyre visszamenjünk.

A LOT közvetlen járatával utaztunk Budapestről. A hosszú repülés egyáltalán nem okozott gondot, teljesen rendben volt a kiszolgálás, egy légörvénnyel sem találkoztunk, ilyen sima útra álmomban sem számítottam (visszafelé dettó).

Mivel a JFK-re az utunk nem Manhattan felett vezetett, és még csak érintőlegesen sem találkoztunk fentről a belvárossal, így a repülőgépről semmit sem érzékeltünk New Yorkból. Érkezésünkkor borult idő volt, szemerkélő esővel, el is szontyolodtam, hogy hát így vár engem álmaim városa!?

Az első utunk a szállodába vezetett, ami Queens-ben volt (LIC Hotel) és aminek rooftop-járól fergeteges kilátás nyílt Manhattan-re. Itt ért az első találkozás álmaim városával, és most, mikor írom e sorokat is, könnybe lábadt szemekkel gondolok vissza erre a pillanatra. Egyszerűen fantasztikus volt látni azt, amit eddig csak filmben, tv-ben – és a gondolataimban – láttam. A szemem és az agyam csak úgy szippantotta be a látványt, és nem tudtam elhinni, hogy én valóban ott vagyok.Pedig de, ott álltunk mi ketten egymással szemben, ezt a pillanatot szerintem míg élek, nem felejtem el.

Az ún. „kötelező látványosságok” közül a legelső felhőkarcolós élmény egyszerűen elképesztő és felfoghatatlan volt (One World Trade Center), de nagyon tetszett az ESB és a Top of The Rock is. Ez utóbbiból a kilátás az ESB-re maga a csoda. Ide naplementére mentünk fel és megvártuk az estét, hogy láthassuk fentről is éjszaka a várost, mindenkinek ajánlom ezt az élményt is! Talán, ha egyet lehetne választani, akkor ezt ajánlanám elsősorban. Bár a One WTC a modernségével kápráztatja el az embert, az ESB pedig a régiségével… Szóval nem egyszerű a választás.

A WTC emlékművek felemelően csodaszépek, az ember szava is eláll, ahogy ott áll a medencék mellett, hallgatja, ahogy zubog a víz a semmibe… Sokat időztünk itt is, valahogy beszippantja az embert a hely szelleme.

Természetesen elhajóztunk a Szabadság-szoborhoz, ami szintén lenyűgözött annak ellenére, hogy a szobor nem volt a top 5 látnivalóim között (?). De amikor közeledtünk felé, egyszerűen nem is értettem, hogy miért soroltam magamban ezt hátrébb. Lehet, hogy a mégis előjövő érzelmek annak is voltak köszönhetőek, hogy ez volt a legeslegelső látnivaló, itt kezdtük felfedezni NY-ot. Nagyon-nagyon tetszett!

Elég sokat időztünk a Central Parkban is, bejártuk gyalogosan ez elejétől a végéig, csónakáztunk a tavon, egy buddhista szerzetestől szerencse karkötőket „kaptunk” (amit azóta is nagy becsben tartok).

Voltunk Roosevelt tramway-ezni, egy esős napon a Természettudományi Múzeumban dínó- és egyéb emlőscsontokat nézegetni, természetesen átsétáltunk a Brooklyn hídon (wááááóóóó), görkoriztam Brooklynban „Manhattan háttérrel”, néztünk naplementét a Brooklyn-i Fulton kikötőből, megfagytunk és az életemért küzdöttem a Coney Island-i hullámvasúton, egészen elbűvölt Greenwich Village és a SOHO, végig gyalogoltuk a High Line-t, hajóztunk, megnéztük mindkét nap a Manhattanhange-t, és természetesen többször meglátogattuk a Times Square-t, amiről szerintem felesleges bármit mondani, ott az atmoszférát egyszerűen érezni kell (mi csak úgy emlegettük: „menjünk be megint az őrületbe!”) – csak, hogy a legemlékezetesebb dolgokat soroljam.

És nagyon-nagyon finomakat ettünk, csak úgy spontán az utcán, vagy ücsörögve egy-egy parkban.

A parkok közül számunkra kiemelkedő atmoszférájú volt a Bryant Park (itt többször is lehorgonyoztunk), és az általad ajánlott Gantry State Park is (errefelé laktunk, így általában a parkon keresztül sétáltunk haza éjszaka, akármilyen fáradtak is voltunk, mert azzal a panorámával nem nagyon lehetett betelni).

Hogy mi tetszett? MINDEN! Külön kiemelném az emberek kedvességét, pozitivitását. Bárhol megálltunk egy-egy percre megnézni, hogy hol is vagyunk, azonnal megállt valaki, és megkérdezte, segíthet-e valamiben, jól vagyunk-e, és hogy honnan jöttünk.

Tetszett a sokszínűség, tetszett, hogy minden pontosan olyan volt, mint ahogy a filmekben láttam, és mint ahogy elképzeltem. Az, hogy az emberek ismeretlenként beszélgetéseket kezdeményeztek velünk, hogyha nem volt hely már a parkban ebédidőben, akkor szóltak, hogy nyugodtan üljünk oda az ő asztalukhoz, hiszen van ott még két szék.

Tulajdonképpen mondhatom, hogy semmiben sem csalódtunk! Ez az én nagy
utam/vágyam volt, de a férjem is teljesen odáig volt, azóta is emlegeti, hogy visszamegyünk még!

Ilyenek jutnak még eszembe: NY-ban mindenki mindent szívószállal iszik. Az autók nem nagyok, hanem hatalmasak. 10 autóból 6 fekete, 3 sárga, 1 egyéb színű. Bent mindenhol nagyon-nagyon hideg van (légkondi), és elképesztő a zaj!

Összességében elmondhatom, hogy imádtam/imádtuk! Nagyon hagy hatással volt rám ez a város, és biztosan mondhatom, ha lehetőségünk lesz rá, visszatérünk ide még.

Eltelt 4 hónap, mióta ott voltunk és még mindig nehezemre esik megfogalmazni, mit is érzek. Bár, azt hiszem, ezt nem is kell megfogalmazni, ezt érezni kell!

Abban biztos vagyok, hogy az, hogy ennyit vártam erre az útra, csak javamra vált. Ezt nekem most, 43 éves koromban kellett megélnem, most tartok ott, hogy már mindent a helyén tudok kezelni és minden megélt pillanatot nagyon-nagyon tudok értékelni. Az tény, hogy – bár tök giccses és közhely ezt leírnom –, de még mindig könnyes szemmel írom ezeket a sorokat és lapozhatom hétről-hétre a fényképeket!! A lábamon a harmadik napon már kb. 8 ragtapasz virított, de mindent megért ez az utazás!!!

Ivett és Janika gyönyörű képeket is készített New Yorkban. A több mint 1000 (!) remek képet itt tekinthetitek meg. 

Képek és szöveg: Salamon Ivett

Tags: , , , , ,

A Central Park West Történelmi Negyedben, a park nyugati oldalán, a híres Dakota-háztól három utcányira található egy szintén ikonikus épület, a San Remo ház (The San Remo). A luxus apartman ház kettős tornya gyakran szerepel a Central Parkban készített fotókon és számtalan filmben, mivel elegáns sziluettje tökéletes háttere a parknak.

A San Remo azonban ennél többet jelent nekünk, magyaroknak. Az 1930-ban átadott Beaux-Arts stílusú épületet a magyar származású Emery Roth tervezte. Róth Imre nélkül New York City jóval szegényebb lenne ikonikus épületekben. (Róth Imre New York-i munkásságának egy külön bejegyzést szentelünk hamarosan.)

A San Remo-t a 18. emelet magasságában felhúzott két, 10 emeletes ikertornya teszi különlegessé, azonban ezek az athéni Lüszikratész-emlékmű hatására készült tornyok nem csupán esztétikai funkcióval rendelkeznek. A “görög ikertemplomok” foglalják magukban az épület két hatalmas víztárolóját. Roth csodálatos módon olvasztotta egybe a funkciót az esztétikus megjelenéssel.

Ugyan a San Remo ház alkotója az esztétikumra fektette a legnagyobb hangsúlyt, a ház különleges funkcionális elemekkel is rendelkezik, mint például az ablakok, melyek egyedi tervezése hozzájárul a lakások energiatakarékosságához. Az épület ikertornyos megoldása önmagában is több fényt enged nemcsak a lakásokba, de jobb fény- és levegőelosztást biztosít a környékbeli házak és a járda részére.

