Search Results

Your search for 9/11 returned the following results.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadás 20. évfordulójára a National Geographic csatorna, a 9/11 Emlékhely és Múzeummal közösen, 6 részes, döbbenetes erejű sorozatot készített a túlélőkkel, tűzoltókkal, mentősökkel, eddig még nem látott képsorokkal, 9/11: One Day In America (9/11: Egy Nap Amerikában) címmel. Az eredeti felvételeket most élesen, nagy felbontásban láthatjuk, ami még szürreálisabbá teszi a visszatekintést. A visszaemlékezéseket első személyben rögzítették. A túlélők a kamerába nézve idézik fel szeptember 11-e történéseit, ami intimmé teszi a túlélők és a néző kapcsolatát.

A kronológiai történetszövést szigorúan vette a rendező, ezáltal azt érezzük, hogy minden jelen időben történik, ami még megrendítőbbé teszi az alkotást. A repülők becsapódását is csupán egyszer látjuk, hiába áll rendelkezésre több felvétel, több szemszögből. Ha újra és újra néznénk a becsapódást, megszakadna az időrend és megtörne a varázs.

Az alkotók 951 órányi korabeli film és hangfelvételt használtak fel, 54 túlélővel beszélgettek, több mint 200 órán át. A visszaemlékezéseket hallgatva, újra és újra megerősödik a nézőben, hogy az emberi jóság, segítőkészség és önfeláldozás létezik. És a sorozat erre koncentrál. Az egyénekre, az egyszerű hősiességre, a pillanatok alatt hozott döntések súlyára, a kötelességtudatra, az emberi lélek mélységeire kényszerhelyzetben. Nem politizál, nem keres válaszokat.

A dokumentumfilmet teljes szívemből ajánlom, annak ellenére, hogy nehéz alkotás. A rendező nem riad vissza a legdrámaibb képsorok bemutatásától sem. Ráközelít az ablakokban lógó-segítségért könyörgő arcokra, merészen bevállalja a biztos halálba ugrók zuhanásának képsorait is, mindeközben tisztelettudó és alázatos marad. A 9/11: One Day In America a túlélők hangja és senki másé. Nincs narrátor, nincs híres színész alámondó szöveggel. Nem szólalnak meg a politikusok és a város vezetői sem. Még csak a képsorokon sem látszanak, mert szimpla jelenlétük is politikát vinne az alkotásba. Csak a túlélők hiteles, 20 év eltelte után is mélységesen megindító gondolatai.

A 9/11: One Day In America méltó a 20. évfordulóra és 10 év múlva is alap dokumentumfilm lesz.

A teljes sorozat a National Geographic csatornán (online is) és Hulu-n látható.
https://www.nationalgeographic.com/tv/shows/911-one-day-in-america

A Nat Geo magyar csatornáján péntekenként láthatóak az új részek.
https://www.natgeotv.com/hu/specialis/egynapamerikaban

Tags: , , , , , , , , , ,

Eddig nem látott, döbbenetes, szeptember 11-én készült fotókat talált egy 19 eves fiatalember a nagynénje hagyatékában.

A New York-i születésű Liam Enea jelenleg Connecticutban él. A nagynénje fotóalbum gyűjteményét a nagymamájától kapta néhány éve. Eddig nem volt ideje átnézni őket, de a járvány ideje alatt hozzálátott a képek digitalizálásához. A hét elején egy rózsaszín, Valentin-napi album került sorra, azonban meglepetésére, nem romantikus témájú képeket talált.

Az albumban közeli felvételek láthatóak a 2001. szeptember 11-én leomlott World Trade Center ikertornyokról. A szemszög teljesen új. A nagynéni, Maryann Puglisi-Muñoz, a Greenwich Street 310-es épületben (ma Independence Plaza North Apartments) lakott. A 27. emeleti lakás terasza délre, egyenesen a World Trade Centerre nézett. Innen készítette a felvételeket, egy olcsó, egyszer használatos fényképezőgéppel. A képek az első repülő becsapódása után néhány perccel kezdődnek és végig kísérik a tornyok haláltusáját. Jól láthatóak az utcaszinten menekülő emberek, a gomolygó porfelhő, a káosz.

Liam Reddit-en tette közzé a képeket, hogy a lehető legtöbben láthassák ezeket a különleges felvételeket. A család sajnálja, hogy eddig nem tudott a képek létezéséről és már nincs módjukban megköszönni Maryann-nak, hogy azokban a drámai pillanatokban volt lélekjelenléte megörökíteni az eseményeket.

Teljes album: Flickr
Reddit

Tags: , , , , , , , , , ,

A Liberty State Park 9/11 emlékműve az Empty Sky (Üres Égbolt) nevet viseli és a 10. évfordulón, 2011. szeptember 10-én adták át.

Az emlékmű két, 9,1 méter magas, 63,65 méter hosszú gránitfalból áll. Az emlékmű hosszúsága pontosan megfelel a tornyok szélességének, a falak a földön fekvő Ikertornyokat reprezentálják.

A gránitfalak által közrezárt folyosó a World Trade Center-re néz. Az elnevezés Bruce Springsteen azonos című dalából ered, mely az Ikertornyok nélküli üres égboltra utal. Az emlékmű folyosójában állva az üres égboltot látjuk, ahol valaha a World Trade Center tornyai álltak.

Az Empty Sky Memorial-t a 746 New Jersey-i áldozat emlékének dedikálták. Nevük rozsdamentes acélból készült betűkkel került az emlékmű falára.

Brian Clark egyike annak a 4 főnek, aki kijutott a World Trade Center (Világkereskedelmi Központ) South Tower-ból  (más néven: Déli Torony vagy 2-es épület) a becsapódási pont felett. A North Tower-ból (más néven: Északi Torony vagy 1-es épület) senki nem jutott ki a becsapódási zóna felett).

“Brian Clark vagyok. A Euro Brokers cég manhattani irodájának alkalmazottja voltam 31 évig. Az irodánk 2001. szeptember 11-ig a World Trade Center déli épületének 84. emeletén volt. A napi ingázás észak New Jersey-ből kb. 1 óra és 10 perc volt, ajtótól ajtóig. Először elvonatoztam Hoboken-be (város New Jersey-ben, a Hudson folyó túloldalán), majd onnan a PATH metróval a World Trade Center állomásig. A vonat végállomása a WTC épülete alatt volt, így fel se kellett mennem a felszínre. Az állomásról egyenesen az irodába lifteztem.

Az Euro Brokers kliensei híres, nemzetközi bankok és befektetési cégek, mint a Morgan Stanley, Barclays, Chase, Fuji Bank, stb. Mint minden tőzsdeügynök, mi is sokat ordibáltunk telefonon. Annak, aki szereti az ilyenfajta stresszet, annak álommunka.

2001. szeptember 11-e gyönyörű nap volt. Tiszta levegő, csodás, kék égbolt.

Negyed 8-kor már bent voltam az irodában. Az íróasztalnál ültem, háttal az ablaknak. Háromnegyed 9-kor hatalmas, robbanás-szerű zaj hallatszott, a lámpák villódzani kezdtek és a legnagyobb döbbenetemre, a 84. emeleti ablakomat lángok mardosták. Először azt hittem, hogy valamilyen gázrobbanás történt néhány emelettel felettünk. Valójában az történt, hogy az American Airlines 11-es járata belecsapódott a North Tower északi oldalába, a 93. emelet magasságában. A légnyomás kivitte az ablakokat és a lángnyalábok a gravitáció hatására a déli toronynak csapódtak, az irodám magasságában.

Az 1993-as terrortámadás után irodai önkéntes tűzrendésznek jelentkeztem. A vezető beosztásúakat kérték fel, mondván, rájuk jobban hallgatnak a beosztottak. Szerencsére ez nem így történt azon a napon. A kiképzésnek megfelelően, fogtam a zseblámpámat, nyakamba akasztottam a sípomat és arra utasítottam az irodám alkalmazottait, hogy gyülekezzenek az emelet közepén található csarnokban. A cégünk az egész 84. emeletet elfoglalta és az irodák két egymást keresztező folyosó mentén voltak. A munkatársaim, Istennek hála, nem fogadtak szót, és szinte mindenki gyorsan összeszedte a holmiját és ki gyalog, ki a liftekkel elindult lefelé. A 250 alkalmazottból 15 perccel később már csak körül-belül 50-en voltunk az irodában. A brókerek irodái az északi oldalon voltak. Ők látták meg először az Északi Torony 93. emeletén körben tomboló tüzet. Azt hittük, hogy mi biztonságban vagyunk, a baj a másik épületben van.

Az északi oldalra mentem én is. Ekkor többen kiabálni kezdtek, hogy emberek ugrálnak ki az ablakon. Én nem akartam látni, nem akartam ezt az emlékképet, így hátrébb léptem. Az egyik kolléganőm, Isten nyugosztalja, Susan Pollio (bal oldali képen) meglátott valakit ugrani és hisztérikus sírásba kezdett. Átkaroltam és elkísértem az iroda másik oldalán található mosdóba. Azt hiszem, Susan mentette meg az életemet először azzal, hogy elmozdított arról az oldalról. Onnan senki nem menekült meg.

