New York City

You are currently browsing articles tagged New York City.

Kedves Kata! Először is, még egyszer szeretném megköszönni Neked, hogy segítségemre voltál az utazási tervem áttekintésében és hasznos ötletekkel láttál el ennek kapcsán. A blogod is nagyon hasznos volt, amikor az ÉN NAGY UTAMRA készültem, amire kb. 25 éve várok.

Kezdődött ez ott, amikor tini koromban az akkor még újdonságnak számító amerikai filmeket faltam, és valami érthetetlen okból mindig a New Yorkban játszódó helyszíneknél dobbant nagyobbat a szívem. Ez azóta sem változott. Valamiféle különleges vonzalmat éreztem és érzek a város iránt és ez egyáltalán nem akart szűnni, sőt egyre nagyobb erővel tört rám egy-egy, a városban játszódó mozifilm, vagy róla szóló dokumentumfilm nézése közben.

Megkönnyeztem egy-egy vágóképet, és mindig azon gondolkoztam, hogy vajon miért is vágyódom én ebbe a városba annyira… Egyszer látnom kell, ebben biztos voltam!

Már többször is tervben volt, hogy elutazunk álmaim helyszínére, de valami mindig felülírta, vagy egy másik nyaralás, vagy ez, vagy az. De idén, ahogy kimondtuk, hogy most aztán már tényleg oda, azon nyomban, kalapáló szívvel repülőjegyet foglaltam és ezzel elejét vette az én nagy utazásom.

Először szeptemberre terveztük az utat, de szabadságolási gondok miatt május lett belőle. Úristen, 4 hónappal előbb fogom látni álmaim városát! Ez egyben azt is jelentette, hogy sürgősen el kellett kezdenem „felkészülni”, mert mindent tudni szeretettem volna. Így kezdtem el bújni a blogokat és találtam Rád is. Mivel szinte mindenhol azt olvastam, hogy komplett tervet érdemes készíteni a
viszonylag nagy távolságok és rengeteg látnivaló miatt, hát belevágtam, és eme tevékenységem, mondhatni, egészen jól sikerült. Rengeteg időm ráment, de szerintem megérte, nem bolyongtunk eltévelyedve a városban, pontosan tudtuk, mi az, amit meg szeretnénk nézni és mi az, amit esetleg idő hiányában el tudunk majd engedni, ha erre lesz szükség.

Azt utólag biztosan ki merem jelenteni, hogy a 11 nap nagyon sok mindenre elég (és természetesen még többre nem), igaz, bőven el tudtunk volna még sokkal-sokkal több időt is tölteni, de valahogy úgy érzem, hogy ez az időtartam már elég
volt arra, hogy ne legyen bennünk hiányérzet. Sok mindenre volt időnk a kötelező látványosságokon kívül is, szinte mindig volt arra időnk, hogy leüljünk egy-egy parkban a helyiekkel, a „helyi módon”, azaz dobozból ebédelni, kávézni, és arra is tudtunk időt szánni, hogy egy-egy kedvencnek számító helyre visszamenjünk.

A LOT közvetlen járatával utaztunk Budapestről. A hosszú repülés egyáltalán nem okozott gondot, teljesen rendben volt a kiszolgálás, egy légörvénnyel sem találkoztunk, ilyen sima útra álmomban sem számítottam (visszafelé dettó).

Mivel a JFK-re az utunk nem Manhattan felett vezetett, és még csak érintőlegesen sem találkoztunk fentről a belvárossal, így a repülőgépről semmit sem érzékeltünk New Yorkból. Érkezésünkkor borult idő volt, szemerkélő esővel, el is szontyolodtam, hogy hát így vár engem álmaim városa!?

Az első utunk a szállodába vezetett, ami Queens-ben volt (LIC Hotel) és aminek rooftop-járól fergeteges kilátás nyílt Manhattan-re. Itt ért az első találkozás álmaim városával, és most, mikor írom e sorokat is, könnybe lábadt szemekkel gondolok vissza erre a pillanatra. Egyszerűen fantasztikus volt látni azt, amit eddig csak filmben, tv-ben – és a gondolataimban – láttam. A szemem és az agyam csak úgy szippantotta be a látványt, és nem tudtam elhinni, hogy én valóban ott vagyok.Pedig de, ott álltunk mi ketten egymással szemben, ezt a pillanatot szerintem míg élek, nem felejtem el.

Az ún. „kötelező látványosságok” közül a legelső felhőkarcolós élmény egyszerűen elképesztő és felfoghatatlan volt (One World Trade Center), de nagyon tetszett az ESB és a Top of The Rock is. Ez utóbbiból a kilátás az ESB-re maga a csoda. Ide naplementére mentünk fel és megvártuk az estét, hogy láthassuk fentről is éjszaka a várost, mindenkinek ajánlom ezt az élményt is! Talán, ha egyet lehetne választani, akkor ezt ajánlanám elsősorban. Bár a One WTC a modernségével kápráztatja el az embert, az ESB pedig a régiségével… Szóval nem egyszerű a választás.

A WTC emlékművek felemelően csodaszépek, az ember szava is eláll, ahogy ott áll a medencék mellett, hallgatja, ahogy zubog a víz a semmibe… Sokat időztünk itt is, valahogy beszippantja az embert a hely szelleme.