Jól ismert tény, hogy egyes New York-i épületek, funkciójukból és státuszukból kifolyólag saját irányítószámot kaptak, azonban nagyon kevés épület mondhatja el magáról, hogy két címmel rendelkezik. A San Remo ház az egyikük. 145 Central Park West és 146 Central Park West – mindkettő a San Remo ház címe. Az egyik az északi, a másik a déli oldalé.

A két torony külön lobby-val és liftrendszerrel rendelkezik, azonban a közhiedelemmel ellentétben nem egypetéjű ikrek. Ha jól megnézzük őket, látható, hogy nem teljesen egyformák. A lakosztályok mérete és elrendezése is különböző. A déli torony mindig előnyösebb helyzetben volt, mivel innen szebb a kilátás Midtown Manhattanra. Itt nagyobb és fényűzőbb lakosztályokat alakítottak ki.

A San Remo az óvilági arisztokráciának épült hatalmas, luxuslakosztályokkal, azonban az átadás utáni évben, a nagy gazdasági világválságot elindító tőzsdekrach hatására az épület egyharmada üresen tátongott. A megoldás a kétemeletes apartmanok felosztása volt. A déli toronyban található kétemeletes apartman kivételével valamennyi nagy méretű lakosztályt felosztották, abban reménykedve, hogy a kisebb lakásokat könnyebb lesz értékesíteni. A San Remo-ban a felosztás óta 138 lakás található.

A világválság idején a San Remo csődbe jutott és 25 ezer dollár készpénzért adták el. Hogy jobban lássuk az értékbéli növekedést, napjainkban 25 dollárért egy kamrát sem vásárolhatnánk az épületben. A lakások ára 3 és 25 millió dollár között mozog.

A legdrágább lakosztály továbbra is a két emeletet elfoglaló apartman a déli toronyban. 17 szoba, több terasz és 360 fokos kilátás mindkét emeletről. Igazi álomlakosztály, melyet hosszú ideig Demi Moore tudhatott magáénak. A lakosztály jelenleg egy ismeretlen tröszt tulajdonában áll.

S kik a legendás San Remo ház volt és jelenlegi lakói? A tőzsde és a pénzvilág ismeretlen nagyjai mellett az ismert hírességek listája is hosszú.

Steve Jobs, Barry Manilow, Stephen Sondheim, Tiger Woods, Steven Spielberg, Donna Karan, Glenn Close, Dustin Hoffman, Steve Martin, Bruce Willis, Diane Keaton, Steve Martin, Jennifer Rush, Dodi Fayed és Rita Hayworth valamennyien a San Remo egy-egy lakosztályát mondhatták magukénak.

Az északi torony penthouse lakosztályát Steve Jobs vásárolta meg és újította fel, de soha nem lakott az épületben. Tőle Bono vásárolta meg a lakosztályt. Az egyetlen híresség, akit a lakóbizottság valaha is elutasított, Madonna volt, még 1985-ben, pontosan egy hónappal a Palyboy-béli fotósorozata után. Diane Keaton volt az egyetlen testületi tag, aki mellette szavazott.

Képek: Tinkmara és Google

Tags: , , , , , , ,

Gay Street – Ez a barátságos, kanyargós utca ad otthon New York City egyik “legszellemesebb” házának. New York City egyik legidősebb, a West Village egyik legkedveltebb utcája nevét a közhiedelemmel ellentétben nem a Village bohém LGBT közösségéről, s nem is Sidney Howard Gay-ről, a Nemzeti Rabszolgaság Ellen című magazin szerkesztőjéről, hanem egy korabeli földtulajdonosról kapta.

A Gay Street 12-es szám alatti házat nagy valószínűséggel 1827-ben építették. A csinos townhouse-nak mozgalmas története és befolyásos lakó voltak, akik közül egy – a városi legenda szerint – a mai napig nem hagyta el a házat és környékét.

A ház a holland telepesek idején hullaházként szolgált, majd istállóvá alakították, a későbbiekben pedig a gazdag Washington Square-en lakó családok rabszolgáinak szállása lett.

 

A viharos 1920-as években, a szesztilalom idején a ház pincéjében hírhedt zugkocsma működött, Pirate’s Den (Kalóztanya) néven. Az utcában több zugkocsma is üzemelt, ám a Pirate’s Den több volt, mint kocsma. Igazi turista csalogató volt. Mindenütt kalóz relikviák voltak, szemkötős pultos mérte az alkoholt és a felszolgálók mind kalóznyelvet használtak.

Ugyanezekben az években New York City polgármestere a kicsapongó életviteléről nevezetes Jimmy Walker volt, aki szerette a mulatságot, az alkoholt és kedvenc zugkocsmája a Pirate’s Den volt.

Walkerről azt is tudta mindenki, hogy házasember létére szeretőket tartott. Egy bizonyos angol színésznő, Betty Compton különösen fontos volt számára. Olyannyira, hogy amikor fülébe jutott, hogy a Pirate’s Den-t becsukják, megvásárolta az egész épületet a zugkocsmával együtt Betty számára.

Walker több időt töltött ebben a szerelmi fészekben, mint otthon a feleségével a polgármesteri rezidencián. Betty valóban a szívébe férkőzött és néhány évvel később a polgármester feleségül is vette.

A pincepartik estéről estére tovább folytatódtak, immár a polgármester szervezésében. Ivászat, zene és tánc a szesztilalom idején.

 

A szesztilalom éve után, a II. Világháború közeledtével a zene és a nevetés elhalt a Gay Street-en, az utca lakói azonban továbbra is hallották a Flapper szandálok koppanását a pince padlóján és érezték a bárban sülő hagyma szagát. A  Kalóztanyán úgy tűnik, nem fejeződött be a mulatság.

Az utca lakói közül többen is láttak hölgyeket a 20-as évek jellegzetes viseletében, tollas kalapban és egy magas, sovány úriembert hosszú, fecskefarokban végződő zakóban, cilinderrel a fején a Gay Street-en sétálni a késő éjszakában. A leírások alapján maga Jimmy Walker polgármester szelleme kísértette a Gay Street-et.

 

Az 50-es években a híres bábművész, Frank Parris vásárolta meg a házat, Parris a bábművészet egyik úttörője volt, aki többek között állandó fellépő volt a Madison Square Garden-ben és a Radio City Music Hall-ban.

A Parris család is érzékelte a természetfeletti jelenlétét a házban. Lépéseket hallottak és “láthatatlan” bútorok húzogatásával járó zajokat. A család kutyája is éjjel-nappal ugatott. Gyakran csak egy pontra koncentrált, miközben az összes szál szőre felállt a hátán.

A család kedvence halála után sem hagyta el szeretteit. A családtagok valamennyien érzékelték az eb jelenlétét, aki láthatatlanul a lábukhoz dörgölőzött, mintha még ekkor is védelmezte volna őket.

A Parris csalás néhány hónappal később vendégek jelenlétében is megtapasztalta a szellem(ek) jelenlétét. Míg a társaság a földszinten csevegett, az emeletről megmagyarázhatatlan zaj hallatszott, mintha bútorokat húzogattak volna.

Amikor a vendégek távoztak, az egyikük az emeleten megpillantott egy magas, sötét hajú férfit, cilinderrel a fején, fekete köpönyegben. Mire Mr. Parris felpillantott, az alak eltűnt.

 

A fekete köpönyeges, magas férfit nem csupán a 12-es számú ház lakói látták, de a Gay Street többi lakója is. A sötét alak főleg éjszaka járt fel, s alá az utcán, néha magányosan, néha hölgyek társaságában.

Magszületett a Gay Street fantomjának legendája.

A Gay Street 12-es számú háznak a 20-as évek óta több tulajdonosa is volt, s a tudósítások szerint szinte minden egyes lakó, valamilyen formában tapasztalta a szellem jelenlétét. Egyesek látni vélték, míg mások csak hallották, míg többen csak az állandóan erős sült hagyma szagra panaszkodtak.

Nemrégiben a 3 emeletes, 4 hálószobás townhouse-t 4,5 millió dollárért  vásárolták meg. Vajon a Jimmy Walker polgármester szelleme azóta már meglátogatta az új tulajdonosokat?