Susan-t a mosdóban hagytam és visszamentem az irodámba, ahonnan felhívtam a feleségemet New Jersey-ben és az édesapámat Torontóban. Mondtam nekik, hogy kapcsolják be a Tv-t, mert valami történt az 1-es épületben. Mi rendben vagyunk.

Néhány perccel 9 előtt a hangosbemondó közölte, hogy a Déli Torony biztonságban van és mindenki visszatérhet az irodájába. A felhívás kétszer is elhangzott, így többen, akik éppen lefelé mentek, visszafordultak és visszatértek az irodába.

Kimentem a folyosóra és belebotlottam az egyik fiatal kollégámba, Bobby Coll-ba (bal oldali képen). Bobby is már félútról jött vissza. Be sem tudta fejezni a mondatot, hogy melyik emeletig ment le, amikor hatalmas robaj szakította félbe a beszélgetésünket. Az irodánk darabokra szakadt. 9 óra 3 perc volt.

A United Airlines 175-ös járata a 77. emelet magasságában repült az épület déli oldalába. A gép megdőlve csapódott be és a megemelkedett jobb szárny csücske kettéhasította az irodánkat. Minden kivágódott a falakból. A hangosbeszélők, a lámpák, a légkondicionálás csövei és leszakadt az álmennyezet is. Az egész irodát meszes, koszos por borította be. Füstöt, tüzet nem láttam.

A következő 10 másodperc volt az egyetlen időszak aznap, amikor tehetetlennek éreztem magam és megrettentem. A becsapódás következtében az épület nyugati irányba, a Hudson felé kilendült 2 és fél méternyit, majd kb. 5 másodperc alatt lassan vissza. Recsegtek-ropogtak a falak, majd egy éles rántással az acél elemek ismét kiigazították magukat. Ez a rántás érzés engem is összerántott és éreztem, hogy visszatér belém az élet és cselekednem kell.

Kivettem a zsebemből az elemlámpát és körbepásztáztam az irodát. Hat munkatársat gyűjtöttem össze. A nyugati oldalon nem volt lépcsősor, így elindultam jobbra, a C lépcsőház felé. Ennek a lépcsőháznak voltam a felelőse, mint tűzrendész. Ekkor hirtelen erős nyomást éreztem a jobb karomon, mintha egy láthatatlan erő megfordítana az A lépcsőház felé. Akkor nem foglalkoztam ezzel, mert úgy gondoltam, hogy teljesen mindegy, hogy melyik lépcsősoron jutunk le. Akkor természetesen még nem tudtam, hogy a C és a B lépcsőházak teljesen összeomlottak a becsapódáskor.

A 81. emelet magasságában egy hölgy nyomult felfelé és kiabált, hogy ne menjünk tovább, tűz és füst van lejjebb, felfelé kell mennünk. A kilenc fős csoportunk vitatkozni kezdett a lépcsőfordulón, amikor meghallottam, hogy a falon túl valaki kiabál: “Segítség, segítség! Beszorultam! Nem kapok levegőt! Hall engem valaki?” Megfogtam a mellettem álló kollégám, Ron DiFrancesco (bal oldali képen) vállát: “Gyerünk! – kiáltottam – Ki kell mentenünk ezt a férfit!” Ron nem tudta, hogy miről beszélek, de kötelességtudóan velem jött.

Egy pillanatra még láttam a többieket. Kevin York (bal oldali képen) és Bobby Coll két oldalról közrefogták a hisztérikus hölgyet és belekaroltak. “Jöjjön velünk. Együtt vagyunk, menni fog ez!” S ezzel elkezdtek felfelé haladni. Soha többé nem láttam őket. Jót cselekedtek ők is, mégis az életükkel fizettek érte. A döntésük úgy tűnik, hogy rossz volt, pedig nem volt az. Az adott választási helyzetben egyszerűen szerencsétlenül választottak.

Ron és én benyomultunk a 81. emeletre és keresni kezdtük a hang forrását. Ron-t hirtelen köhögési roham fogta el. Krákogott, öklendezett. Kiment vissza a folyosóra és elindult ő is felfelé. A 90. emeletig ment fel, majd ismét lefelé indult. Ő az utolsó, aki élve hagyta el az épületet. Súlyos égési sérüléseket szenvedett a hátán, amikor egy, az összeomló épületből kirepülő tűzgolyó eltalálta.

Én egyáltalán nem köhögtem, mintha friss levegőburokban lettem volna egész idő alatt. Nem tudom megmagyarázni, mi volt ez, de azt hiszem, nem is számít.

“Látod a kezem? Integetek! Látod a kezem?” –  kiabálta a hang. A sötétben, a porban szinte semmit nem láttam, aztán hirtelen ott volt az integető kéz, mintha egy emelettel lejjebb lett volna. Rávilágítottam egy résen át és megláttam az apró barna madárszemeket. Ő pedig felkiáltott: “Alleluja! Megmenekültem!”

Egy csomó törmelék volt körülötte. Ezeket gyorsan eltakarítottam, majd rájöttem, hogy egy faldarab választ el tőle. Odatoltam egy asztalt és felmásztam. Mondtam neki, hogy fel kell kapaszkodnia hozzám. Néhányszor nekirugaszkodott, aztán sikerült a karjába kapaszkodva felrántanom. Visszaestünk, én a hátamra, ő meg rám. Hatalmas puszit nyomott az arcomra. “Brian vagyok. – mondtam. “Én meg Stanley (Praimnath – bal oldali képen). – válaszolta – És örökre testvérek leszünk.” Mondtam neki, hogy nekem nincsenek testvéreim, szóval jól jön egy testvér.

Nem tudom, mi ütött belém, de Stanley jobb tenyerén egy hatalmas lyuk tátongott, az én bal tenyeremen pedig egy mély vágás. Összenyomtam a tenyerünket és azt mondtam neki, hogy most már vértestvérek is vagyunk.

Stanley indiai származású, Guyanában született és nőtt fel, tíz évvel fiatalabb nálam. Egy pillanatra sem hinnétek, hogy igazából testvérek vagyunk. Stanley cége, a Fuji Bank, a 81. emeleten volt. Az ablakok a New York kikötőre néztek, egyenesen a Statue of Liberty-re. Ők egyáltalán nem látták az Északi Tornyot ért katasztrófát, csak a hulló papírokat, törmeléket látták. Az irodájukból mindenki lement a földszintre, itt azonban a biztonsági őrök azt javasolták nekik, hogy menjenek vissza, mert csak növelik a tömeget a plázán. A nyomásra szinte valamennyien visszamentek a 81. emeletre.

Stanley, amint belépett az irodába, telefonhívást kapott a Chicagói irodából. Az irodavezető hisztérikusan kiabált a vonal másik végén: “Nem akartam, hogy valaki felvegye! Nem tudjátok mi történt? Egy utasszállító belerepült a North Tower-be. Valószínű, hogy terrortámadás! Azonnal menjetek ki az épületből!” Szinte be sem fejezte a mondatot, amikor Stanley az öbölre pillantva meglátta a repülőt, amint az épület felé kanyarodik és egyre nagyobb lesz. Már látta az U betűt (United Airlines) a gép oldalán, amikor az megbillent és a jobb szárny felemelkedett. Stanley az utolsó másodpercben az íróasztal alá bukott. A jobb szárny nagy része belecsapódott az irodájába. Egy pillanat alatt elszabadult a pokol. Stanley átmenetileg megsüketült, alig látott, de tudta, hogy merre van a lépcsősor. Elindult arrafelé, de az útját egy kimozdult belső fal állta el. Aztán egy idő után meglátta az elemlámpám pásztázó fényét.

Miután megtörtént a vértestvérség, átkaroltam és megindultunk lefelé. Nem láttam tüzet, viszont annál több törmeléket, gipszfal darabokat, vastag porfelhőt. A 79. emeletnél megrepedt a fal és tűznyalábok nyúltak ki a folyosóra, de ezeket egyszerűen ki tudtuk kerülni. A 74. emeleten szinte normális viszonyok fogadtak, kivéve a 2-3 centis vizet, ami a lábunk alatt csordogált, valószínű a törött vezetékekből. Eddig senkivel nem találkoztunk a lefelé vezető úton. Az épület nagy része, legalább 4/5-e eddigre már szerencsére evakuált.

A 68. emeleten azonban az egyik kollégámba, Jose Morrero-ba botlottunk (bal oldali képen), aki felfelé szaladt. A kezében az adó-vevő. Ő is tűzvédelmis volt az irodánkban. “Hová mész, Jose?” – ordítottam rá – “Hallom, hogy Dave Vera fent van és segíti az embereket. Megyek segítek neki.” Dave szintén tűzvédelmis, walkie-talkie-val, tagja volt az eredeti hat fős csoportnak, akikkel elindultunk lefelé, de ő visszafordult a 81.-ről. Mondtam Jose-nak, hogy én leviszem Stanley-t, mivel több sebből erősen vérzett. Jose bólintott, mondta, hogy minden rendben lesz és rohant is tovább felfelé. Őt sem láttam többé. 32 éves volt, fantasztikus ember.