Természetesen elhajóztunk a Szabadság-szoborhoz, ami szintén lenyűgözött annak ellenére, hogy a szobor nem volt a top 5 látnivalóim között (?). De amikor közeledtünk felé, egyszerűen nem is értettem, hogy miért soroltam magamban ezt hátrébb. Lehet, hogy a mégis előjövő érzelmek annak is voltak köszönhetőek, hogy ez volt a legeslegelső látnivaló, itt kezdtük felfedezni NY-ot. Nagyon-nagyon tetszett!

Elég sokat időztünk a Central Parkban is, bejártuk gyalogosan ez elejétől a végéig, csónakáztunk a tavon, egy buddhista szerzetestől szerencse karkötőket „kaptunk” (amit azóta is nagy becsben tartok).

Voltunk Roosevelt tramway-ezni, egy esős napon a Természettudományi Múzeumban dínó- és egyéb emlőscsontokat nézegetni, természetesen átsétáltunk a Brooklyn hídon (wááááóóóó), görkoriztam Brooklynban „Manhattan háttérrel”, néztünk naplementét a Brooklyn-i Fulton kikötőből, megfagytunk és az életemért küzdöttem a Coney Island-i hullámvasúton, egészen elbűvölt Greenwich Village és a SOHO, végig gyalogoltuk a High Line-t, hajóztunk, megnéztük mindkét nap a Manhattanhange-t, és természetesen többször meglátogattuk a Times Square-t, amiről szerintem felesleges bármit mondani, ott az atmoszférát egyszerűen érezni kell (mi csak úgy emlegettük: „menjünk be megint az őrületbe!”) – csak, hogy a legemlékezetesebb dolgokat soroljam.

És nagyon-nagyon finomakat ettünk, csak úgy spontán az utcán, vagy ücsörögve egy-egy parkban.

A parkok közül számunkra kiemelkedő atmoszférájú volt a Bryant Park (itt többször is lehorgonyoztunk), és az általad ajánlott Gantry State Park is (errefelé laktunk, így általában a parkon keresztül sétáltunk haza éjszaka, akármilyen fáradtak is voltunk, mert azzal a panorámával nem nagyon lehetett betelni).

Hogy mi tetszett? MINDEN! Külön kiemelném az emberek kedvességét, pozitivitását. Bárhol megálltunk egy-egy percre megnézni, hogy hol is vagyunk, azonnal megállt valaki, és megkérdezte, segíthet-e valamiben, jól vagyunk-e, és hogy honnan jöttünk.

Tetszett a sokszínűség, tetszett, hogy minden pontosan olyan volt, mint ahogy a filmekben láttam, és mint ahogy elképzeltem. Az, hogy az emberek ismeretlenként beszélgetéseket kezdeményeztek velünk, hogyha nem volt hely már a parkban ebédidőben, akkor szóltak, hogy nyugodtan üljünk oda az ő asztalukhoz, hiszen van ott még két szék.

Tulajdonképpen mondhatom, hogy semmiben sem csalódtunk! Ez az én nagy
utam/vágyam volt, de a férjem is teljesen odáig volt, azóta is emlegeti, hogy visszamegyünk még!

Ilyenek jutnak még eszembe: NY-ban mindenki mindent szívószállal iszik. Az autók nem nagyok, hanem hatalmasak. 10 autóból 6 fekete, 3 sárga, 1 egyéb színű. Bent mindenhol nagyon-nagyon hideg van (légkondi), és elképesztő a zaj!

Összességében elmondhatom, hogy imádtam/imádtuk! Nagyon hagy hatással volt rám ez a város, és biztosan mondhatom, ha lehetőségünk lesz rá, visszatérünk ide még.

Eltelt 4 hónap, mióta ott voltunk és még mindig nehezemre esik megfogalmazni, mit is érzek. Bár, azt hiszem, ezt nem is kell megfogalmazni, ezt érezni kell!

Abban biztos vagyok, hogy az, hogy ennyit vártam erre az útra, csak javamra vált. Ezt nekem most, 43 éves koromban kellett megélnem, most tartok ott, hogy már mindent a helyén tudok kezelni és minden megélt pillanatot nagyon-nagyon tudok értékelni. Az tény, hogy – bár tök giccses és közhely ezt leírnom –, de még mindig könnyes szemmel írom ezeket a sorokat és lapozhatom hétről-hétre a fényképeket!! A lábamon a harmadik napon már kb. 8 ragtapasz virított, de mindent megért ez az utazás!!!

Ivett és Janika gyönyörű képeket is készített New Yorkban. A több mint 1000 (!) remek képet itt tekinthetitek meg. 

Képek és szöveg: Salamon Ivett

Tags: , , , , ,

A Central Park West Történelmi Negyedben, a park nyugati oldalán, a híres Dakota-háztól három utcányira található egy szintén ikonikus épület, a San Remo ház (The San Remo). A luxus apartman ház kettős tornya gyakran szerepel a Central Parkban készített fotókon és számtalan filmben, mivel elegáns sziluettje tökéletes háttere a parknak.

A San Remo azonban ennél többet jelent nekünk, magyaroknak. Az 1931-ben átadott Beaux-Arts stílusú épületet a magyar származású Emery Roth tervezte. Róth Imre nélkül New York City jóval szegényebb lenne ikonikus épületekben. (Róth Imre életéről ITT olvashattok bővebben.)

A San Remo-t a 18. emelet magasságában felhúzott két, 10 emeletes ikertornya teszi különlegessé, azonban ezek az athéni Lüszikratész-emlékmű hatására készült tornyok nem csupán esztétikai funkcióval rendelkeznek. A “görög ikertemplomok” foglalják magukban az épület két hatalmas víztárolóját. Roth csodálatos módon olvasztotta egybe a funkciót az esztétikus megjelenéssel.