Forrás: Haunted Houses
Képek: Tinkmara és Google

Tags: , , , , , , , ,

Szeptember 11-e már régen nem a politikáról, összeesküvés-elméletekről, hanem az elveszett emberi életekről, az önfeláldozásról, a kivételes bátorságról szól.

Brian Clark egyike annak a 4 főnek, aki kijutott a World Trade Center (Világkereskedelmi Központ) South Tower-ból  (más néven: Déi Torony vagy 2-es épület) a becsapódási pont felett. A North Tower-ból (más néven: Északi Torony vagy 1-es épület) senki nem jutott ki a becsapódási zóna felett).

Brian története különösen elgondolkodtató. A pillanat töredéke alatt hozott döntéseink súlya egész életünkre elkísér minket, életet vagy halált hozhat magunk és mások számára egy 9/11-hez hasonló szituációban.

“Brian Clark vagyok. A Euro Brokers cég manhattani irodájának alkalmazottja voltam 31 évig. Az irodánk 2001. szeptember 11-ig a World Trade Center déli épületének 84. emeletén volt. A napi ingázásom észak New Jersey-ből kb. 1 óra és 10 perc volt, ajtótól ajtóig. Először elvonatoztam Hoboken-be (város New Jersey-ben, a Hudson folyó túloldalán), majd onnan a PATH metróval a World Trade Center állomásig. A vonat végállomása a WTC épülete alatt volt, így fel se kellett mennem a felszínre. Az állomásról egyenesen az irodába lifteztem.

Az Euro Brokers kliensei híres, nemzetközi bankok és befektetési cégek, mint a Morgan Stanley, Barclays, Chase, Fuji Bank, stb. Mint minden tőzsdeügynök, mi is sokat ordibáltunk telefonon. Annak, aki szereti az ilyenfajta stresszet, annak álommunka.

2001. szeptember 11-e gyönyörű nap volt. Tiszta levegő, csodás, kék égbolt.

Negyed 8-kor már bent voltam az irodában. Az asztalomnál ültem, háttal az ablaknak. Háromnegyed 9-kor hatalmas, robbanás-szerű zaj hallatszott, a lámpák villódzani kezdtek és a legnagyobb döbbenetemre, a 84. emeleti ablakomat lángok mardosták. Először azt hittem, hogy valamilyen gázrobbanás történt néhány emelettel felettünk. Valójában az történt, hogy az American Airlines 11-es járata belecsapódott a North Tower északi oldalába, a 93. emelet magasságában. A légnyomás kivitte az ablakokat és a lángnyalábok a a déli oldalon a gravitáció hatására a déli toronynak csapódtak, az irodám magasságában.

Az 1993-as terrortámadás után irodai önkéntes tűzrendésznek jelentkeztem. A vezető beosztásúakat kérték fel, mondván, rájuk jobban hallgatnak a beosztottak. Szerencsére ez nem így történt azon a napon. A kiképzésnek megfelelően, fogtam a zseblámpámat, nyakamba akasztottam a sípomat és arra utasítottam az irodám alkalmazottait, hogy gyülekezzenek az emelet közepén található csarnokban. A cégünk az egész 84. emeletet elfoglalta és az irodák két egymást keresztező folyosó mentén voltak. A munkatársaim, Istennek hála, nem fogadtak szót, és szinte mindenki gyorsan összeszedte a holmiját és ki gyalog, ki a liftekkel elindult lefelé. A 250 alkalmazottból 15 perccel később már csak körül-belül 50-en voltunk az irodában. A brókerek irodái az északi oldalon voltak. Ők látták meg először az Északi Torony 93. emeletén körben tomboló tüzet. Azt hittük, hogy mi biztonságban vagyunk, a baj a másik épületben van.

Az északi oldalra mentem én is. Ekkor többen kiabálni kezdtek, hogy emberek ugrálnak ki az ablakon. Én nem akartam látni, nem akartam ezt az emlékképet, így hátrébb léptem. Az egyik kolléganőm, Isten nyugosztalja, Susan Pollio (bal oldali képen) meglátott valakit ugrani és hisztérikus sírásba kezdett. Átkaroltam és elkísértem az iroda másik oldalán található mosdóba. Azt hiszem, Susan mentette meg az életemet először azzal, hogy elmozdított arról az oldalról. Onnan senki nem menekült meg.

Susan-t a mosdóban hagytam és visszamentem az irodámba, ahonnan felhívtam a feleségemet New Jersey-ben és az édesapámat Torontóban. Mondtam nekik, hogy kapcsolják be a Tv-t, mert valami történt az 1-es épületben. Mi rendben vagyunk.

Néhány perccel 9 előtt a hangosbemondó közölte, hogy a Déli Torony biztonságban van és mindenki visszatérhet az irodájába. A felhívás kétszer is elhangzott, így többen, akik éppen lefelé mentek, visszafordultak és visszatértek az irodába.

Kimentem a folyosóra és belebotlottam az egyik fiatal kollégámba, Bobby Coll-ba (bal oldali képen). Bobby is már félútról jött vissza. Be sem tudta fejezni a mondatot, hogy melyik emeletig ment le, amikor hatalmas robaj szakította félbe a beszélgetésünket. Az irodánk darabokra szakadt. 9 óra 3 perc volt.

A United Airlines 175-ös járata a 77. emelet magasságában repült az épület déli oldalába. A gép megdőlve csapódott be és a megemelkedett jobb szárny csücske kettéhasította az irodánkat. Minden kivágódott a falakból. A hangosbeszélők, a lámpák, a légkondicionálás csövei és leszakadt az álmennyezet is. Az egész irodát meszes, koszos por borította be. Füstöt, tüzet nem láttam.

A következő 10 másodperc volt az egyetlen időszak aznap, amikor tehetetlennek éreztem magam és megrettentem. A becsapódás következtében az épület nyugati irányba, a Hudson felé kilendült, olyan 2 és fél méternyit, majd kb. 5 másodperc alatt lassan vissza. Recsegtek-ropogtak a falak, majd egy éles rántással az acél elemek ismét kiigazították magukat. Ez a rántás érzés engem is összerántott és éreztem, hogy visszatér belém az élet és cselekednem kell.

Kivettem a zsebemből az elemlámpát és körbepásztáztam az irodát. Hat munkatársat gyűjtöttem össze. A nyugati oldalon nem volt lépcsősor, így elindultam jobbra, a C lépcsőház felé. Ennek a lépcsőháznak voltam a felelőse, mint tűzrendész. Ekkor hirtelen erős nyomást éreztem a jobb karomon, mintha egy láthatatlan erő megfordítana az A lépcsőház felé. Akkor nem foglalkoztam ezzel, mert úgy gondoltam, hogy teljesen mindegy, hogy melyik lépcsősoron jutunk le. Akkor természetesen még nem tudtam, hogy a C és a B lépcsőházak teljesen összeomlottak a becsapódáskor.

A 81. emelet magasságában egy hölgy nyomult felfelé és kiabált, hogy ne menjünk tovább, tűz és füst van lejjebb, felfelé kell mennünk. A kilenc fős csoportunk vitatkozni kezdett a lépcsőfordulón, amikor meghallottam, hogy a falon túl valaki kiabál: “Segítség, segítség! Beszorultam! Nem kapok levegőt! Hall engem valaki?” Megfogtam a mellettem álló kollégám, Ron DiFrancesco (bal oldali képen) vállát: “Gyerünk! – kiáltottam – Ki kell mentenünk ezt a férfit!” Ron nem tudta, hogy miről beszélek, de kötelességtudóan velem jött.

Egy pillanatra még láttam a többieket. Kevin York (bal oldali képen) és Bobby Coll két oldalról közrefogták a hisztérikus hölgyet és belekaroltak. “Jöjjön velünk. Együtt vagyunk, menni fog ez!” S ezzel elkezdtek felfelé haladni. Soha többé nem láttam őket. Jót cselekedtek ők is, mégis az életükkel fizettek érte. A döntésük úgy tűnik, hogy rossz volt, pedig nem volt az. Az adott választási helyzetben egyszerűen szerencsétlenül választottak.

Ron és én benyomultunk a 81. emeletre és keresni kezdtük a hang forrását. Ron-t hirtelen köhögési roham fogta el. Krákogott, öklendezett. Kiment vissza a folyosóra és elindult ő is felfelé. Ron ennek ellenére túlélő. A 90. emeletig ment fel, majd ismét lefelé indult. Ő az utolsó, aki élve hagyta el az épületet. Súlyos égési sérüléseket szenvedett a hátán, amikor egy, az összeomló épületből kirepülő tűzgolyó eltalálta.