A 44. emeleten egy biztonsági őrbe botlottunk, aki egy borzalmas fej és gerinc sérüléseket szenvedett férfivel volt. A férfi alig volt már eszméleténél. Hogy hogyan sebesült meg és hogy hogyan jutott le így a 44. emeletig, sosem tudtuk meg. Az őr arra kért minket, hogy ha találunk működő telefont valahol, hívjunk hordágyat a 44.-re. Hős volt ő is.

A 31. emeletre értünk. Ez ismerős terület volt. Az irodánk eredetileg itt volt, innen költöztünk a 81. emeletre az 1993-as terrortámadás után. Nem tudom miért gondoltam, hogy ha a 44. emeleten a biztonsági őr nem tudott telefonálni, miért tudnék én telefonálni a 31. emeletről. Ennek ellenére, bementünk az irodába és csodák csodájára, volt vonal. Hívtam a feleségem. Fogalmam sem volt, micsoda agóniában találom. Ő már a Tv-n keresztül látta, amint a második repülő belecsapódott az épületünkbe. Ekkor 9 óra 35 perc volt, kb. fél óra telt el a becsapódás óta. A házunk tele volt. 15-20-an, szomszédok, rokonok, a négy gyermekemből három a családjával, templombéli ismerősök mind ott tolongtak. “Helló, édesem! Minden rendben, micsoda sztorit mesélek neked, amikor hazaérek, most a 31. emeleten vagyok.” – hadartam a telefonba vidám hangon. – Most mennem kell, minél előbb ki akarok jutni.” A párom letette a kagylót és bejelentette a csapatnak, hogy Brian jól van, most jön lefelé, még 2 óra, mire kiér az épületből.”

Egy szóval sem mondtam neki, hogy 2 órába telik, mire leérek. Szegény csak arra emlékezett, hogy a 93-as támadás idején 2 órába tellett, mire ki tudtam jutni a 31. emeletről a plázára. Az épületünk 25 perc múlva összedőlt. Képzelhetitek, mit élt át.

Stanley is hívta a feleségét, üzenetet hagyott neki. Én hívtam a 911-et a 44. emeleten levő sérült miatt. Három különböző személlyel beszéltem, kétszer kapcsoltak, várakozóra tettek. 3 perc, 17 másodpercet töltöttem a telefonálással. Ezt pontosan tudom, mert a későbbi vizsgálatok során visszajátszották nekem a hívásom hangfelvételét.

Ezután tovább ereszkedtünk lefelé. A földszintre érve láttuk, hogy a máskor turistáktól, helybéliektől nyüzsgő pláza, a szökőkúttal, az ételes bodegákkal úgy néz ki, mint egy háborús zóna. Én továbbra is blokkoltam az agyamban a halottak látványát. A bevásárlóközponton keresztül haladtunk kifelé. Mindenfelé rendőrök, tűzoltók szedelőzködtek, hogy mennek felfelé.

Az ajtónál álló biztonsági őr azt mondta, hogy ha itt megyünk ki, szaladjunk, amint csak bírunk, mert sok-sok törmelék zúdul lefelé. Rohanni kezdtünk. Másfél tömb után kifutottam a szuszból, éppen egy kis csemegebolt előtt. Mondom az eladónak, tudna-e adni egy kis vizet? Kihozott pár palack vizet és a kezembe nyomott egy fóliával leborított reggeli tálcát. Tudjátok, gyümölcs szeletek, sonka, tojás tekercs, ilyesmi. Ezzel a tállal a kezemben mentünk tovább.

A Trinity Church (Szentháromság Templom) mögött találkoztunk két pappal. Stanley sírva fakadt és azonnal elmesélte nekik, hogy megmentettem az életét. Mondtam neki, hogy lehet, ő mentette meg az enyémet. Az egyik atya azt mondta, hogy imádkozzunk kicsit, majd felajánlotta, hogy menjünk be a templomba megpihenni, nyitva van. Ez jó ötletnek tűnt.

Elindultunk a meredek Rector Street-en, alattunk a templom temetője. Emlékszem, éppen Alexander Hamilton sírja mellett álltunk, amikor Stanley visszanézett és így szólt: “Szerintem, le fog dőlni az épület.” Még csak ellenkezni sem volt időm, hogy ez acélépület, csak az irodabútorok égnek, meg a szőnyegek, amikor a  Déli Torony teteje inogni kezdett, majd bumm-bumm-bumm, egyik emelet a másikba roskadt, gyorsulva, mintha semmi ellenállás nem lett volna. A templom kitakarta előlünk az épület alsó harmadát, s mint egy fal eltorlaszolta a porfelhő és a törmelékbomba útját. Mind belecsapódott a templomba és felfelé robbant. Miután rájöttünk, hogy ez mind ránk fog zúdulni, rohanni kezdtünk a Broadway felé. A törmelékfelhő utánunk hömpölygött a Broadway-n. Beszaladtunk a 42-es szám alá.

Az agyunk stressz hatása alatt különleges dolgokra képes. Amikor beléptem az épületbe, akkor realizáltam, hogy a tálca még mindig a kezemben van. Elvégre nem szemetelhetek. Letettem a recepciós pultra és 25 vadidegennel, akik hozzánk hasonlóan ide menekültek a porfelhő elől, falatozni kezdtünk. A káosz és katasztrófa közepette ez a csapat idegen táplálékhoz jutott és ez hirtelen melegséggel töltött el.

Stanley odaadta a névjegyét. 45 percet beszélgettünk. 10 óra 30 perckor leomlott az Északi Torony, amiről akkor nem tudtuk. Érzékeltük, hogy sötétebb lett néhány percig, de ismét kivilágosodott. Háromnegyed 11-kor kimentünk a hátsó kijáraton, a Stock Exchange felé. Egyikünk sem tudja hogyan, tömeg sem volt, de elveszítettük egymást. Egy pillanatra elkapott a félelem, hogy Stanley nem is létezik, őrangyal volt csupán, aki kivezetett az épületből. Aztán eszembe jutott a névjegykártya és tudtam, hogy hamarosan újra találkozunk.

A Broad Street-en át legyalogoltam az East River-ig, majd északnak vettem az irányt. Azon gondolkodtam, hogyan jutok el Manhattan szigetéről, amikor a ködben egy komphajó dudáját hallottam, majd egy megafonon át: “A következő komp: Jersey City!”. Innen nem mennek kompok Jersey Citybe! Csodálkoztam, de nem számított. Nekem az is jó volt, csak a másik oldalon legyek. Gyorsan még egyszer megkérdeztem, hogy jól hallottam-e, s amikor megerősítést kaptam, utolsóként felugrottam a kompra, mögöttem pedig felvonták a rámpát.

A komp lassan lecsorgott az East River-en, majd felfelé a Hudson-on. Hirtelen friss levegő ütött meg minket és mindenki észak felé fordult. Az események szörnyűsége akkor tudatosult igazán, amikor megláttuk az ürességet az égbolton. Aminek ott kellett volna lennie, nem volt ott. Csak füst és a semmi. Szürreális élmény volt. 27 éven át dolgoztam az épületegyüttesben. Az egész egyszerűen értelmetlen és érthetetlen volt.

11 óra 15 perckor már be is futott a komp. Ahogy utolsónak ugrottam fel, úgy elsőként szálltam le. Egy óra és 15 perc telt el azóta, hogy a South Tower összedőlt és hogy a feleségem, a gyermekeim, az ismerőseim azt hitték, hogy halott vagyok. Beszaladtam a jegyváltó irodába és elkértem a telefont. Tárcsáztam, mit sem sejtve, hogy mekkora dráma zajlik otthon. Én jól voltam. A feleségem vette fel és pedig belekiáltottam a kagylóba, a szokásos módon: “Helló, édesem, én vagyok!” Ekkor ájult csak el. Egy férfi szólt bele a kagylóba. Gondoltam, mit keres egy férfi a házunkban??? A szomszédom volt. Mondom neki, hogy itt vagyok Jersey Cityben. Azonnal ajánlotta, hogy jön értem. Mondtam neki, hogy ne jöjjön, káosz van. Negyven perc alatt begyalogoltam Hobokenbe és elértem a 11:30-es vonatot, ami 25 perces késéssel indult. Még a vonat is rám várt. 1 óra 15 perckor otthon is voltam. Hívtam Stanley-t, hagytam neki üzenetet. Éjfél után hívott vissza. Az orvosnál volt, összevarrták a sebeit.

Nem tudom, miért és hogyan lehettem ilyen szerencsés. Sokan napokig Manhattanban ragadtak. Az élet hónapokig nem állt vissza a rendes kerékvágásba.

Tudom, hogy egy felsőbb hatalom intézte az életemet azon a napon. Pontosan egy héttel később, kedden álmodtam először és utoljára a World Trade Centerrel. A furcsa az volt, hogy álmomban is az ágyban voltam, vagy talán nem is álom volt? Mindenesetre az ágyam lábánál Jose Ferrero állt. Kérdeztem tőle: “Mit keresel itt, Jose? Életben vagy? Ez hogy lehet?” Jose nem válaszolt, csak mosolygott és bólintott. Ekkor felébredtem. Tudtam, hogy valóban eljött hozzám. Nem forszírozok vallásos gondolatokat senkire. Ez az én élményem. Attól a pillanattól fogva tudom, hogy Jose jó helyen van és a többi kollégám is és mindenki más, aki azon a napon életét vesztette. Azóta sem volt egyetlen rémálmom sem, leteszem a fejem és alszok. Szerencsés vagyok, ami nem az én érdemem. Örökre hálás vagyok ezért az ajándékért.