Ugyan a San Remo ház alkotója az esztétikumra fektette a legnagyobb hangsúlyt, a ház különleges funkcionális elemekkel is rendelkezik, mint például az ablakok, melyek egyedi tervezése hozzájárul a lakások energiatakarékosságához. Az épület ikertornyos megoldása önmagában is több fényt enged nemcsak a lakásokba, de jobb fény- és levegőelosztást biztosít a környékbeli házak és a járda részére.

Jól ismert tény, hogy egyes New York-i épületek, funkciójukból és státuszukból kifolyólag saját irányítószámot kaptak, azonban nagyon kevés épület mondhatja el magáról, hogy két címmel rendelkezik. A San Remo ház az egyikük. 145 Central Park West a déli, 146 Central Park West az északi oldal címe.

A két torony külön előcsarnokkal és liftrendszerrel rendelkezik, azonban a közhiedelemmel ellentétben nem egypetéjű ikrek. A lakosztályok mérete és elrendezése is különböző. A déli torony mindig előnyösebb helyzetben volt, mivel innen szebb a kilátás Midtown Manhattanra. Itt nagyobb és fényűzőbb lakosztályokat alakítottak ki.

A San Remo az óvilági arisztokráciának épült hatalmas, luxuslakosztályokkal, azonban az átadás utáni évben, a nagy gazdasági világválságot elindító tőzsdekrach hatására az épület egyharmada üresen tátongott. A megoldás a kétemeletes apartmanok felosztása volt. A déli toronyban található kétemeletes apartman kivételével valamennyi nagy méretű lakosztályt felosztották, abban reménykedve, hogy a kisebb lakásokat könnyebb lesz értékesíteni. A San Remo-ban a felosztás óta 136 lakás található.

A világválság idején a San Remo csődbe jutott és 25 ezer dollár készpénzért adták el. Hogy jobban lássuk az értékbéli növekedést, napjainkban 25 dollárért egy kamrát sem vásárolhatnánk az épületben. A lakások ára 3 és 25 millió dollár között mozog.

A legdrágább lakosztály továbbra is a két emeletet elfoglaló apartman a déli toronyban. 17 szoba, több terasz és 360 fokos kilátás mindkét emeletről. Igazi álomlakosztály, melyet hosszú ideig Demi Moore tudhatott magáénak. A lakosztály jelenleg egy ismeretlen tröszt tulajdonában áll.

S kik a legendás San Remo ház volt és jelenlegi lakói? A tőzsde és a pénzvilág ismeretlen nagyjai mellett az ismert hírességek listája is hosszú.

Steve Jobs, Barry Manilow, Stephen Sondheim, Tiger Woods, Steven Spielberg, Donna Karan, Glenn Close, Dustin Hoffman, Steve Martin, Bruce Willis, Diane Keaton, Steve Martin, Jennifer Rush, Dodi Fayed és Rita Hayworth valamennyien a San Remo egy-egy lakosztályát mondhatták magukénak.

Az északi torony penthouse lakosztályát Steve Jobs vásárolta meg és újította fel, de soha nem lakott az épületben. Tőle Bono vásárolta meg a lakosztályt. Az egyetlen híresség, akit a lakóbizottság valaha is elutasított, Madonna volt, még 1985-ben, pontosan egy hónappal a Palyboy-béli fotósorozata után. Diane Keaton volt az egyetlen testületi tag, aki mellette szavazott.

Képek: Tinkmara és Google

Tags: , , , , , , ,

Gay Street – Ez a barátságos, kanyargós utca ad otthon New York City egyik “legszellemesebb” házának. New York City egyik legidősebb, a West Village egyik legkedveltebb utcája nevét a közhiedelemmel ellentétben nem a Village bohém LGBT közösségéről, s nem is Sidney Howard Gay-ről, a Nemzeti Rabszolgaság Ellen című magazin szerkesztőjéről, hanem egy korabeli földtulajdonosról kapta.

A Gay Street 12-es szám alatti házat nagy valószínűséggel 1827-ben építették. A csinos townhouse-nak mozgalmas története és befolyásos lakó voltak, akik közül egy – a városi legenda szerint – a mai napig nem hagyta el a házat és környékét.

A ház a holland telepesek idején hullaházként szolgált, majd istállóvá alakították, a későbbiekben pedig a gazdag Washington Square-en lakó családok rabszolgáinak szállása lett.

 

A viharos 1920-as években, a szesztilalom idején a ház pincéjében hírhedt zugkocsma működött, Pirate’s Den (Kalóztanya) néven. Az utcában több zugkocsma is üzemelt, ám a Pirate’s Den több volt, mint kocsma. Igazi turista csalogató volt. Mindenütt kalóz relikviák voltak, szemkötős pultos mérte az alkoholt és a felszolgálók mind kalóznyelvet használtak.

Ugyanezekben az években New York City polgármestere a kicsapongó életviteléről nevezetes Jimmy Walker volt, aki szerette a mulatságot, az alkoholt és kedvenc zugkocsmája a Pirate’s Den volt.

Walkerről azt is tudta mindenki, hogy házasember létére szeretőket tartott. Egy bizonyos angol színésznő, Betty Compton különösen fontos volt számára. Olyannyira, hogy amikor fülébe jutott, hogy a Pirate’s Den-t becsukják, megvásárolta az egész épületet a zugkocsmával együtt Betty számára.