Én egyáltalán nem köhögtem, mintha friss levegőburokban lettem volna egész idő alatt. Nem tudom megmagyarázni, mi volt ez, de azt hiszem, nem is számít.

“Látod a kezem? Integetek! Látod a kezem?” –  kiabálta a hang. A sötétben, a porban szinte semmit nem láttam, aztán hirtelen ott volt az integető kéz, mintha egy emelettel lejjebb lett volna. Rávilágítottam egy résen át és megláttam az apró barna madárszemeket. Ő pedig felkiáltott: “Alleluja! Megmenekültem!”

Egy csomó törmelék volt körülötte. Ezeket gyorsan eltakarítottam, majd rájöttem, hogy egy faldarab választ el tőle. Odatoltam egy asztalt és felmásztam. Mondtam neki, hogy fel kell kapaszkodnia hozzám. Néhányszor nekirugaszkodott, aztán sikerült a karjába kapaszkodva felrántanom. Visszaestünk, én a hátamra, ő meg rám. Hatalmas puszit nyomott az arcomra. “Brian vagyok. – mondtam. “Én meg Stanley (Praimnath – bal oldali képen). – válaszolta – És örökre testvérek leszünk.” Mondtam neki, hogy nekem nincsenek testvéreim, szóval jól jön egy testvér.

Nem tudom, mi ütött belém, de Stanley jobb tenyerén egy hatalmas lyuk tátongott, az én bal tenyeremen pedig egy mély vágás. Összenyomtam a tenyerünket és azt mondtam neki, hogy most már vértestvérek is vagyunk.

Stanley indiai származású, Guyanában született és nőtt fel, tíz évvel fiatalabb nálam. Egy pillanatra sem hinnétek, hogy igazából testvérek vagyunk. Stanley cége, a Fuji Bank, a 81. emeleten volt. Az ablakok a New York kikötőre néztek, egyenesen a Statue of Liberty-re. Ők egyáltalán nem látták az Északi Tornyot ért katasztrófát, csak a hulló papírokat, törmeléket látták. Az irodájukból mindenki lement a földszintre, itt azonban a biztonsági őrök azt javasolták nekik, hogy menjenek vissza, mert csak növelik a tömeget a plázán. A nyomásra szinte valamennyien visszamentek a 81. emeletre.

Stanley, amint belépett az irodába, telefonhívást kapott a Chicagói irodából. Az irodavezető hisztérikusan kiabált a vonal másik végén: “Nem akartam, hogy valaki felvegye! Nem tudjátok mi történt? Egy utasszállító belerepült a North Tower-be. Valószínű, hogy terror támadás! Azonnal menjetek ki az épületből!” Szinte be sem fejezte a mondatot, amikor Stanley az öbölre pillantva meglátta a repülőt, amint az épület felé kanyarodik és egyre nagyobb lesz. Már látta az U betűt (United Airlines) a gép oldalán, amikor az megbillent és a jobb szárny felemelkedett. Stanley az utolsó másodpercben az íróasztal alá bukott. A jobb szárny nagy része belecsapódott az irodájába. Egy pillanat alatt elszabadult a pokol. Stanley átmenetileg megsüketült, alig látott, de tudta, hogy merre van a lépcsősor. Elindult arrafelé, de az útját egy kimozdult belső fal állta el. Aztán egy idő után meglátta az elemlámpám pásztázó fényét.

Miután megtörtént a vértestvérség, átkaroltam és megindultunk lefelé. Nem láttam tüzet, viszont annál több törmeléket, gipszfal darabokat, vastag porfelhőt. A 79. emeletnél megrepedt a fal és tűznyalábok nyúltak ki a folyosóra, de ezeket egyszerűen ki tudtuk kerülni. A 74. emeleten szinte normális viszonyok fogadtak, kivéve a 2-3 centis vizet, ami a lábunk alatt csordogált, valószínű a törött vezetékekből. Eddig senkivel nem találkoztunk a lefelé vezető úton. Az épület nagy része, legalább 4/5-e eddigre már szerencsére evakuált.

A 68. emeleten azonban az egyik kollégámba, Jose Morrero-ba botlottunk (bal oldali képen), aki felfelé szaladt. A kezében az adó-vevő. Ő is tűzvédelmis volt az irodánkban. “Hová mész, Jose?” – ordítottam rá – “Hallom, hogy Dave Vera fent van és segíti az embereket. Megyek segítek neki.” Dave szintén tűzvédelmis, walkie-talkie-val, tagja volt az eredeti hat fős csoportomnak, akikkel elindultunk lefelé, de ő visszafordult a 81.-ről. Mondtam Jose-nak, hogy én leviszem Stanley-t, mivel több sebből erősen vérzett. Jose bólintott, mondta, hogy minden rendben lesz és rohant is tovább felfelé. Őt sem láttam többé. 32 éves volt, fantasztikus ember.

A 44. emeleten egy biztonsági őrbe botlottunk, aki egy borzalmas fej és gerincsérüléseket szenvedett férfivel volt. A férfi alig volt már eszméleténél. Hogy hogyan sebesült meg és hogy hogyan jutott le így a 44. emeletig, sosem tudtuk meg. Az őr arra kért minket, hogy ha találunk működő telefont valahol, hívjunk hordágyat a 44.-re. Hős volt ő is.

A 31. emeletre értünk. Ez ismerős terület volt. Az irodánk eredetileg itt volt, innen költöztünk a 81. emeletre az 1993-as terrortámadás után. Nem tudom miért gondoltam, hogy ha a 44. emeleten a biztonsági őr nem tudott telefonálni, miért tudnék én telefonálni a 31. emeletről. Ennek ellenére, bementünk az irodába és csodák csodájára, volt vonal. Hívtam a feleségem. Fogalmam sem volt, micsoda agóniában találom. Ő már a Tv-n keresztül látta, amint a második repülő belecsapódott az épületünkbe. Ekkor 9 óra 35 perc volt, kb. fél óra telt el a becsapódás óta. A házunk tele volt. 15-20-an, szomszédok, rokonok, a négy gyermekemből három a családjával, templombéli ismerősök mind ott tolongtak. “Helló, édesem! Minden rendben, micsoda sztorit mesélek neked, amikor hazaérek, most a 31. emeleten vagyok.” – hadartam a telefonba vidám hangon. – Most mennem kell, minél előbb ki akarok jutni.” A párom letette a kagylót és bejelentette a csapatnak, hogy Brian jól van, most jön lefelé, még 2 óra, mire kiér az épületből.”

Egy szóval sem mondtam neki, hogy 2 órába telik, mire leérek. Szegény csak arra emlékezett, hogy a 93-as támadás idején 2 órába tellett, mire ki tudtam jutni a 31. emeletről a plázára. Az épületünk 25 perc múlva összedőlt. Képzelhetitek, mit élt át.

Stanley is hívta a feleségét, üzenetet hagyott neki. Én hívtam a 911-et a 44. emeleten levő sérült miatt. Három különböző személlyel beszéltem, kétszer kapcsoltak, várakozóra tettek. 3 perc, 17 másodpercet töltöttem a telefonálással. Ezt pontosan tudom, mert a későbbi vizsgálatok során visszajátszották nekem a hívásom hangfelvételét.

Ezután tovább ereszkedtünk lefelé. A földszintre érve láttuk, hogy a máskor turistáktól, helybéliektől nyüzsgő pláza, a szökőkúttal, az ételes bodegákkal úgy néz ki, mint egy háborús zóna. Én továbbra is blokkoltam az agyamban a halottak látványát. A bevásárlóközponton keresztül haladtunk kifelé. Mindenfelé rendőrök, tűzoltók szedelőzködtek, hogy mennek felfelé.

Az ajtónál álló biztonsági őr azt mondta, hogy ha itt megyünk ki, szaladjunk, amint csak bírunk, mert sok-sok törmelék zúdul lefelé. Rohanni kezdtünk. Másfél tömb után kifutottam a szuszból, éppen egy kis csemegebolt előtt. Mondom az eladónak, tudna-e adni egy kis vizet? Kihozott pár palack vizet és a kezembe nyomott egy fóliával leborított reggeli tálcát. Tudjátok, gyümölcs szeletek, sonka, tojás tekercs, ilyesmi. Ezzel a tállal a kezemben mentünk tovább.