Szívesen elmondom a történetemet, ha felkérnek rá. 17 év után is csak annyit mondhatok, hogy időpocsékolás múltbéli megválaszolhatatlan kérdésekre választ keresni. Miért én? Miért mások? Nem lehet tudni. Muszáj a jövőbe tekinteni, de a jövőn sem szabad aggályoskodni, hiszen, talán sosem jön el. Ha eljön, és másképp alakul, ahogy terveztük, akkor hozzáigazodunk. Így marad a MA, a JELEN. Minden nap csodálatos. Egyes napok csodásabbak a többinél, de mind értékes. Légy hasznos! Használd a talentumaidat! Szeress jól!

Forrás: Brian Clark Mesquite Independent School District előadása
Képek: Google

Tizenhat évvel a Twin Towers összeomlása után az áldozatok száma továbbra is emelkedik. Rendőrök, tűzoltók, mentősök, a sürgősségi és katasztrófavédelmi csapatok tagjai közül egyre többen betegszenek meg és sajnos sokan közülük halálosan. Betegségük bizonyítottan kapcsolatban áll a World Trade Center romjai között belélegzett fullasztó porral.

Pillanatokkal a WTC ikertornyainak leomlása után a levegő megtelt az épületek, elektronikus eszközök, bútorok, emberi testek porrá zúzott maradványaival. A leomlott épületek 5 hónapon át folyamatosan szennyezték az egész metropolis levegőjét, azonban a mentési területen a koncentráció jóval erősebb volt. A vastag porfelhő telítve volt alumínium, azbeszt, üveg, ólom, higany és egyéb nehézfém részecskékkel, valamint elégett kerozin maradvánnyal, melyek külön–külön is rákkeltő hatásúak. Összesen 2500 különböző, mérgező anyagot mutattak ki a pormintákban. Több mint 90 ezer liter kerozin égett el, 100 ezer tonna organikus anyaggal, az épületekben található több mint 800 ezer liter transzformátor, fűtő és diesel olajjal együtt. A levegő  szén-monoxid és a kén-hidrogén tartalma szintén veszélyesen magas volt.

A WTC területén 60-70 ezer ember dolgozott heteken-hónapokon át, ám nem csupán közülük, de a túlélők és a környék lakói közül is egyre többen betegszenek meg.  A leggyakoribb megbetegedések: légzőszervi és emésztőrendszeri rendellenességek, többek között asztma, a tüdőkapacitás romlása, COPD, reflux betegség, autoimmun rendellenességek, alvási apnoé, stb. A daganatos betegségben elhunytak száma évente emelkedik a WTC-nél dolgozók és túlélők körében. Sokaknál egyszerre többféle daganatos betegséget is diagnosztizáltak. Jelenleg 50 fajta rákos megbetegedést regisztráltak.

2011. januárjában, még Obama elnök írta alá a  World Trade Center Egészség Programot, mely 2015-ben került megújításra a James Zadroga 9/11 Egészség és Kártérítés törvény keretén belül. A törvény nevét James Zadroga-ról, arról a lengyel származású New York-i rendőrről kapta, aki az első hivatalos áldozata volt a WTC gyilkos porfelhőjének. James 34 éves korában, 2006-ban hunyt el. Boncolása során tüdejében magas mennyiségű idegen anyagot találtak.

2001 óta 2100 New York-i tűzoltó és mentős vonult korábban nyugdíjba és jelenleg több mint 7 ezren szenvednek valamilyen szeptember 11-én szerzett betegségben. A 2017. márciusi adatok szerint közel 1500-an hunytak el. 92%-uk közvetlenül részt vett a mentési és eltakarítási munkálatokban.

A WTC Health Program listájára jelenleg 80 ezren regisztráltak, közülük 10 ezren a környék lakói közül. A program vezetősége szerint ennél jóval többen lehetnek, akik jogosultak a kártérítésre, csak nem tudnak róla. Sokan nem ébrednek rá a tünetek és a lehetséges WTC kapcsolatra.

2017. szeptember 11-én Andrew Cuomo New York kormányzója aláírta azt a törvényt, melyben korlátlan betegszabadságot és teljes fizetést biztosítanak a mentési-eltakarítási alakulat azon tagjainak, akik orvosi kezelés alatt állnak 9/11 betegségük miatt.

Természetesen a felsorolásból nem hagyhatjuk ki a mentális betegségeket sem. Rengetegen szenvednek PTSD-ben (poszttraumatikus stressz szindróma), depresszióban, küzdenek krónikus alvászavarral. Meglepően magas a PTSD-ben szenvedők száma azok között, akik 2001-ben Lower Manhattanban voltak kisiskolások.

Néhány arc a sok-sok áldozat közül.

Robert és Raymond Alexander. Apa és fia. Mindketten ott voltak a mentési munkálatok során. Raymond, az édesapa 2003-ban lett beteg. 2003 és 2016 között hét (!) különféle rákos betegséggel kezelték. 2016-ban hunyt el, 76 évesen. Fia, Robert, néhány hete hunyt el, 43 éves korában. Nála agydaganatot diagnosztizáltak. Halála előtt röviddel már csak a vizsláját ismerte fel.

Merita Zejnuni a Goldman Sachs Maiden Lane-en található irodaházának takarítónője volt. “Hosszú ideig nem realizáltam, hogy mi történik. Aztán összedőlt az első torony. Az ablakok betörtek, bútordarabok, emberi testrészek vágódtak mindenhová. Pokol volt. Mindent és mindenkit vastag por és hamu borított. Az épület egy órán belül kiürült. Engem és néhány másik alkalmazottat a főnököm a takarító vállalattól megkért, hogy maradjunk és kezdjük meg az eltakarítást. Két napig nem mentem haza, nem aludtam. Nem tudtam mosakodni. A por megkövesedett rajtam, szürke voltam tetőtől talpig. A port éreztem a számban, a torkomban. A mentőalakulatok hoztak enni-inni.” Merita-t jelenleg tüdő és mellrákkal kezelik.

Marcy Borders, az ikonikus fotó Dust Lady-je, 2015-ben hunyt el gyomorrákban. Marcy az északi torony 81. emeletén dolgozott, könyvelőként. Soha nem heverte ki 9/11-t. Alkoholhoz, drogokhoz menekült. Elvesztette a családját, párja elvált tőle, elvették a gyermekei felügyeleti jogát, s végül a betegség legyőzte.

A New York-i Tűzoltóság főépületében található emléktáblán rengeteg helyet hagytak a jövőbeli áldozatok számára.

Fotók: Google
Adatok: WTC Health Program

Tags: , , , , , , , , ,

Mit tennél az életed utolsó órájában? Hol szeretnéd tölteni és kivel? Ki emlékezne rád és hogyan?

Ez Welles Remy Crowther utolsó órájának története, szülei, Allison és Jeff Crowther és két 9/11 túlélő, Judy Wein, Ling Young visszaemlékezése által.

Welles három évesen kapott egy helyes kis tűzoltóautót karácsonyra. A kisfiú attól a perctől kezdve mindenhol “tüzet oltott”.

Hat évesen már elkísérhette édesapját a tűzoltóállomásra, ahol önkéntes tűzoltó volt. Welles kicsi volt, így a tűzoltók az autó fényesítésekor mindig őt küldték be a legkeskenyebb helyekre.

A tinédzser Welles szabadidejét két hely, a sportpálya és a tűzoltóság között osztotta fel. 14 éves korában junior tűzoltónak jelentkezett, 16 évesen pedig már kiképzésre járt. A sportban és a tűzoltó gyakorlatok során sokat kellett küzdenie, mert alacsonyabb, gyengébb volt a többieknél, de ez nem tartotta vissza.

Ezen, a 2001. júniusában készült képen Welles mentorával, a család tűzoltó barátjával, Harry Wanamaker-rel látható. Welles arra kérte édesapját, hogy az ikertornyok feltétlen legyenek a képben.

Iskolái elvégzése után, 1999-ben, New York City-be költözött. Munkát kapott egy részvénykereskedelmi cégnél a World Trade Center-ben. Irodája a déli toronyban volt, a 104. emeleten.

Jeff Crowther: “A fiam mindig is a bizniszben szeretett volna dolgozni. A Wall Street vonzotta, így ez az állás az álmai megvalósulásának kezdete lehetett volna. Mindezek ellenére, valami hiányzott az életéből. Egyik este felhívott és azt mondta, hogy karrier váltáson töri a fejét. New York-i tűzoltó akart lenni. Ha ez előtt a komputer előtt kell ülnöm egész életemben, akkor megőrülök, mondta.”