Walker több időt töltött ebben a szerelmi fészekben, mint otthon a feleségével a polgármesteri rezidencián. Betty valóban a szívébe férkőzött és néhány évvel később a polgármester feleségül is vette.

A pincepartik estéről estére tovább folytatódtak, immár a polgármester szervezésében. Ivászat, zene és tánc a szesztilalom idején.

 

A szesztilalom éve után, a II. Világháború közeledtével a zene és a nevetés elhalt a Gay Street-en, az utca lakói azonban továbbra is hallották a Flapper szandálok koppanását a pince padlóján és érezték a bárban sülő hagyma szagát. A  Kalóztanyán úgy tűnik, nem fejeződött be a mulatság.

Az utca lakói közül többen is láttak hölgyeket a 20-as évek jellegzetes viseletében, tollas kalapban és egy magas, sovány úriembert hosszú, fecskefarokban végződő zakóban, cilinderrel a fején a Gay Street-en sétálni a késő éjszakában. A leírások alapján maga Jimmy Walker polgármester szelleme kísértette a Gay Street-et.

 

Az 50-es években a híres bábművész, Frank Parris vásárolta meg a házat, Parris a bábművészet egyik úttörője volt, aki többek között állandó fellépő volt a Madison Square Garden-ben és a Radio City Music Hall-ban.

A Parris család is érzékelte a természetfeletti jelenlétét a házban. Lépéseket hallottak és “láthatatlan” bútorok húzogatásával járó zajokat. A család kutyája is éjjel-nappal ugatott. Gyakran csak egy pontra koncentrált, miközben az összes szál szőre felállt a hátán.

A család kedvence halála után sem hagyta el szeretteit. A családtagok valamennyien érzékelték az eb jelenlétét, aki láthatatlanul a lábukhoz dörgölőzött, mintha még ekkor is védelmezte volna őket.

A Parris csalás néhány hónappal később vendégek jelenlétében is megtapasztalta a szellem(ek) jelenlétét. Míg a társaság a földszinten csevegett, az emeletről megmagyarázhatatlan zaj hallatszott, mintha bútorokat húzogattak volna.

Amikor a vendégek távoztak, az egyikük az emeleten megpillantott egy magas, sötét hajú férfit, cilinderrel a fején, fekete köpönyegben. Mire Mr. Parris felpillantott, az alak eltűnt.

 

A fekete köpönyeges, magas férfit nem csupán a 12-es számú ház lakói látták, de a Gay Street többi lakója is. A sötét alak főleg éjszaka járt fel, s alá az utcán, néha magányosan, néha hölgyek társaságában.

Magszületett a Gay Street fantomjának legendája.

A Gay Street 12-es számú háznak a 20-as évek óta több tulajdonosa is volt, s a tudósítások szerint szinte minden egyes lakó, valamilyen formában tapasztalta a szellem jelenlétét. Egyesek látni vélték, míg mások csak hallották, míg többen csak az állandóan erős sült hagyma szagra panaszkodtak.

Nemrégiben a 3 emeletes, 4 hálószobás townhouse-t 4,5 millió dollárért  vásárolták meg. Vajon a Jimmy Walker polgármester szelleme azóta már meglátogatta az új tulajdonosokat?

Forrás: Haunted Houses
Képek: Tinkmara és Google

Tags: , , , , , , , ,

A Flatbush és az Ocean Avenue találkozásánál, ahol a Brooklyn Botanikus Kert zöldje véget ér, az alacsony kőkerítésen túl lepillantva látjuk a metró síneket, amint a fák lombkoronája alatt haladnak, majd egy éles kanyarral befutnak az alagútba.

Pontosan száz esztendővel ezelőtt, tíz nappal az I. Világháború befejezése előtt, egy csípős novemberi este, háromnegyed 7-kor, ezen a helyszínen, a Malbone Street megálló közelében következett be New York máig legnagyobb metrószerencsétlensége. Több mint 100-an vesztették életüket (93-an a helyszínen és kb. tíz áldozat később, a kórházban), míg a sérültek száma kétszáznál is több volt.

A baleset olyan súlyos volt, hogy már másnap átnevezték a metróállomást Malbone Street-ről Empire Boulevard-ra. Annak ellenére, hogy a legtöbb New York-inak fogalma sincs a Malbone Street-i tragédiáról, a baleset következményei a mai napig hatással vannak a tömegközlekedésre.

1918. november 1-ére a Brotherhood of Locomotive Engineers (a vonatvezetők egyesülése) sztrájkot hirdetett. A Brooklyn Rapid Transit (BRT) úgy döntött, hogy nem függeszti fel a járatokat, hanem inkább némi bónusz fejében a sztrájkból kimaradt alkalmazottakkal vészeli át a munkabeszüntetést.

Így lett a szinte nulla tapasztalattal rendelkező BRT diszpécser, Edward Luciano (a.k.a. Anthony Lewis, egyes források szerint 25 éves, másutt 29 éves) aznap az egyik mozdonyvezető. A metrótársaság 20 dollár bónuszt ígért a fiatalembernek, aki a 60 óra kötelező gyakorlat helyet csupán 2 óra gyorstalpalót kapott és metrószerelvényt a rendező-pályaudvaron kívül sosem vezetett.

Reggel 5-kor a Culver Line-on (ma F vonal) kezdett és szerencsésen levezetett 10 órát, majd hazafelé indult. Az irányítóközpont azonban megkérte, hogy maradjon még és álljon szolgálatba a jóval nehezebb, emelkedős, kanyargós Fulton Street-Brighton Beach Line-on (ma B és Q vonal). Luciano sem fizikailag, sem lelkileg nem volt alkalmas a vezetésre. Októberben épült fel a spanyolnáthából, mely közel 40 millió ember halálát okozta, köztük Luciano kislányáét is.