A Trinity Church (Szentháromság Templom) mögött találkoztunk két pappal. Stanley sírva fakadt és azonnal elmesélte nekik, hogy megmentettem az életét. Mondtam neki, hogy lehet, ő mentette meg az enyémet. Az egyik atya azt mondta, hogy imádkozzunk kicsit, majd felajánlotta, hogy menjünk be a templomba megpihenni, nyitva van. Ez jó ötletnek tűnt.

Elindultunk a meredek Rector Street-en, alattunk a templom temetője. Emlékszem, éppen Alexander Hamilton sírja mellett álltunk, amikor Stanley visszanézett és így szólt: “Szerintem, le fog dőlni az épület.” Még csak ellenkezni sem volt időm, hogy ez acélépület, csak az irodabútorok égnek, meg a szőnyegek, amikor a  Déli Torony teteje inogni kezdett, majd bumm-bumm-bumm, egyik emelet a másikba roskadt, gyorsulva, mintha semmi ellenállás nem lett volna. A templom kitakarta előlünk az épület alsó harmadát, s mint egy fal eltorlaszolta a porfelhő és a törmelékbomba útját. Mind belecsapódott a templomba és felfelé robbant. Miután rájöttünk, hogy ez mind ránk fog zúdulni, rohanni kezdtünk a Broadway felé. A törmelékfelhő utánunk hömpölygött a Broadway-n. Beszaladtunk a 42-es szám alá.

Az agyunk stressz hatása alatt különleges dolgokra képes. Amikor beléptem az épületbe, akkor realizáltam, hogy a tálca még mindig a kezemben van. Elvégre nem szemetelhetek. Letettem a recepciós pultra és 25 vadidegennel, akik hozzánk hasonlóan ide menekültek a porfelhő elől, falatozni kezdtünk. A káosz és katasztrófa közepette ez a csapat idegen táplálékhoz jutott és ez hirtelen melegséggel töltött el.

Stanley odaadta a névjegyét. 45 percet beszélgettünk. 10 óra 30 perckor leomlott az Északi Torony, amiről akkor nem tudtuk. Érzékeltük, hogy sötétebb lett néhány percig, de ismét kivilágosodott. Háromnegyed 11-kor kimentünk a hátsó kijáraton, a Stock Exchange felé. Egyikünk sem tudja hogyan, tömeg sem volt, de elveszítettük egymást. Egy pillanatra elkapott a félelem, hogy Stanley nem is létezik, őrangyal volt csupán, aki kivezetett az épületből. Aztán eszembe jutott a névjegykártya és tudtam, hogy hamarosan újra találkozunk.

A Broad Street-en át legyalogoltam az East River-ig, majd északnak vettem az irányt. Azon gondolkodtam, hogyan jutok el Manhattan szigetéről, amikor a ködben egy komphajó dudáját hallottam, majd egy megafonon át: “A következő komp: Jersey City!”. Innen nem mennek kompok Jersey Citybe! Csodálkoztam, de nem számított. Nekem az is jó volt, csak a másik oldalon legyek. Gyorsan még egyszer megkérdeztem, hogy jól hallottam-e, s amikor megerősítést kaptam, utolsóként felugrottam a kompra, mögöttem pedig felvonták a rámpát.

A komp lassan lecsorgott az East River-en, majd felfelé a Hudson-on. Hirtelen friss levegő ütött meg minket és mindenki észak felé fordult. Az események szörnyűsége akkor tudatosult igazán, amikor megláttuk az ürességet az égbolton. Aminek ott kellett volna lennie, nem volt ott. Csak füst és a semmi. Szürreális élmény volt. 27 éven át dolgoztam az épületegyüttesben. Az egész egyszerűen értelmetlen és érthetetlen volt.

11 óra 15 perckor már be is futott a komp. Ahogy utolsónak ugrottam fel, úgy elsőként szálltam le. Egy óra és 15 perc telt el azóta, hogy a South Tower összedőlt és hogy a feleségem, a gyermekeim, az ismerőseim azt hitték, hogy halott vagyok. Beszaladtam a jegyváltó irodába és elkértem a telefont. Tárcsáztam, mit sem sejtve, hogy mekkora dráma zajlik otthon. Én jól voltam. A feleségem vette fel és pedig belekiáltottam a kagylóba, a szokásos módon: “Helló, édesem, én vagyok!” Ekkor ájult csak el. Egy férfi szólt bele a kagylóba. Gondoltam, mit keres egy férfi a házunkban??? A szomszédom volt. Mondom neki, hogy itt vagyok Jersey Cityben. Azonnal ajánlotta, hogy jön értem. Mondtam neki, hogy ne jöjjön, káosz van. Negyven perc alatt begyalogoltam Hobokenbe és elértem a 11:30-es vonatot, ami 25 perces késéssel indult. Még a vonat is rám várt. 1 óra 15 perckor otthon is voltam. Hívtam Stanley-t, hagytam neki üzenetet. Éjfél után hívott vissza. Az orvosnál volt, összevarrták a sebeit.

Nem tudom, miért és hogyan lehettem ilyen szerencsés. Sokan napokig Manhattanban ragadtak. Az élet hónapokig nem állt vissza a rendes kerékvágásba.

Tudom, hogy egy felsőbb hatalom intézte az életemet azon a napon. Pontosan egy héttel később, kedden álmodtam először és utoljára a World Trade Centerrel. A furcsa az volt, hogy álmomban is az ágyban voltam, vagy talán nem is álom volt? Mindenesetre az ágyam lábánál Jose Ferrero állt. Kérdeztem tőle: “Mit keresel itt, Jose? Életben vagy? Ez hogy lehet?” Jose nem válaszolt, csak mosolygott és bólintott. Ekkor felébredtem. Tudtam, hogy valóban eljött hozzám. Nem forszírozok vallásos gondolatokat senkire. Ez az én élményem. Attól a pillanattól fogva tudom, hogy Jose jó helyen van és a többé kollégám is és mindenki más, aki azon a napon életét vesztette. Azóta sem volt egyetlen rémálmom sem, leteszem a fejem és alszok. Szerencsés vagyok, ami nem az én érdemem. Örökre hálás vagyok ezért az ajándékért.

Szívesen elmondom a történetemet, ha felkérnek rá. 17 év után is csak annyit mondhatok, hogy időpocsékolás múltbéli megválaszolhatatlan kérdésekre választ keresni. Miért én? Miért mások? Nem lehet tudni. Muszáj a jövőbe tekinteni, de a jövőn sem szabad aggályoskodni, hiszen, talán sosem jön el. Ha eljön, és másképp alakul, ahogy terveztük, akkor hozzáigazodunk. Így marad a MA, a JELEN. Minden nap csodálatos. Egyes napok csodásabbak a többinél, de mind értékes. Légy hasznos! Használd a talentumaidat! Szeress jól!

Forrás: Brian Clark Mesquite Independent School District előadása
Képek: Google

A Flatbush és az Ocean Avenue találkozásánál, ahol a Brooklyn Botanikus Kert zöldje véget ér, az alacsony kőkerítésen túl lepillantva látjuk a metró síneket, amint a fák lombkoronája alatt haladnak, majd egy éles kanyarral befutnak az alagútba.

Pontosan száz esztendővel ezelőtt, tíz nappal az I. Világháború befejezése előtt, egy csípős novemberi este, háromnegyed 7-kor, ezen a helyszínen, a Malbone Street megálló közelében következett be New York máig legnagyobb metrószerencsétlensége. Több mint 100-an vesztették életüket (93-an a helyszínen és kb. tíz áldozat később, a kórházban), míg a sérültek száma kétszáznál is több volt.

A baleset olyan súlyos volt, hogy már másnap átnevezték a metróállomást Malbone Street-ről Empire Boulevard-ra. Annak ellenére, hogy a legtöbb New York-inak fogalma sincs a Malbone Street-i tragédiáról, a baleset következményei a mai napig hatással vannak a tömegközlekedésre.

1918. november 1-ére a Brotherhood of Locomotive Engineers (a vonatvezetők egyesülése) sztrájkot hirdetett. A Brooklyn Rapid Transit (BRT) úgy döntött, hogy nem függeszti fel a járatokat, hanem inkább némi bónusz fejében a sztrájkból kimaradt alkalmazottakkal vészeli át a munkabeszüntetést.