2001. szeptember 11-én, reggel 8 óra 46 perckor az American Airline 11-es járata belerepült az északi toronyba. Welles már az asztalánál ült. 17 perccel később, 9 óra 3 perckor, a United Airlines 175-ös járata belerepült Welles épületébe. 9 perccel a becsapódás után Welles felhívta az édesanyját és nyugodt hangon üzenetet hagyott számára. “Csak azt akarom, hogy tudd, jól vagyok.”

Az északi torony lángokban állt, így a déli toronyban dolgozók elindultak, hogy elhagyják az épületet. Mindenki a 78. emeleti, úgynevezett sky lobby-ba igyekezett. A sky lobby a felhőkarcolók közlekedési csomópontja, ahol az expressz liftek találhatóak. Ezekben a percekben a tömött sky lobby volt a legrosszabb hely a déli toronyban. A repülők normális körülmények között pontosan ebben az utazómagasságban közlekednek.

Stanley Praimnath: “Ott álltam a liftre várva, amikor megláttam a repülőt felénk tartani. Egyre nagyobb és nagyobb lett, szemmagasságban volt, mintha csak rám szegezte volna a tekintetét. Pillanatokon belül ki tudtam venni az U betűt a farokszárnyon. A mai napig hallom a hajtóművek robaját. Aztán hirtelen a robaj, sikolyok, sírás, káosz mindenütt. A plafon ránk omlott, a fények kialudtak, a liftajtók kivágódtak, tűz és füst ömlött ki rajtuk. Egyszerűen pokol volt.”

Az American Airline 11-es járata a 93. és a 99. emelet között repült az északi toronyba. A 92. emeleten és felette egyetlen ember sem élte túl. Csak itt 1344-en vesztették életüket, sokan a becsapódáskor azonnal, rengetegen a tűzben-füstben égve, míg sokan az elevenen elégés helyett a mélységet választották. A déli tornyot jóval alacsonyabban, a 77. és a 85. emelet között érte a becsapódás. Itt 599 ember vesztette életét, azonban ebből a becsapódási zónából, csodával határos módon 18 embernek sikerült megmenekülni. Valamennyien súlyosan megsérültek és segítségre szorultak.

Ling Young: “Egyáltalán nem éreztem fájdalmat, amíg nem jutottam a kórházba. Észre sem vettem, hogy megégtem. Azt sem tudtam, hogy véreztem, amíg nem mutattak képet rólam. Harmadfokú égési sérülések voltak a karomon, a fejemtől a lábamig egy hatalmas hosszú, mély seb.”

Welles szülei a televízióban látták, amint a tornyok egymás után összeomlanak. Szívük mélyén tudták, hogy a fiúk odaveszett, de nem adták fel, hogy megtalálják. Egy héten keresztül kórházról kórházra jártak, de semmit sem találtak.

Jeff Crowther: “Nem tudtuk, hogy mi történt vele. Azonnal meghalt, elégett, kiugrott a épületből? Barátaink is segítettek. Járták a kórházakat, szó szerint benéztek minden egyes kórterembe. Harry Wanamaker barátunk ott dolgozott a romok eltakarításán. Minden nap ismételgette: Keresem Welles-t, megtalálom nektek.”

A mentőalakulatok hamarosan rájöttek, hogy ezen a helyen nincs mentés, nem lesznek túlélők a romok között, csak a maradványok összegyűjtése maradt. A romokat Staten Island-re szállították. 2700 emberi maradványt és több ezer személyes tárgyat találtak, de Welles-nek nyoma sem volt.

A 95-ös kikötőben átmeneti irodát nyitottak az elhunytak regisztrálására. A család átvette Welles ideiglenes halotti anyakönyvi kivonatát. A halál oka: gyilkosság. A család temetési szertartás keretében búcsúzott el Welles-től, de nem adta fel a keresést.

2002. márciusában az eltakarítási munkálatok új fázisba értek. A csapatok elérték az épületek alapjait. Március 22-én a rendőrség hívta a Crowther családot, hogy megtalálták Welles holttestét és minden kétséget kizárólag azonosították.

Allison Crowther: “Úgy éreztük, hogy végre egy szakasz lezárult, a fiúnk újra velünk van. Azt viszont nem gondoltuk, hogy a szelleme ilyen erőteljesen élni fog.”

Welles maradványait elhamvasztották és végre igazi temetési szertartás kíséretében búcsúzhattak el tőle a családtagok, barátok. Az urnát tűzoltóautók kísérték utolsó útjára.

Allison Crowther: “Welles teste épségben maradt, csupán az állkapcsának egy darabja hiányzott és a jobb kézfeje. A sérülések repülő üvegszilánkra utaltak. Testét a földszinti csarnokban találták meg.”

Jeff Crowther: “Annak ellenére, hogy megtalálták Welles-t, a feleségem tovább keresett. Minden újságot megvásárolt, minden új dokumentumfilmet megnézett. Irracionális keresés volt, egy anya keresése.”

2002. május 28-án a romeltakarítás véget ért és az utolsó oszlopot ünnepélyes keretek között eltávolították.

Két nappal korábban a New York Times “Fighting to Live as the Towers Died” címmel átfogó cikket jelentetett meg.

Jeff Crowther: “Én hosszú ideig semmilyen 9/11-nel kapcsolatos dolgot nem bírtam elolvasni, megnézni. Amikor az újságban megláttam a cikket, csak odaadtam a feleségemnek. Mondtam neki, hogy ezt biztosan el szeretnéd olvasni.”

Öt újságíró, toronyról-toronyra, percről-percre egy-egy túlélő történetét írta le. Eric Lipton újságíró feladata a déli torony azon 18 túlélőjének meginterjúvolása volt, akik a “halálzónából”, csodával határos módon kimenekültek.

Allison Crowther: “Amikor a cikkben 9 óra 5 perchez értem, ahol a déli torony, 78. emeleti sky lobby-járól írtak, tudtam, hogy ha valaha is találok valamit Welles-ről, akkor az itt lesz.”

Jeff Crowther: “Amikor a feleségem olvasni kezdett, hirtelen felnézett a cikkből és azt kiáltotta: Ez Welles! Welles-ről beszélnek! Welles hét-nyolc éves lehetett. Templomba készültünk. Megkérdezte, hogy kaphat-e egy kendőt a kis zakója zsebébe. Mondtam neki, hogy persze. A szép fehér kendő az ingzsebbe megy. Aztán adtam neki egy piros bandanat is, hogy abba az orrát fújja. (The white one is for show, the bandana is for blow.) Nálam mindig van egy kék. Tradíció lett belőle. Nálam mindig kék volt, nála piros.”

Allison Crowther: “Szinte hozzánőtt a piros kendő. Egy héttel 9/11 előtt még vicceltünk is vele: Nem igaz, hogy a WTC-ben dolgozol, öltönyös munkakörben és ez a kendő meg a zsebedben. A cikkben két túlélő is azt írta, hogy egy férfi bukkant fel a semmiből, piros bandana volt a szája elé kötve és megmentette őket. Amikor ezt olvastam, felkiáltottam: Megtaláltalak Welles! Itt vagy! A két nő egy Aon nevű cégnél dolgozott. Azonnal felhívtam a céget. Mondtam nekik, hogy azt hiszem, a fiam mentette meg a két hölgyet, akik az alkalmazásukban állnak, de meg akarok győződni róla, mert nem akarok hamis illúzióban élni. Judy Wein még aznap visszahívott. Kérte, hogy küldjek fotókat a fiamról. Küldtem. Azt mondta, hogy megosztja azokkal is, akikkel kapcsolatban áll a túlélők közül. Azt mondta, ő volt a férfi a kendővel. Aztán Ling Young is hívott és megerősítette, hogy őt is a fiam segítette le a 78. emeletről.”

Jeff Crowther: “2002. augusztusában meghívtuk Judy-t és férjét, Ling-et és családját a házunkba. Ling még mindig nagyon beteg volt. Tolószékben ült, teste 40%-a megégett. Judy fizikailag felgyógyult, ám lelkileg képtelen volt. Azon ritka alkalmak egyike volt, hogy elhagyta Queens-i otthonát és ez nagyon megtisztelő volt. Ő azóta sem jelenik meg nyilvánosan, helyette a férje nyilatkozik. Nagyon megható találkozás volt. Ling és Judy helyükre tették a puzzle hiányzó részleteit.”

Beszámolóik alapján a család össze tudta rakni Welles utolsó órájának történetét. Welles 9:15 és 9:30 között a 104. emeletről lement a 78. emeletre. Nem volt nála más, mint a tűzoltó tudása és a piros kendő. Azonnal munkába állt.

Welles segítségével Ling, Judy és legalább 10 másik túlélő lejutottak a halálzónából. Hogyan lehetséges, hogy ők megmenekültek, míg a másik épületben senki? Welles megtalálta az egyetlen egérutat. A modern felhőkarcolókban a lifteket és a lépcsőket az épület közepén helyezik el, hogy minél több hely maradjon az irodáknak, lakásoknak.

Az északi toronyba becsapódó repülő mindhárom lépcsősort lerombolta. A déli toronyban a harmadik, A jelű lépcsősor, ugyan romokkal borítva, de épségben maradt. Ezt csak egyetlen személy fedezte fel, melyet a 9/11 Bizottság is megerősített a hivatalos jelentésében.