A Brighton Beach Line kifejezetten nehéz vonal, sok éles kanyarral, meredek emelkedővel. Az út magasított vonalon kezd, majd leereszkedik az utcaszintre, végül a föld alatt folytatja. A szerelvény aznap 5, régi típusú, favázas kocsiból állt. Luciano már az első néhány kilométer után elvesztette uralmát a szerelvény felett. Össze-vissza fékezett, rángatta az utasokat. Több állomáson is túllőtt, vissza kellett tolatnia. A kihallgatások során többen azt vallották, hogy úgy gondolták, vagy baj van a fékrendszerrel vagy a vezető nem tudja megfelelően kezelni. Többen leszálltak az úticéljuk előtt és úgy döntöttek, hogy inkább bevárják a következő szerelvényt. Ők voltak a szerencsések. A tömött vonaton még így is közel 400-an utaztak, amikor bekövetkezett a szerencsétlenség.

Luciano kimerült volt, tudta, hogy késésben vannak, így még nagyobb sebességre kapcsolt. A szerelvény elérte a Malbone Street-et és az alagút előtti éles kanyart, melyet 10 km/h sebességgel kellett volna megközelítenie. Luciano figyelmen kívül hagyta a lassításra figyelmeztető fényjelzést és 50-70 km/h-val robogott.

Néhány méterre az alagút fala előtt az első kocsi hátsó kerekei leugrottak a sínekről. A második kocsi teljes sebességgel a betonfalba csapódott, a harmadik kocsi belerohant a másodikba. A második kocsiban egy hölgy kivételével valamennyi utas azonnal szörnyethalt.

A második és a harmadik kocsi is kisiklott. A második kocsi először felcsapódott az alagút mennyezetébe, majd a talpfa mentén döcögött tovább, végigsúrolva az alagút tartópilléreit, szétmarcangolva azokat az utasokat, akik a szerelvény bal oldalán utaztak. Sok utas kirepült a vonatból és a kerekek alá sodródott, míg másokat a felgyűrődött sínek döfték halálra. Az utolsó két kocsi viszonylag épségben megúszta, azonban itt is szinte mindenki megsérült az ütközés erejétől és a rájuk zúduló üvegszilánkoktól.

Azok, akik képesek voltak, a saját lábukon gyalogoltak ki az alagútból a holdfényes éjszakába. Azonban ők sem voltak teljes biztonságban. A baleset áramszünetet okozott. A vezérlőközpontban azt hitték, hogy ez is a sztrájkolók szabotázsának része, így azonnal visszakapcsolták az áramot. Több menekülő utast áramütés ért a vágányokon bukdácsolva a sötétben.

A pusztítás kegyetlen volt. A becsapódást és az utasok sikolyát másfél kilométerre is hallani lehetett. A környéket beborították az emberi testrészek, a szerelvény fa- és fémdarabkái.  A roncsok megközelíthetetlenek voltak. A tűzoltóságnak és a rendőrségnek 45 percébe tellett, mire képesek voltak megközelíteni a baleset helyszínét. Sokakat kötelekkel húztak fel. A roncshoz csak az orvosokat és a papokat engedték le a civilek közül. Az influenzajárvány miatt zsúfolt Brooklyn-i halottasházat nem tudták igénybe venni, így ideiglenesen egy közeli mosodaépületet használtak. A környékbeli kórházak megteltek a több száz sebesülttel.

Luciano a csodával határos módon szinte karcolás nélkül megúszta a balesetet és egyszerűen hazament. Itt tartóztatták le másnap reggel.

Az eset tárgyalására 1919 tavaszán került sor. Luciano-t és öt BRT vezetőt emberölés vádjával állították bíróság elé. A fiatalember sírva válaszolt a bíró kérdéseire. A vizsgálat nem talált mechanikai hibát, annak ellenére, hogy a mozdonyvezető azt állította, hogy gondjai voltak a fékrendszerrel. Luciano ügyvédje a felmentését kérte, arra hivatkozva, hogy kliense csak a cég rossz döntésének áldozata.

A bíróság kevesebb mint öt órányi tárgyalás után felmentette a mozdonyvezetőt és a cég vezetőségét is, azonban ez nem mentette meg a BRT-t a csődtől. A cég 1923-ban Brooklyn Manhattan Transit Corporation (BMT) néven folytatta tovább az 1940-es évekig, amikor az MTA (Metropolitan Transportation Authority) magába olvasztotta. Edward Luciano Long Island-re költözött és az ingatlaniparban vállalt munkát. Senki nem hallott róla többé.

A baleset után jóval nagyobb hangsúlyt fektettek a New York-i metró biztonságára. Kivonták a forgalomból a kiöregedett favázas szerelvényeket. A legnagyobb változást pedig a “dead man’s switch”, az éberségi kapcsoló általános bevezetése jelentette a tömegközlekedési eszközökön, mely a mai napig az egyik legfontosabb biztonsági óvintézkedés.

nnnnk

Képek: Google, ceos_downbeat (Rob Ceos)
Forrás: Narratively és New York Times

Tags: , , , , , ,

15 évvel ezelőtt, 2003. augusztus 14-én a maihoz hasonló, párás-nyomasztó hőség uralkodott New York Cityben, amikor délután 4 óra után pár perccel, egyetlen pillanat alatt, hatalmas kiterjedésű áramszünet bénította meg a várost.