Így lett a szinte nulla tapasztalattal rendelkező BRT diszpécser, Edward Luciano (a.k.a. Anthony Lewis, egyes források szerint 25 éves, másutt 29 éves) aznap az egyik mozdonyvezető. A metrótársaság 20 dollár bónuszt ígért a fiatalembernek, aki a 60 óra kötelező gyakorlat helyet csupán 2 óra gyorstalpalót kapott és metrószerelvényt a rendező-pályaudvaron kívül sosem vezetett.

Reggel 5-kor a Culver Line-on (ma F vonal) kezdett és szerencsésen levezetett 10 órát, majd hazafelé indult. Az irányítóközpont azonban megkérte, hogy maradjon még és álljon szolgálatba a jóval nehezebb, emelkedős, kanyargós Fulton Street-Brighton Beach Line-on (ma B és Q vonal). Luciano sem fizikailag, sem lelkileg nem volt alkalmas a vezetésre. Októberben épült fel a spanyolnáthából, mely közel 40 millió ember halálát okozta, köztük Luciano kislányáét is.

A Brighton Beach Line kifejezetten nehéz vonal, sok éles kanyarral, meredek emelkedővel. Az út magasított vonalon kezd, majd leereszkedik az utcaszintre, végül a föld alatt folytatja. A szerelvény aznap 5, régi típusú, favázas kocsiból állt. Luciano már az első néhány kilométer után elvesztette uralmát a szerelvény felett. Össze-vissza fékezett, rángatta az utasokat. Több állomáson is túllőtt, vissza kellett tolatnia. A kihallgatások során többen azt vallották, hogy úgy gondolták, vagy baj van a fékrendszerrel vagy a vezető nem tudja megfelelően kezelni. Többen leszálltak az úticéljuk előtt és úgy döntöttek, hogy inkább bevárják a következő szerelvényt. Ők voltak a szerencsések. A tömött vonaton még így is közel 400-an utaztak, amikor bekövetkezett a szerencsétlenség.

Luciano kimerült volt, tudta, hogy késésben vannak, így még nagyobb sebességre kapcsolt. A szerelvény elérte a Malbone Street-et és az alagút előtti éles kanyart, melyet 10 km/h sebességgel kellett volna megközelítenie. Luciano figyelmen kívül hagyta a lassításra figyelmeztető fényjelzést és 50-70 km/h-val robogott.

Néhány méterre az alagút fala előtt az első kocsi hátsó kerekei leugrottak a sínekről. A második kocsi teljes sebességgel a betonfalba csapódott, a harmadik kocsi belerohant a másodikba. A második kocsiban egy hölgy kivételével valamennyi utas azonnal szörnyethalt.

A második és a harmadik kocsi is kisiklott. A második kocsi először felcsapódott az alagút mennyezetébe, majd a talpfa mentén döcögött tovább, végigsúrolva az alagút tartópilléreit, szétmarcangolva azokat az utasokat, akik a szerelvény bal oldalán utaztak. Sok utas kirepült a vonatból és a kerekek alá sodródott, míg másokat a felgyűrődött sínek döfték halálra. Az utolsó két kocsi viszonylag épségben megúszta, azonban itt is szinte mindenki megsérült az ütközés erejétől és a rájuk zúduló üvegszilánkoktól.

Azok, akik képesek voltak, a saját lábukon gyalogoltak ki az alagútból a holdfényes éjszakába. Azonban ők sem voltak teljes biztonságban. A baleset áramszünetet okozott. A vezérlőközpontban azt hitték, hogy ez is a sztrájkolók szabotázsának része, így azonnal visszakapcsolták az áramot. Több menekülő utast áramütés ért a vágányokon bukdácsolva a sötétben.

A pusztítás kegyetlen volt. A becsapódást és az utasok sikolyát másfél kilométerre is hallani lehetett. A környéket beborították az emberi testrészek, a szerelvény fa- és fémdarabkái.  A roncsok megközelíthetetlenek voltak. A tűzoltóságnak és a rendőrségnek 45 percébe tellett, mire képesek voltak megközelíteni a baleset helyszínét. Sokakat kötelekkel húztak fel. A roncshoz csak az orvosokat és a papokat engedték le a civilek közül. Az influenzajárvány miatt zsúfolt Brooklyn-i halottasházat nem tudták igénybe venni, így ideiglenesen egy közeli mosodaépületet használtak. A környékbeli kórházak megteltek a több száz sebesülttel.

Luciano a csodával határos módon szinte karcolás nélkül megúszta a balesetet és egyszerűen hazament. Itt tartóztatták le másnap reggel.

Az eset tárgyalására 1919 tavaszán került sor. Luciano-t és öt BRT vezetőt emberölés vádjával állították bíróság elé. A fiatalember sírva válaszolt a bíró kérdéseire. A vizsgálat nem talált mechanikai hibát, annak ellenére, hogy a mozdonyvezető azt állította, hogy gondjai voltak a fékrendszerrel. Luciano ügyvédje a felmentését kérte, arra hivatkozva, hogy kliense csak a cég rossz döntésének áldozata.

A bíróság kevesebb mint öt órányi tárgyalás után felmentette a mozdonyvezetőt és a cég vezetőségét is, azonban ez nem mentette meg a BRT-t a csődtől. A cég 1923-ban Brooklyn Manhattan Transit Corporation (BMT) néven folytatta tovább az 1940-es évekig, amikor az MTA (Metropolitan Transportation Authority) magába olvasztotta. Edward Luciano Long Island-re költözött és az ingatlaniparban vállalt munkát. Senki nem hallott róla többé.

A baleset után jóval nagyobb hangsúlyt fektettek a New York-i metró biztonságára. Kivonták a forgalomból a kiöregedett favázas szerelvényeket. A legnagyobb változást pedig a “dead man’s switch”, az éberségi kapcsoló általános bevezetése jelentette a tömegközlekedési eszközökön, mely a mai napig az egyik legfontosabb biztonsági óvintézkedés.

nnnnk

Képek: Google, ceos_downbeat (Rob Ceos)
Forrás: Narratively és New York Times

Tags: , , , , , ,

15 évvel ezelőtt, 2003. augusztus 14-én a maihoz hasonló, párás-nyomasztó hőség uralkodott New York Cityben, amikor délután 4 óra után pár perccel, egyetlen pillanat alatt, hatalmas kiterjedésű áramszünet bénította meg a várost.

A 2003-as áramkimaradás a világon a második legnagyobb területre kiterjedő áramszünet volt, mely 50 millió embert érintett.

Néhány perc leforgása alatt nyolc államban és Kanada egyes területein – többek között Ottawa-ban és Torontóban – is megszűnt az áramszolgáltatás.

New York City még bőben a 2001-es terrortámadás sokkja alatt állt. Sokan újabb támadástól rettegtek, azonban hamar kiderült, hogy “csak” technikai jellegű a zavar oka.

Szerencsére nem tört ki az 1977-es áramkimaradáshoz hasonló pánik a városban, azonban így is nagy volt a kavarodás. Az metróalagutakba, felvonókba szorult emberek ezreit több óra leforgása alatt tudták csak kiszabadítani.

 

A vonat- és repülőközlekedés leállt, az irodaházakat kiürítették. A légkondicionálás hiánya miatt még elviselhetetlenebb lett a hőség.

A tikkasztó melegben több százezer New York-i gyalogolt hazafelé a város hídjain át. Az elektromos vízpumpák is leálltak, így a legtöbb helyen vízszolgáltatás sem volt.

A mobilszolgáltató tornyok megbénultak, az emberek nem tudták felvenni a kapcsolatot szeretteikkel. A vonalas telefonoknál méteres sorok álltak. A kórházak és a tőzsde szerencsére generátorok segítségével fennakadás nélkül üzemelt.

Csupán Manhattanban 500 millió dolláros kár keletkezett, azonban száznál is kevesebb volt az őrizetbe vettek száma. A lakosok segítették egymást, figyeltek az idős szomszédokra, azonban így is 100 körüli volt a halálos áldozatok száma. A legtöbben szénmonoxid mérgezésben hunytak el.