“Egyetlen civilről tudunk, aki kezdeményezte a menekülést és azt kiabálta a többieknek, hogy aki tud, menjen a lépcsőhöz, aki tud, segítsen azoknak, akik rászorulnak.”

Welles a 78. emeleten egy csoportba botlott, akik a földön ültek. Nem mertek mozdulni, mert attól tartottak, hogy beszakad alattuk az emelet. Ebben a csoportban volt Ling Young. Welles rájuk kiáltott, hogy álljanak fel és kövessék. Segítsenek azoknak, akiknek tudnak. Welles felkapott egy tűzoltókészüléket és kioltott néhány, a lépcsősort blokkoló tüzet. A vállára emelt egy fiatal nőt és elindultak lefelé. A tűzoltókészüléket ekkor Ling vitte.

Amikor elérték a 62. emeletet, Welles lehúzta a kendőt az arcáról. Ling ekkor látta az arcát. A férfi letette a nőt, Lingnek pedig azt mondta, hogy leteheti a tűzoltókészüléket, mert itt már nem lesz szükségük rá, majd közölte velük, hogy visszamegy, hogy másoknak is segítsen. Ling a lépcsősor közepén hagyta a tűzoltókészüléket. A második csapatban volt Judy Wein.

Amikor lefelé haladt, látta a tűzoltókészüléket a lépcsősor közepén, s még maga is csodálkozott, hogy ki tesz egy ide egy poroltót. Amikor elérték a 60. emelet környékét, egy csomó tűzoltóval találkoztak, akik felfelé haladtak nehéz felszerelésükkel. Welles megfordult és velük együtt újra felfelé szaladt. Sikerült még egy csoportot kimentenie. Mindezek után egy csapat tűzoltóval lejött az előcsarnokba. Az épület ekkor omlott össze. Csak néhány lépésnyire volt a meneküléstől.

A család a tűzoltóparancsnoktól tudta meg, hogy Welles a tűzoltókkal együtt újra fel akart menni. Speciális felszerelést akartak felvinni, hogy a nehéz épületdarabokat leemeljék azokról, akik a 78. emeleten beszorultak a romok alá.

Jeff Crowther: “Amikor kiürítettük Welles manhattani lakását, egy félig kitöltött jelentkezési lapot találtunk a New York-i Tűzoltósághoz címezve. Ez volt a terve és komolyan gondolta. A NYFD tiszteletbeli taggá nevezte ki Welles-t, aki tűzoltó testvérei mellett halt meg.”

Harry Wanamaker, a család tűzoltó barátja 2010-ben hunyt el a WTC-nél szerzett rákos betegségben.

Allison Crowther: “Welles menekülhetett volna, de nem tette és mi tiszteletben tartjuk a döntését. Ez az emberi nagyság ára.”

Soha nem tudjuk meg pontosan hány embert mentett meg Welles Remy Crowther azon a napon, de a tizennyolc túlélőből tizenkettőt biztosan. Bátorságot, önzetlenséget, méltóságot mutatott egy kegyetlen időben.

Forrás: Men in Red Bandana

Az újraépülő és egyre szépülő World Trade Center környékének egyik kedvelt célállomása a Broadway, a Trinity, Liberty és Cedar Street által közrefogott Zuccotti Park. A park délkeleti sarkában található egy szobor, mely a túlélés, a hősiesség és az újrakezdés szimbóluma. A bronzalak olyan egyszerű és hétköznapi, úgy beleolvad a környezetébe, hogy a legtöbben észre sem veszik. Ismerkedjünk meg a Double Check névre hallgató szobor drámai történetével.

 

Alkotójának, John Seward Johnson II-nak a családi vállalkozásban, a Johnson & Johnson birodalomban lett volna karrierje, azonban nagybátyja elbocsátotta a cégtől. John Seward hobbijához, a szobrászathoz tért vissza. Alkotásai mind hétköznapi figurák, hétköznapi helyzetben, illetve világhírű festmények alakjai szobor formában. Art in the art.

A Double Check névre hallgató szobor 1982-ben készült és az ikertornyok közelébe, a Liberty State Parkba került. A szobor egy üzletembert ábrázol, aki a tárgyalás előtt még egyszer ellenőrzi (double check) a diplomatatáskáját. Toll, ceruza, jegyzettömb, számológép, tűzőgép. Minden a helyén.

 

A szobor elnevezése kettős értelmű. Az üzletember tevékenysége mellett arra is utal, hogy a park látogatóinak bizony kétszer is ellenőrizniük kell, hogy padon ülő társuk hús-vér ember-e vagy csupán bronzalak.

A szobor évtizedeken át a turisták és a helybéliek kedvence volt a parkban. Aztán jött 2001. szeptember 11-e.

A csodával határos módon, Double Check egyike volt annak a néhány köztéri alkotásnak, amely épségben maradt az ikertornyok megsemmisülése után.

A Liberty Park padjait betontömbök zúzták porrá, Double Check padja azonban sértetlen maradt. Ott ült, megfagyva az időben, porral, betontörmelékkel, papír halmazzal, szeméttel borítva.

A szóbeszéd szerint a mentőalakulat emberei azt hitték, valaki a sokk hatása alatt ül a parkban, s a segítségére siettek. Azokban a borzalmas percekben mosolyt csalt a tűzoltók arcára.

Néhány nappal később Double Check műalkotásból emlékművé vált. A város lakói virágcsokrokkal borították el. Fejére FBI sapka került, a New York-i rendőrség jelvényét viselte, a lábához valaki egy feszületet támasztott, a tragédiában elhunytak szülei plüssállatokat tettek az ölébe. Táskája megtelt az elhunytak nevét tartalmazó papír lapokkal.

A World Trade Center rengeteg értékes alkotást vesztett el azon a napon, s sokakban felmerült, hogy miért pont ez a feledhető, egyszerű, művészileg alacsony szintű szobor élte túl a katasztrófát és lett ezáltal halhatatlan. Maga az alkotó sem gondolta volna, hogy ezt az alkotást fogják nevével azonosítani, s hogy ez lesz a legnépszerűbb szobra.

Egy hónappal a tragédia után egy másik Double Check is felbukkant, mégpedig Rómában. Az olasz város lakói több mint 500 üzenetet hagytak a szobor másolatánál, melyet a város vezetősége könyvbe köttetett és elküldött az amerikai nagykövetségre.

2001 óta hét másolat található a világ különböző pontjain, köztük egy New Jersey-ben, aki a partról egyenesen a WTC-re lát.

“Örülök, hogy Double Check az volt, aki. – mondja a szobor alkotója. – Az átlagos kisember, egy a New York-i tömegből. Vele történt meg a csoda és ez nagyon amerikai.”

Double Check a Liberty Plaza Park helyreállítása és átkeresztelése után továbbra is ott ül és várja a padon mellé telepedő helybélieket és turistákat. “Ruháján” az apró sérüléseket sem javították ki. Egyedül az órája mutatóit cserélte le az alkotó 8 óra 46 percre, az első repülő becsapódásnak idejére. Ez az a perc, amikor New York örökre megváltozott.

Képek: Tinkmara és Google

Tags: , , , , , , , , , ,

2001. szeptember 11-én nemcsak a föld felszínén, de a föld alatt is drámai jelenetek zajlottak. A New Jersey-ből a World Trade Centerbe 3 percenként érkező PATH (Port Authority Trans Hudson – New Yorkot New Jersey-vel összekötő ingajárat a Hudson folyó alatt) szerelvények menetirányítóinak, személyzetének és utasainak egy ideig fogalma sem volt a felszínen zajló pusztításról.

Ez a nap is csak egy átlagos munkanapnak indult New Jersey-ben, a PATH forgalmi irodájában. Richie Moran forgalomirányítónak semmi más dolga nem volt, mint figyelni az induló és érkező szerelvények egyenletes mozgását. “Épp pár nappal előtte viccelődtem azzal, hogy nincs még egy olyan munkahely, ahol felteszed a lábad az asztalra és csak figyeled a monitort.”

8 óra 46 perckor becsapódott az első repülő a World Trade Center északi épületébe.

A New Jersey-i oldalon, az Exchange Place állomás felügyelője, Frank Martinetti látta az American Airlines 11-es járatát becsapódni. “Az irányítóközpont ablakából nem látni a World Trade Centert. Azonnal tudatni akartam Richie-vel, hogy baj van Manhattanban. Tudtam, hogy mindenütt vannak kameráik az állomásokon, de az állomás épületén kívül nincsenek. “

A World Trade Center alatt 5 emeletnyire, Donna Martinez forgalomirányító ablaktalan irodájának lámpái vibrálni kezdtek. Donna erős üzemanyag szagot érzett. Haladéktalanul utasította a Hoboken-ből éppen befutó vonat személyzetét a teljes evakuálásra. Az üres szerelvény a World Trade Center végállomáson maradt, zárt ajtókkal.