A 2003-as áramkimaradás a világon a második legnagyobb területre kiterjedő áramszünet volt, mely 50 millió embert érintett.

Néhány perc leforgása alatt nyolc államban és Kanada egyes területein – többek között Ottawa-ban és Torontóban – is megszűnt az áramszolgáltatás.

New York City még bőben a 2001-es terrortámadás sokkja alatt állt. Sokan újabb támadástól rettegtek, azonban hamar kiderült, hogy “csak” technikai jellegű a zavar oka.

Szerencsére nem tört ki az 1977-es áramkimaradáshoz hasonló pánik a városban, azonban így is nagy volt a kavarodás. Az metróalagutakba, felvonókba szorult emberek ezreit több óra leforgása alatt tudták csak kiszabadítani.

 

A vonat- és repülőközlekedés leállt, az irodaházakat kiürítették. A légkondicionálás hiánya miatt még elviselhetetlenebb lett a hőség.

A tikkasztó melegben több százezer New York-i gyalogolt hazafelé a város hídjain át. Az elektromos vízpumpák is leálltak, így a legtöbb helyen vízszolgáltatás sem volt.

A mobilszolgáltató tornyok megbénultak, az emberek nem tudták felvenni a kapcsolatot szeretteikkel. A vonalas telefonoknál méteres sorok álltak. A kórházak és a tőzsde szerencsére generátorok segítségével fennakadás nélkül üzemelt.

Csupán Manhattanban 500 millió dolláros kár keletkezett, azonban száznál is kevesebb volt az őrizetbe vettek száma. A lakosok segítették egymást, figyeltek az idős szomszédokra, azonban így is 100 körüli volt a halálos áldozatok száma. A legtöbben szénmonoxid mérgezésben hunytak el.

Az áramkimaradás egy Ohio-i erőműből indult és dominószerűen 21 másik erőmű leállásához vezetett. Egy letört faág, kiöregedett vezetékek, számítógép és emberi hiba kombinációja okozta a 2003-as nagy áramkimaradást.

Az éjszaka lassan leszállt New York City-re. A Times Square reklámóriásai sötétbe borultak, kihunytak a Broadway és a hidak fényei.

 

Borzongatóan sötét volt a város sziluettje a környező kerületekből. Olyan sötét volt, hogy a Tejutat is jól lehetett látni.

A legtöbben ekkorra hazaértek az órákig tartó gyaloglás után. Akiknek nem volt módjában gyalogolni, a parkokban töltötték az éjszakát (a párom a Madison Square Gardens lépcsőin bóbiskolt) és várták a rokonokat, ismerősöket, akik autóval indultak a “kimentésükre”.

Az áramszolgáltatás először Queens-ben és Brooklynban állt helyre, ám New York Cityben csak két nappal később, míg egyes helyeken több mint egy hetet kellet várni, mire az élet visszatért a rendes kerékvágásba.

Képek: Google

Tags: , , , , , ,

Zsuzsi fantasztikus beszámolót készített manhattani látogatásukról. Napokra lebontott, térképpel, megtett távolsággal ellátott, remek képekkel tűzdelt leírás, amely mögött rengeteg munka van. A hét különálló séta leírását megtaláljátok a linken át. Szeretettel javaslom mindenkinek, aki éppen New Yorkba készül és természetesen mindenkinek, aki nosztalgiázni szeretne. Nagyon szépen köszönjük! link

Tags: , , , ,

Kedves Kata! Ezekkel a képekkel szeretném megköszönni Neked azt a rengeteg segítséget, amit a blogodon keresztül kaptam Tőled New York-i utunkhoz.

Praktikus tanácsaiddal és írásaiddal nagyban hozzájárultál ahhoz, hogy ez az utazás valóban olyan fantasztikus lett, mint ahogy azt vártuk! Tanácsaidat követve próbáltuk összeállítani a programunkat, hogy a nyolc nap alatt eljussunk minél több helyre, de mégis legyen időnk néha kicsit megállni és “New York-inak” lenni.

Így aztán végigsétáltunk a Brooklyn hídon, hogy a Brooklyn Bridge parkban ülve megcsodálhassuk Manhattan sziluettjét. Mókusokat etettünk, fűben ülve ebédeltünk és argentin tangót tanultunk a Central Parkban.

 

Ebédeltünk az elragadó West Willage-ben (megállva a Perry Street 66- nál), kimetróztunk Coney Island-ra, hömpölyögtünk a tömeggel a Times Square-en. Megpihentünk a tündéri Bryant Parkban, végigsétáltunk a High Line-on, ami tényleg fantasztikus.

 

Utaztunk a Staten Island Ferry-n, hogy megcsodálhassuk a Szabadság-szobrot, megemlékeztünk az áldozatokról a 9/11 emlékhelynél, leültünk egy kicsit a New York Library-ban. Megnéztük a legszebb vasútállomást (tényleg lenyűgöző!) gyönyörködtünk a naplementében a Hudson-nál és még nagyon sokáig sorolhatnám.

 

 

Nyolc napot töltöttünk ott, de a szívünk egy részét ott hagytuk. Még egyszer KÖSZÖNÖM NEKED:

Zsuzsa és családja Győrből

38013754_1063671247133733_7589661022571462656_n

Tags: , , ,

2018. július 19-én reggel 6 óra 45 perckor hatalmas gőzrobbanás rázta meg a világhírű Flatiron Building (Vasalóház) környékét. A forgalmas Hatodik Sugárút és a 21. utca kereszteződésében egy fél méter átmérőjű, 86 éves gőzvezeték robbant fel.