Az áramkimaradás egy Ohio-i erőműből indult és dominószerűen 21 másik erőmű leállásához vezetett. Egy letört faág, kiöregedett vezetékek, számítógép és emberi hiba kombinációja okozta a 2003-as nagy áramkimaradást.

Az éjszaka lassan leszállt New York City-re. A Times Square reklámóriásai sötétbe borultak, kihunytak a Broadway és a hidak fényei.

 

Borzongatóan sötét volt a város sziluettje a környező kerületekből. Olyan sötét volt, hogy a Tejutat is jól lehetett látni.

A legtöbben ekkorra hazaértek az órákig tartó gyaloglás után. Akiknek nem volt módjában gyalogolni, a parkokban töltötték az éjszakát (a párom a Madison Square Gardens lépcsőin bóbiskolt) és várták a rokonokat, ismerősöket, akik autóval indultak a “kimentésükre”.

Az áramszolgáltatás először Queens-ben és Brooklynban állt helyre, ám New York Cityben csak két nappal később, míg egyes helyeken több mint egy hetet kellet várni, mire az élet visszatért a rendes kerékvágásba.

Képek: Google

Tags: , , , , , ,

Zsuzsi fantasztikus beszámolót készített manhattani látogatásukról. Napokra lebontott, térképpel, megtett távolsággal ellátott, remek képekkel tűzdelt leírás, amely mögött rengeteg munka van. A hét különálló séta leírását megtaláljátok a linken át. Szeretettel javaslom mindenkinek, aki éppen New Yorkba készül és természetesen mindenkinek, aki nosztalgiázni szeretne. Nagyon szépen köszönjük! link

Tags: , , , ,

Kedves Kata! Ezekkel a képekkel szeretném megköszönni Neked azt a rengeteg segítséget, amit a blogodon keresztül kaptam Tőled New York-i utunkhoz.

Praktikus tanácsaiddal és írásaiddal nagyban hozzájárultál ahhoz, hogy ez az utazás valóban olyan fantasztikus lett, mint ahogy azt vártuk! Tanácsaidat követve próbáltuk összeállítani a programunkat, hogy a nyolc nap alatt eljussunk minél több helyre, de mégis legyen időnk néha kicsit megállni és “New York-inak” lenni.

Így aztán végigsétáltunk a Brooklyn hídon, hogy a Brooklyn Bridge parkban ülve megcsodálhassuk Manhattan sziluettjét. Mókusokat etettünk, fűben ülve ebédeltünk és argentin tangót tanultunk a Central Parkban.

 

Ebédeltünk az elragadó West Willage-ben (megállva a Perry Street 66- nál), kimetróztunk Coney Island-ra, hömpölyögtünk a tömeggel a Times Square-en. Megpihentünk a tündéri Bryant Parkban, végigsétáltunk a High Line-on, ami tényleg fantasztikus.

 

Utaztunk a Staten Island Ferry-n, hogy megcsodálhassuk a Szabadság-szobrot, megemlékeztünk az áldozatokról a 9/11 emlékhelynél, leültünk egy kicsit a New York Library-ban. Megnéztük a legszebb vasútállomást (tényleg lenyűgöző!) gyönyörködtünk a naplementében a Hudson-nál és még nagyon sokáig sorolhatnám.

 

 

Nyolc napot töltöttünk ott, de a szívünk egy részét ott hagytuk. Még egyszer KÖSZÖNÖM NEKED:

Zsuzsa és családja Győrből

38013754_1063671247133733_7589661022571462656_n

Tags: , , ,

2018. július 19-én reggel 6 óra 45 perckor hatalmas gőzrobbanás rázta meg a világhírű Flatiron Building (Vasalóház) környékét. A forgalmas Hatodik Sugárút és a 21. utca kereszteződésében egy fél méter átmérőjű, 86 éves gőzvezeték robbant fel.

Ez a környék roppant forgalmas, turisták és a itt dolgozók ezrei haladnak át naponta ezen a ponton. A metrónak is fontos átszálló csomópontja van a 21. utcában. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a korai órára való tekintettel, kevesen tartózkodtak a környéken, így csak öten sérültek meg könnyebben.

Az Ötödik Sugárúton hatalmas kráter keletkezett, azonban nem ez a legnagyobb probléma, hanem az, hogy New York 200 km hosszú gőzvezetékrendszerének nagy részét, -a folyamatos felújítások ellenére – továbbra is azbeszt borítja. A mai robbanásért felelős vezeték szintén azbeszt bevonattal rendelkezik.

New York City gőzrendszeréről ITT olvashattok bővebben.

A ’90-es évek óta ismert az azbeszt egészségkárosító, rákkeltő hatása, de egészen a ’80-as évekig az egyik legelterjedtebb tetőfedési és szigetelőanyag volt a világ valamennyi pontján. Az azbeszt mikroszkopikus méretű, elemi szálakból áll. Ha ez a veszélyes anyag a levegőbe kerül, belélegezzük. Az apróbb szálak egész mélyre jutnak a tüdőben, ahol fennakadhatnak. A bekerült lebonthatatlan azbeszt betokozódik és – több éves lappangási időt követően – kóros elváltozások kialakulását idézheti elő, mely a legtöbb esetben halált okoz.

Az 1989-es Gramercy Park-béli gőzrobbanás után, amikor 90 kilónyi azbeszt került a levegőbe és a környék házainak fertőtlenítése egy hónapig tartott, New York energia biztosító vállalata, a Consolidated Edison (Con Ed) nekilátott a csővezeték rendszer modernizálásának, azonban a projekt távolról sincs készen.

A reggeli robbanás után is a levegőben, a házak falán és a környéken parkoló autókon azbesztet mutatott ki a teszt. 49 épületet evakuáltak a környéken. Több irodaépületből hazaküldték a dolgozókat és több mint 500 lakost is kitelepítettek. Javasolták, hogy mindenki, aki érintkezésbe került a gőzzel, vagy a közvetlen közelben volt, váltson ruhát, amint lehet és zuhanyozzon le.

Arra kérték a lakosokat, hogy a szennyezett ruhát tegyék szemeteszsákba és vigyék be a Con Ed 19. utca és Broadway sarkán álló átmeneti sátrába, ahol veszélyes hulladékként veszik át és kezelik. A ruhaneműkért a Con Ed kártérítést fizet.

Még nem lehet tudni, hogy mikor mehetnek vissza a lakók és a dolgozók. Az is megeshet, hogy kiterjesztik a lezárt területet, ha még több helyen találnak azbeszt nyomokat. A gőz sajnos órákig szennyezte a levegőt és bejuthatott az épületek szellőző és légkondicionáló rendszerébe is, amely nagyon veszélyes lehet. Az állandó és ismétlődő kontaktus sokkal veszélyesebb, mintha valaki csak egyszer érintkezett a gőzzel a robbanás idején.

Az Ötödik Sugárút a környéken szintén zárva lesz még napokig. Javaslom, hogy ha turista úton vagytok a Cityben, kerüljétek el ezt a környéket legalább pár napra, amíg a környéket fertőtlenítik.

Amennyiben újabb hírek érkeznek, frissítem a cikket.

Képek: NBCNY

Tags: , , , , , , , , ,

New York City sziluettje, nyár, naplemente és egy koktél. Tökéletes kombináció. New York tetőbárjai oázisok, magasan a város felett, messze a zajtól, az utcák forgatagától. “Hogy igazából megértsd New York City nagyságát, magasságát és mélységét, fel kell emelkedned.”

Dress code: A legtöbb helyen alkalmi elegáns (smart casual) viselet a kötelező. Ezeket a ruhadarabokat ne viseld, ha ezen bárok egyikében szeretnél pár órát eltölteni: tornacipő, szakadt farmer, szakadt-viseltes póló, kapucnis pulóver, dzseki, jóga-, strand- és sportviselet, flip-flop, sildes sapka, ujjatlan trikó.

Személyazonosság: Az alkoholfogyasztás alsó korhatára 21 év, ezért személyazonosságunkat belépéskor igazolnunk kell. Útlevél legyen nálunk.

Belépő nincs, azonban fogyasztanunk kell. A legtöbb helyen az italok mellett falatozhatunk is.

Helyfoglalás: a legtöbb helyen előre kell foglalnunk, melyet az adott bár honlapján ellenőrizhetünk indulás előtt. A bárok sokszor biztosítanak helyet privát programoknak. Ilyenkor a nagyközönség számára zárva tartanak.