Victoria Cross Kelly-nek, a PATH helyettes igazgatójának éppen találkozója volt az északi épület földszinti kávézójában. Hirtelen rohanó embereket látott az ablakból. A társaság gyorsan fizetett, majd maguk is kiszaladtak az épület elé. “Mintha egy konfetti parádé kellős közepén találtuk volna magukat. Sűrű papírfecni eső hullott az északi toronyból.” Nem tudván, hogy mi történt, Victoria visszament az épületbe, ahol látta a Hoboken-ből befutott szerelvény mit sem sejtő utasait a felfelé haladó mozgólépcsőn. Richie Moran is látta őket a New Jersey-i irányítóközpont monitorján. “Úgy baktattak, mint máskor. Semmiről sem tudtak.”

Victoria Cross Kelly

A rendőrség megkezdte az épület kiürítését. Victoria azonnal hívta Richie Moran-t New Jersey-ben. “Ordított velem, hogy állítsam le a PATH forgalmat. Mondtam neki, hogy vonataim vannak az alagútban. Tudtam, hogy nagy baj van, mert Victoria sosem kiabált velünk.”

ű

Míg Victoria a vonalban volt egy Newark-i szerelvény érkezett a World Trade Centerhez, egy másik pedig Hoboken-ből közelített Lower-Manhattanhez. A folyó másik oldalán egy harmadik szerelvény, Noel Roman-nal a vezetőfülkében, éppen befutott az Exchange Place megállóba.

Richie Moran utasította a Hoboken-i szerelvényt, hogy a WTC-nél azonnal forduljon vissza. “Megállás nélkül kiabáltam: Ne nyissátok ki az ajtókat! Ne nyissátok ki az ajtókat!”

Ezen a szerelvényen utazott Michael Middleton, aki a déli torony egyik 45. emeleti irodájában dolgozott.

A Newark-i vonat személyzetének, Moran utasítására, sikerült többé-kevésbé mindenkit visszaparancsolni a vonatra és a döbbent utasokkal teli szerelvény visszaindult New Jersey-be.

Richie Moran az órájára nézett. 8 óra 52 perc volt. 6 perc telt el az első repülő becsapódása óta.

A következő hívása Noel Roman volt. Utasította, hogy amint kiszálltak az utasai az Exchange Place-nél, azonnal forduljon vissza és szedje fel azokat, akik esetleg lemaradtak a World Trade Center-nél.

Végül hívta a többi úton levő szerelvényt, hogy azonnal termináljanak a legközelebbi megállóban.

Noel Roman a WTC felé haladt az üres szerelvénnyel, amikor a United Airlines 175-ös járata becsapódott a déli toronyba.

Roman-t egy hátborzongatóan kihalt World Trade Center megálló, egy tucatnyi PATH alkalmazott és az állomás takarítószemélyzete fogadta. Az alagútat fojtogató füst borította el. Egy hontalan aludt az egyik pad alatt. Őt is sikerült némi hadakozás után betuszkolni a kocsiba és az utolsó szerelvény elhagyta a World Trade Centert.

Roman a mai napig sírva fakad, amikor visszaemlékszik: “Tudod, azon a szakaszon, ahol a PATH kijön az alagútból, mielőtt még beér New Jersey-be, sosem szoktam visszanézni. Aznap megfordultam. A látvány szívbe markoló volt. Hirtelen tudatára ébredtem a valóságnak, de nem akartam elhinni, hogy mi is történik. Teljes tagadásban voltam.”

 

Michael Middleton hazafelé gyalogolt a New Jersey-i oldalon, amikor a szeme láttára összedőlt a déli torony. “Ha aznap reggel kinyitották volna a szerelvény ajtaját, biztos felmentem volna az irodába, hogy megnézzem, mi folyik. Ma valószínű nem lennék az élők sorában. Abban a pillanatban azt is realizáltam, hogy sok kollégámat elvesztettem.”

Ha a vonatok csak 10 perccel tovább futnak, a szeptember 11-i áldozatok száma több százzal magasabb lenne. A 35 szerelvényből, mely az első repülő becsapódásának idején úton volt, csak egy, az az üres Hoboken-i állt a WTC megállójában, amikor az ikertornyok összedőltek.

Richie Moran és Victoria Cross Kelly sok-sok levelet kapott a hálás utasoktól. Richie Victoria-t tartotta a nap hősének, akinek telefonhívása beindította a folyamatot. Victoria szerint csak a képzés és az ösztönök dolgoztak. Richie Moran a saját érdemét egyszerűen kezeli: “Csak jól végeztem a munkámat aznap.”

Richie Moran és Victoria Cross Kelly kevés információra építve, súlyos döntések sorát hozta meg azon a szeptemberi napon, melyek több száz ember életét mentették meg. Egy olyan tragikus napon, amikor 3000 ember vesztette életét, köztük a Port Authority of New York and New Jersey (New York és New Jersey Kikötői Hatóság) 77 alkalmazottja, ez a néhány száz megmentett élet hozott némi enyhülést a fájdalomra.

Az állomáson maradt egyetlen üres szerelvényt maga alá temették az ikertornyok. Hetekkel a mentési munkálatok megkezdése után találtak rá a felderítő csapatok. Két vagon, csodával határos módon, épen maradt. A kocsikat kimentették és a Shore Line Közlekedési Múzeumban, East Haven-Connecticut-ban, illetve a Kingston-i Közlekedési Múzeumban kerültek kiállításra.

Képek: Untapped Cities, David Monderer

Tags: , , , , , , , , , ,

A 2001. szeptember 11-e tragikus eseményeit megörökítő képek közül a legidőtállóbbnak az a kép bizonyult, amely három, amerikai zászlót felhúzó tűzoltót ábrázol. A számos fotós díjjal jutalmazott kép címe, Raising the Flag at Ground Zero és alkotója Thomas E. Franklin. A képből 2002-ben bélyeg is készült.

911-american-flag_650

A kép teleobjektívvel készült, szeptember 11-én, este 5 órakor, a  West Side Highway-ről, a World Trade Center romjaitól kb. 160 méterre. A három tűzoltó, három különböző egység tagja volt. George Johnson a Rockaway Beach-ről, Dan McWilliams Long Island-ről, míg Billy Eisengrein Staten Island-ről érkezett, hogy segítsen a mentési munkálatokban.

A zászló felhúzását egy másik fotós, Ricky Flores is megörökítette egy Canal Street-i ház ablakából.

A zászlót Dan McWilliams pillantotta meg a World Trade Center melletti kikötőben dokkoló jachton, a Star of America-n és helyezte el a romok tetején, kb. 6 méter magasan, a másik két tűzoltó segítségével.

A zászlót később felhúzták a Yankee Stationban és a New York-i Városházán, Rudy Giuliani és George Pataki is ellátta kézjegyével, majd világ körüli útra indult. 2002-ben, amikor visszaadták eredeti tulajdonosának, Shirley Dreifus-nak, jöttek rá, hogy a zászló mérete nem egyezik meg a jacht zászlójának méretével.

Több éves kutatás és keresés indult az eredeti zászló után. Shirley Dreifus honlapot indított, a CNN pedig dokumentumfilmet forgatott a The Flag, A Zászló címmel, 2013-ban. A dokumentumfilm készítése során világossá vált, hogy az eredeti zászló órákkal a kép elkészülte után eltűnt és egy másik zászló került a helyére.

A History Channel tovább folytatta a kutatást és újabb dokumentumfilm készült 2014-ben, a TV csatorna, Elveszett Történelem című sorozatában. Két nappal a premier után a Washington Állam-béli Everett városában, egy magát csak Brian-nek nevező veterán jelent meg az egyik tűzoltóállomáson, kezében egy bevásárló szatyorral és azt állította, hogy a benne található zászló az eredeti.

Az Everett-i rendőrség két évig titokban tartotta a hírt, mivel szükségük volt a bizonyosságra. Törvényszéki orvosokból és szakértőkből álló csoport DNS analízis segítségével, illetve a zászlón talált törmelék vizsgálatával bebizonyította, hogy valóban az eredeti zászlóról van szó.

Brian az amerikai tengerészet veteránja. A zászlót nyugdíjba vonulásakor kapta a tengerészeti igazgatóságtól, akik pedig egy 9/11-es áldozat özvegyétől kapták ajándékba.

A zászló a 15. évfordulón tér vissza eredeti helyére, New Yorkba, a World Trade Center 9/11 emlékmúzeumába, ahol állandó kiállításra kerül.

Forrás és képek: Gothamist

Tags: , , , , , , , ,

“Az új-fundlandi emberek mások. Az új-fundlandi megölel és azt mondja: Minden rendben lesz. Itt vagyok. Segítek. Ez mindig is így volt és mindig is így lesz.” – mondja az új-fundlandi kisváros, Gander rendőrkapitánya. Így volt ez 2001. szeptember 11-én is.

2001. szeptember 11-én lezárták Amerika teljes légterét. Ez az Egyesült Államok 98 éves légi közlekedésének történelmében példa nélküli esemény volt. Valamennyi levegőben tartózkodó repülőgépnek azonnal le kellett szállnia a legközelebbi reptéren.