Ez a környék roppant forgalmas, turisták és a itt dolgozók ezrei haladnak át naponta ezen a ponton. A metrónak is fontos átszálló csomópontja van a 21. utcában. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a korai órára való tekintettel, kevesen tartózkodtak a környéken, így csak öten sérültek meg könnyebben.

Az Ötödik Sugárúton hatalmas kráter keletkezett, azonban nem ez a legnagyobb probléma, hanem az, hogy New York 200 km hosszú gőzvezetékrendszerének nagy részét, -a folyamatos felújítások ellenére – továbbra is azbeszt borítja. A mai robbanásért felelős vezeték szintén azbeszt bevonattal rendelkezik.

New York City gőzrendszeréről ITT olvashattok bővebben.

A ’90-es évek óta ismert az azbeszt egészségkárosító, rákkeltő hatása, de egészen a ’80-as évekig az egyik legelterjedtebb tetőfedési és szigetelőanyag volt a világ valamennyi pontján. Az azbeszt mikroszkopikus méretű, elemi szálakból áll. Ha ez a veszélyes anyag a levegőbe kerül, belélegezzük. Az apróbb szálak egész mélyre jutnak a tüdőben, ahol fennakadhatnak. A bekerült lebonthatatlan azbeszt betokozódik és – több éves lappangási időt követően – kóros elváltozások kialakulását idézheti elő, mely a legtöbb esetben halált okoz.

Az 1989-es Gramercy Park-béli gőzrobbanás után, amikor 90 kilónyi azbeszt került a levegőbe és a környék házainak fertőtlenítése egy hónapig tartott, New York energia biztosító vállalata, a Consolidated Edison (Con Ed) nekilátott a csővezeték rendszer modernizálásának, azonban a projekt távolról sincs készen.

A reggeli robbanás után is a levegőben, a házak falán és a környéken parkoló autókon azbesztet mutatott ki a teszt. 49 épületet evakuáltak a környéken. Több irodaépületből hazaküldték a dolgozókat és több mint 500 lakost is kitelepítettek. Javasolták, hogy mindenki, aki érintkezésbe került a gőzzel, vagy a közvetlen közelben volt, váltson ruhát, amint lehet és zuhanyozzon le.

Arra kérték a lakosokat, hogy a szennyezett ruhát tegyék szemeteszsákba és vigyék be a Con Ed 19. utca és Broadway sarkán álló átmeneti sátrába, ahol veszélyes hulladékként veszik át és kezelik. A ruhaneműkért a Con Ed kártérítést fizet.

Még nem lehet tudni, hogy mikor mehetnek vissza a lakók és a dolgozók. Az is megeshet, hogy kiterjesztik a lezárt területet, ha még több helyen találnak azbeszt nyomokat. A gőz sajnos órákig szennyezte a levegőt és bejuthatott az épületek szellőző és légkondicionáló rendszerébe is, amely nagyon veszélyes lehet. Az állandó és ismétlődő kontaktus sokkal veszélyesebb, mintha valaki csak egyszer érintkezett a gőzzel a robbanás idején.

Az Ötödik Sugárút a környéken szintén zárva lesz még napokig. Javaslom, hogy ha turista úton vagytok a Cityben, kerüljétek el ezt a környéket legalább pár napra, amíg a környéket fertőtlenítik.

Amennyiben újabb hírek érkeznek, frissítem a cikket.

Képek: NBCNY

Tags: , , , , , , , , ,

New York a város, amely észrevétlenül a mindennapjaink része, hiszen mindenkiben ott él a filmeken keresztül, akár tudomásul vesszük, akár nem.

Sohasem merült fel bennem, hogy valaha is elmennék New Yorkba, de egy váratlan lehetőségnek köszönhetően úgy döntöttem, hogy nem szabad kihagynom, meg kell néznem.

New Yorkot látni nem szerepelt az álmaim között, de a 10 hónapos várakozás és főleg az útra való felkészülés (amiben a “Tengerentúlról jelentem” rengeteg segítséget nyújtott, ezúton is köszönet érte) során azzá vált.

Szeretném megosztani néhány gondolatomat, és pár képemet, hogy ha lenne valaki, aki egy pillanatra is elbizonytalanodna azon, hogy menjen-e New Yorkba vagy sem, mindenképp az “igen, megyek” legyen a döntés.

Feledhetetlen érzés, amikor először állsz a Brooklyn híd lábánál és csodálod Manhattan felhőkarcolóit a lemenő nap fényénél, majd gyönyörködsz a túlpart felgyúló fényeiben.

Manhattan sugárútjain sétálva belecsöppensz a város vérkeringésébe. A folyamatos lüktetés, morajlás, de még a zaj is, teljesen magával ragad, együtt sodródsz vele, és fel sem merül benned, hogy ez zavarna. Élvezed! Mert ez New York.

Míg mindenről megfeledkezve, szemeddel a monumentális épületek tetejét keresve fedezed fel a várost, bármerre mész valahonnan mindig előbukkan a One World Trade Center letisztult tornya, őrt állva a város felett.

Folyamatosan keresed a filmekből ismerős dolgokat, és megborzongsz, amikor egy olyan épület, tér, szobor előtt állsz, amiről úgy érzed, hogy már régről ismered, csak még „szemtől-szembe”nem láttad.