Ismerkedjünk meg azokkal rooftop bárokkal, amelyekből a legszebb kilátás nyílik New York City különböző pontjaira.

1. 230 Fifth Rooftop Bar

Cím230 Fifth Ave, New York, NY 10001 a Flatiron District-ben.

Nyitvatartás

Kilátás: New York legnagyobb, időjárás és évszak független szórakozóhelye. A 20. emelet zárt. A tetőn esőben, ernyők alatt, míg télen, fűtött jégkunyhókban fogyaszthatjuk a koktélunkat. Csodás kilátás nyílik Midtown Manhattanra, ezen belül az Empire State Building-re, a Chrysler Building-re és a Metlife Building-re.

2. The Press Lounge (“Heaven in Hell’s Kitchen”)

Cím: 653 11th Ave, New York, NY 10036, az Ink48 Hotel tetején, a 16. emeleten, a Hell’s Kitchen negyedben.

Nyitvatartás

Kilátás: New York City egyik “legszexibb” tetőbárja, mely üvegablakos beltéri és kültéri bárral is rendelkezik. A bárból csodás látvány nyílik a Hudson folyóra és Midtown Manhattanra.

3. Top of the Strand

Cím: 33 West 37th Street, New York, New York 10018, a Marriott Vacation Club Pulse tetején.

Nyitvatartás

Kilátás: A Top of the Strand különlegességét a látványon kívül az a tény adja, hogy a bár a Sex and the City díszlettervezőjének alkotása. A bár legvonzóbb eleme a bevonható üvegtető, mely esőben és hóban is lehetővé teszi, hogy a vendégek élvezhessék a szinte kézzel fogható távolságban levő Empire State Building látványát.

4. St. Cloud

Cím: 6 Times Square 17th Floor New York, NY 10036, a legendás Knickerbocker Hotel tetején.

Nyitvatartás

Kilátás: New York City egyik legfantasztikusabb tetőbárja a világ útkereszteződése felett. A Times Square vibráló fényei, Midtown Manhattan zsongása szinte kézzel fogható.

5. The Skylark

Cím: 200 W 39th St, New York, NY 10018

Nyitvatartás

Kilátás: A Skylark New York City egyik legszebb panorámájával rendelkező bárja, a Fashion District szívében, a Times Square-től néhány percre. A bár privát eseményeknek is helyszínt ad, így mindig ellenőrizzük, hogy aznap be tudunk-e jutni. Előzetes helyfoglalást elfogadnak. A bárból fantasztikus a kilátás az Empire State Building-re, a Times Square-re és Midtown Manhattanra.

skylark2

6. Pod 39

Cím: 145 E 39th St, New York, NY 10016, Pod 39 Hotel 17. emeletén, a Murray Hill negyedben.

Nyitvatartás

Kilátás: A bárból, mely nevezetes Latin-Amerikai hangulatáról, ételeiről és koktéljairól, remek kilátás nyílik az East River-re, a Empire State Building-re, a Chrysler Building-re és a Freedom Tower-re.

ű7. The Refinery Rooftop

Cím: 63 W 38th St, New York, NY 10018

Nyitvatartás

Kilátás: A Refinery Rooftop New York City legnagyobb bárja, 325 m2-es területen, kül- és beltéri egységgel. A beltéri bárban, melynek hatalmas kandallója is van, bőrfotelekben fogyaszthatjuk a koktélunkat. A kültéri bár visszahúzható tetővel is rendelkezik. Innen csodás kilátás nyílik Midtown Manhattanra, az Empire State Building-re.

refinery

8. The Roof

Cím:  124 West 57th Street, New York, NY 10019 a 29. emeleten a Central Park szomszédságában.

Nyitvatartás

Kilátás: A Viceroy luxusszálló tetején a The Roof bárból csodálatos kilátás nyílik a Central Parkra. Az ételek és italok a hotelhez méltóan kifinomultak.

9. BAR SixtyFive at Rainbow Room

Cím: 30 Rockefeller Plaza, New York, NY 10112

Nyitvatartás

Kilátás: A Bar Sixtyfive a Rockefeller Plaza 65. emeletén található. A bárból, mely körbeöleli az épületet, fantasztikus kilátás nyílik egész Manhattanra.

10. Bar 54

Cím: 135 W 45th St, New York, NY 10036

Nyitvatartás

Kilátás: A bár a Times Square-en, a Hyatt Centric Times Square 54. emeletén található, ahonnan remek a kilátás az East River-től a Hudson River-ig.

11. Royalton Park Rooftop (volt Gansevoort Park)

Cím: 420 Park Ave S, New York, NY 10016, a Royalton Hotel tetején

Nyitvatartás

Kilátás: Masszív, átrium-szerű, három emeletes bár, ahonnan szép kilátás nyílik Manhattanra valamennyi oldalról. A bár az egész évben nyitva tartó uszodájáról nevezetes, ahonnan impozáns látvány nyílik az Empire State Building-re.

12. Upstairs at the Kimberly

Cím: 145 E 50th St, New York, NY 10022

Nyitvatartás

Kilátás: A Kimberly Hotel 30. emeletén található tetőbár arról nevezetes, hogy innen egyedi kilátás nyílik a Chrysler Building-re.

13. The Roof at the Public

Cím: 215 Chrystie St, New York, NY 10002

Nyitvatartás

Kilátás: A NoLiTa negyedben, a Public Hotel tetején található bár vibráló, szexi, éjszakai klub. A bárból úgy érezzük, mintha a város felett lebegnénk. A beltéri bárból, mely padlótól plafonig üvegezett, illetve a kültéri részből 360 fokos látvány nyílik egész Manhattanra.

14. PH-D Lounge

Cím: 355 W. 16th St. New York, NY 10011

Nyitvatartás

Kilátás: Tükrök, fekete márvány falak, hatalmas csillárok, kék ülések és a 80-as évek hangulata keveredik ebben a bárban, ahonnan remek kilátás nyílik Downtown Manhattanra, a Hudson River-re és az Empire State Building-re.

15. Mr.Purple

Cím: 180 Orchard St, New York, NY 10002

Nyitvatartás

Kilátás: A Lower East Side-on, az Indigo Hotel 15. emeletén található bár egyre népszerűbb, melyet nemcsak a jó koktéloknak, de a remek kilátásnak is köszönhet.

16. Azul ON THE ROOFTOP

Cím: 525 Greenwich St, New York, NY 10013

Nyitvatartás

Kilátás: A SoHo-ban, a Hotel Hugo tetején található bár Kuba hangulatát idézi és csodálatos látványt kínál Alsó-Manhattanra.

  

17. Met Roof Garden Café & Martini Bar

Cím: 1000 5th Ave, New York, NY 10028

Nyitvatartás

Kilátás: A Metropolitan Museum of Art tetőbárja ugyan nincs olyan magasan, mint az előző bárok, azonban a Central Park a lábunk előtt hever. Sajnos a MET-be már belépőt kell fizetnünk, azonban itt nem elvárás a fogyasztás, mivel a tetőn gyakran kiállítási tárgyak is találhatóak.

18. Spyglass

Cím: 47 W 38th St, New York, NY 10018

Nyitvatartás

Kilátás: Midtown Manhattanban, az Archer Hotel 22. emeletén található bárból a legszebb a kilátás az Empire State Building-re.

 

19. SERRA by Birreria – Eataly

Cím:  200 Fifth Avenue, Roof, New York, NY 10010

Nyitvatartás

Kilátás: A Flatiron Building szomszédságában található Eataly tetőbárja ugyan nem emel minket magasba, azonban nagyon szép kilátás nyílik innen a Vasalóházra és az Empire State Building-re.

20. Westlight

Cím: 111 N 12th St, Brooklyn, NY 11249

Nyitvatartás

Kilátás: A Brooklynban található Westlight 2017-ben elnyerte a megtisztelő legjobb New York-i bár címet és nem véletlenül. A Williamsburg-i William Vale hotel 22. emeletén található bárból 360 fokos kilátás nyílik Manhattanra, Queens-re és Brooklynra. Az étel és ital szintén fantasztikus, melyért a világhíres séf, Andrew Carmellini felelős. A bár roppant népszerű, ezáltal gyakran telt házas. Foglaljunk asztalt időben.

Képek: Google, killahwave, nyclovesnyc
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Tags: , , , , , ,

« Older entries