“Hozzátok le azokat az Istenverte gépeket! – üvöltötte Norman Mineta Közlekedési Miniszter a Fehér Ház alatti bunkerben. Mire ez az ikonikussá vált mondat elhangzott, az American Airlines 11-es járata már becsapódott a World Trade Center északi tornyába, a United Airlines 175-ös járata a déli toronyba és az American Airlines 77-es járata a Pentagon épületébe. A Szövetségi Légi Közlekedési Igazgatóság reggel 9:45-kor zárta le az Államok légterét. 4546 repülőnek kellett a lehető leghamarabb landolnia. A gépek egy része még vissza tudott fordulni, azonban 250 Amerikába tartó repülőnek az egyetlen lehetősége Kanada volt. Amerika tisztában volt vele, hogy a landolási engedély kérelemmel veszélyt hozhat a befogadó országra, Kanada azonban nem hezitált, hogy beengedje az elárvult gépeket. Halifax, Torontó, Ottawa, Montreal repterei megteltek. Az új-fundlandi felvidéken található Gander – melynek repterén aznap 38 repülőgép landolt, 6595 utassal és személyzettel -, lakossága alig haladja meg a 10 ezret.

planes

A hét elkövetkező részében a kanadai kisvárosban megállt az élet. Minden egyes férfi, nő és gyermek részt vett a munkában. Gander lakossága félretette a saját életét egy csomó idegen kedvéért és semmit sem kért cserébe.

***

A Lufthansa 438-as Frankfurtból Dallasba tartó járatán utazott Roxanne és Clark Loper. Három hete hagyták el Texas-t, hogy Kazahsztánból hazahozhassák örökbe fogadott két éves kislányukat. Alexandria a repülőgép padlóján aludt, mivel így szokta meg az árvaházban. Frankfurt polgármestere, Petra Roth, a Lufthansa 400-as járatának első osztályán utazott New Yorkba. Petra asszony nem bánta a 4 ezer kilométeres utazást, mivel régi, jó barátjának, Rudy Giuilianinak, New York City leköszönő polgármesterének partyjára igyekezett. Nem messze tőle ült Werner Baldessarini, a Hugo Boss elnöke, aki a New York-i Fashion Weekre utazott. Valamennyien Ganderben landoltak.

Az égbolt kék volt, a levegő nyugodt. Reinhard Knoth kapitány a légtérben található gépek pilótáinak alkalmi évelődését hallgatta a rádión, amikor a KLM pilótája izgatottan megszakította a lezser csevejt: “Baj van New Yorkban. Valami baleset.” Knoth kapitány azonnal a BBC adására kapcsolt: “Breaking News New Yorkból. Robbanás a World Trade Center északi épületében. Valószínű egy repülő csapódott az épületbe.” Knoth kapitány biztos volt benne, hogy csakis egy kis gép lehetett, elvégre utasszállítók nem repülnek közvetlen Manhattan felett, főleg nem ilyen magasságban. A második becsapódás után azonban már tisztában volt vele, hogy nem véletlenről van szó.

***

“Úgy döntöttünk, hogy amíg a levegőben vagyunk, hazudunk az utasoknak. A legegyszerűbb magyarázattal álltunk elő. A repülőnek apró technikai gondja akadt, így a legközelebbi reptéren, Ganderben leszállunk, hogy kivizsgálhassuk a hibát. Az utasok morgolódtak kicsit, de semmi különös. A gyakori utazók azonnal megnyugtatták a többieket, hogy előfordul az ilyen. 40 perc múlva Ganderben landoltunk. Senki nem gondolta volna, hogy itt töltjük a hét elkövetkezendő napjait.”

“Mire leszálltunk már vagy 20 utasszállító állt a kifutópályákon. Amint megállt a gépünk, a kapitány beszédet intézett hozzánk: “Hölgyeim és Uraim, bizonyára furcsállják, hogy ennyi gépnek egyszerre akadt technikai problémája. Az igazság az, hogy más okból vagyunk itt.” Nem tudott túl sokat mondani a New York-i helyzetről, de az is elég volt, hogy aggódni kezdjünk. A földi irányítás nem engedett minket leszállni és senki nem jöhetett még a gépek közelébe sem. Egy órán belül további 18 gép érkezett.”

***

“Lassan szivárogni kezdtek a hírek a repülőgép rádióján keresztül. Az amerikai mobiltelefonok nem működtek, a többieknek sem sikerült telefonálni. Kora este megtudtuk, hogy a World Trade Center mindkét tornya összedőlt és a negyedik túszul ejtett gép lezuhant, mielőtt célt ért volna. Lelkileg és fizikailag kimerültek voltunk. Jeges félelem tartott minket fogva, de meglepően nyugodtak voltunk. Az ablakon kitekintve a másik 37 gép látványa annyiban segített, hogy tudtuk, nem vagyunk egyedül.”

“Néhány óra múlva közölték velünk, hogy leszállhatunk, de csak egyik gép a másik után, így ránk reggel 11-kor kerülhetett csak sor. Az utasok szó nélkül tudomásul vették, hogy az éjszakát a gépen töltjük. Gander orvosi felügyeletet, vizet és élelmet biztosított. Szerencsére nem volt semmi gond. Az éjszaka csendesen tellett, a kényelmetlenség ellenére. Másnap reggel fél 11-kor iskolabuszok jöttek értünk. Át kellett mennünk a vámvizsgálaton és bejelentkeztünk a Vöröskereszt asztalánál. A szállodai szobánkban a TV elé roskadtunk és 24 órával a tragédia után mi is megláttuk a drámai képsorokat.”

A következő sorok Reinhard Knoth kapitány memoárjából származnak: “Hirtelen rengeteg szabadidőnk lett és az is hamar kiderült, hogy Gander lakói roppant kedvesek. “Repülősöknek” szólítottak minket és minden kívánságunkat teljesítették. Gander és a környező kisvárosok valamennyi iskolát, közösségi épületet, könyvtárat bezártak és a rendelkezésünkre bocsátottak. Ágyak, hálózsákok, párnahegyek és rácsos ágyak mindenütt. A középiskolásoknak szünetet hirdettek és iskola helyett kötelező volt segíteniük a “vendégek” ellátásában.

Az elszállásolást úgy szervezték meg, hogy a családok együtt maradhassanak. Azoknak a hölgyeknek is teljesítették a kívánságát, akik nem akartak koedukáltan aludni. Az időseket önkéntesen jelentkező családoknál helyezték el, így ők rendes ágyban alhattak. A terhes kismamák a kórház közelében kaptak szállást. Volt fogorvosunk, férfi és női ápolónk, akik bármikor a rendelkezésünkre álltak.

A “hajótöröttek” naponta telefonálhattak és e-mailezhettek szeretteiknek. A város lakói gondoskodtak róla, hogy napközben se unatkozzunk. Gyalogtúrákat, hajóutakat szerveztek. Érdeklődésnek megfelelően lehetett felfedezni a közeli városokat, tavakat és kikötőket. A bátrak, profi vezetővel, hegyet is mászhattak.

A pékségek állandóan friss kenyérrel, pékáruval láttak el minket. A főétkezéseket szintén önkéntesek oldották meg. A vegytisztító ingyenesen tisztította a ruháinkat, mivel a csomagokat nem hozhattuk le a gépekről. Egyszóval, semmiben sem szenvedtünk hiányt.

Amikor két nap múlva újra megnyílt a légtér, iskolabuszok szállítottak vissza minket a gépekhez. Senki nem késett egy percet sem, így valamennyi gép időben útnak indulhatott. A helyi Vöröskereszt képviselői pontosan tudták, ki-kicsoda és melyik gépre kell szállnia. Csodálatra méltó volt a szervezés és még csak nem is gyakorolhatták.

Amikor valamennyien a gépen voltunk, az utasok azonnal élménybeszámolóba kezdtek. Sokan könnyek között meséltek az eltelt napokról. Az utasok becenéven szólították egymást. A hazaút olyan volt, mint egy nagy party repülőgép. Telefonszámok, e-mail címek, lakcímek cseréltek gazdát.

Hirtelen meglepő dolog történt. Az egyik utas megkért, hogy szólhasson az többiekhez a hangosbeszélőn át. Ezt soha nem engedjük meg, de akkor minden, ami velünk történt, formabontó volt. Az utas közölte, hogy a többség hozzájárulásával, amint hazaérünk, alapítványt hoz létre. A bevételt Gander és a közeli városok iskolásainak adományozzák, ezzel köszönve meg a szeretetteljes vendéglátást. Még ott a gépen, megérkeztek az első felajánlások. Összesen 14 ezer dollár gyűlt össze. Néhány hét alatt másfél millió dollár folyt be a számlára és a Delta Légitársaság is beszállt. 134 új-fundlandi fiatal főiskolai tandíját fizettük ki.

Tessék ezt a történetet megosztani, mert lehet, hogy a világ brutális, de mindig lesznek Ganderhez hasonló városok, jószívű, segítőkész emberek. Mi 6595-en mindig úgy fogunk Ganderre és Új-Fundlandra gondolni, mint a jóság és kedvesség mintaképére.”

Képek: Google
Forrás: The Day the World Came to Town

Tags: , , , , , , , , , , , , , ,

More results »