 

A Rockefeller Center 70 emeletes felhőkarcolója a maga 259 méterével lenyűgöző látvány, akár lentről nézünk felfelé, akár fentről nézünk alkonyatkor a városra. A narancssárga, kék színekben tündöklő égbolt visszatükröződik az Empire State Building és a Chrysler Building távolból parányinak tűnő ablakain, és feltűnik Lady Liberty párába vesző alakja is.

Manhattanban minden park egy kis zöld sziget, ami egyszerre tűnik nyüzsgőnek és nyugalmat árasztónak. Van, aki pihen, ebédel, vagy éppen táncol, sakkozik. Teljes harmóniában egymás mellett.

Meglepődve tapasztaltam, hogy bárhol, bármikor, ha csak egy pillanatra is elbizonytalanodtam vagy próbáltam eligazodni és igazából még magam sem tudtam, hogy segítségre van szükségem, valaki mindig odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy segíthet-e.

Sokszor kezdeményeztek beszélgetést helyiek a metrón vagy a buszon, érdeklődve, hogy honnan jöttem és tetszik-e a város. Annak ellenére, hogy egyedül voltam, sohasem éreztem magam egyedül.

Brooklynból Manhattanban vezető metróút felért egy szociográfiai tanulmánnyal. Hihetetlen, hogy itt, ahol szinte minden nemzet megtalálható, mennyire nagy az összetartás, az egymás iránti tolerancia a nemzeti, kulturális különbségek ellenére is.

A metrónak egyébként is külön varázsa van, ami nem másnak köszönhető, mint a saját és mások szórakoztatására, de akár a napi megélhetésükért zenélő, vagy egyéb produkcióval fellépő embereknek. A jövő-menő utasok nem sajnálják az idejüket, megállnak, meghallgatják őket, élvezik az előadást, nem fordulnak el lehajtott, vagy félrecsapott fejjel, és az adományok sem maradnak el.

Coney Island…… A levegőben a zöldségesek „zöld” , a kínai éttermek fűszeres illata, a halárusító boltok átható szaga, és az autók benzingőze mellett ott érezhető az óceán enyhén sós, párás illata.

Ez a brooklyni városrész ismét más világ, két különböző világ. Az Atlanti-óceán partján állva a csapkodó hullámok látványa, ahogy simára mossák a part homokját, minden nyomot eltüntetve, a folyton zúgó óceán hangja, a vijjogó sirályok és a távolban apró ladiknak tűnő óceánjárók mind-mind romantikát idéznek.

Ugyanakkor az óceán part süppedő homokjában kiépített sétány másik oldalán lévő Vidámpark, a bódék hosszú sora, ahonnan különféle hamburgerek, grillek, és egyéb ételek illat orgiája száll a sétáló felé, igazi, önfeledt szórakozást ígérnek.

Tíz felejthetetlen napot tölthettem New Yorkban, és egy picit talán New York-inak érezhettem magam.

Igaz, hogy nem volt álmom ide eljutni, de most már álmom, hogy visszatérjek.

Képek és történet: Rigóné Mészáros Ildi

Tags: , , , , ,

New York, mint a tenger, ha csendesedik, se áll meg soha. Az első pár órában idegen, de ha engedsz a morajló sodrásának, befogad és soha többé nem ereszt.

Magával ragad nagysága, nyüzsgése. Lüktet minden belvárosi utca, folyamatosan kapod az impulzusokat és mikor azt hinnéd, hogy megismerted egy részét vagy akár egészét, előkerül egy másik arca. Pontosan ebben rejlik varázsa.

Hatalmas épületeit és azok rezgéseit nem tudja se kép, se videó vagy akár film visszaadni. Ott kell lenni és megélni a pillanatot, mert elképesztő és leirthatatlan. Mikor távolodnál és megpillantod a lemenő nap fényeit a város felhőkarcolóin, ott marad egy részed csendben, nyugalomban, ami sosem jön haza. Ott szerettem meg és sokkal többet kaptam, mint amit ettől az utazástól remélni mertem.

Megtanultam, hogy az első, amit bárki is megkérdez tőled ebben a percről percre változó nagyvárosban, az az, hogy: “Honnan jöttél?” Ebben mutatkozik meg kulturális sokszínűsége. Az emberek közvetlenek, lazák és kimagaslóan segítőkészek. Ha itt eltévedsz és nem mersz kérdezni, az a te hibád, ugyanis bárkit leszólítasz, feléd fordul, mosolyog, beszélget és az se okoz gondot, ha nem egy nyelvet beszéltek.

Meglepő volt, hogy miközben extázisba esve kóvályogtam a város bármely pontján és beleütköztem valakibe – ami ennyi ember között elkerülhetetlen -, azonnal elnézést kérve egymástól, semmilyen negatív hatás befolyása nélkül folytattuk utunkat. Ez egy budapestinek csodaszámba megy.

Itt éjjel-nappal, szinte minden utca sarkon rendelkezésre áll a világ valamennyi ételkülönlegessége. A streedfood kultúra kiforrott és teljesen bevált módszer az étkezésre. Ha éppen popcornt ennél felfedezés közben – mint jómagam-, akkor bizton állíthatom, hogy találni fogsz egy bódét, ahol árulnak.

Elcsépelt, de mint minden sok mást, ezt is egyszer az életben látni kell. Mint említettem, a képek nem tudják úgy visszaadni, ahogy azt valójában kellene, de azért itt megosztok egy párat a kötelezőkről és azokon felüli látványosságokról.

Képek és szöveg: Sümeghy Enikő Réka

Tags: , , , ,

« Older entries § Newer entries »