New York City utcáin sétálva, régebbi, főleg köz- és oktatási intézményeken, továbbra is láthatjuk a hidegháború idejéről visszamaradt, fakósárga, nukleáris óvóhely (fallout shelter) piktogramokat. Tudtátok, hogy a szövetségi kormánynak dolgozó tudósok tisztában voltak vele, hogy ezek az óvóhelyek nem nyújtanak megfelelő védelmet egy esetleges atomtámadás esetén, ennek ellenére megépültek?
A Hidegháború 1947-ben kezdődött és 1955-re a Szovjetuniónak kb. 200 nukleáris fegyvere volt, míg az Egyesült Államoknak ennek tízszerese. Ebben az időszakban, ha a két hatalom atombombát akart volna egymásra dobni, úgynevezett stratégiai bombázógépeket kellett használnia. Ez a fajta hadművelet akár több órás felkészülésre is lehetőséget adott. Ezért 1954-ben, az USA kormánya útjára indította az Operation Defense elnevezésű civil honvédelmi gyakorlatot. A gyakorlat kiterjedt a nagyvárosok kiürítési tervére és a lakosság óvóhelyre vonulásának szervezésére. 1955-ben New York állam kötelezővé tette lakosai számára az Operation Defense gyakorlatban való részvételt. A szabályszegőknek egy év börtönbüntetéssel vagy 500 dollár bírsággal kellett számolniuk. A kötelező civil védelmi gyakorlatot azonnali elutasítás fogadta több oldalról is.
Az NAACP, a National Association for the Advancement of Colored People, vagyis a Nemzeti Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért azért bojkottálta a gyakorlatot, mivel a Civil Védelmi Kabinet vezetője, Millard Caldwell, volt floridai kormányzó, a szegregáció rendíthetetlen híve volt. Az evakuációs és óvóhelyi rendeletekben is hatályosítani kívánta az úgynevezett Jim Crow-törvényeket. Az NAACP álláspontja szerint, ha az ország, a posztapokaliptikus időkben is folytatni kívánja a faji elkülönítést, akkor köszönik, nem kérnek belőle.
A radikális katolikus szervezetek, Dorothy Day vezetésével, a pacifisták tüntetéséhez csatlakoztak. A Dorothy Day által alapított Katolikus Munkás szervezet azzal indokolta ellenállását, hogy egy atomháborúnak nincs győztese, így a civil védelem célja csak normalizálni a nukleáris háború gondolatát. Dorothy Day 1962-ig, az Operation Defense lezárásáig szervetett tüntetéseket. Az Operation Defense végét az interkontinentális ballisztikus rakéták adventje jelentette, amely lehetetlenné tette a felkészülést.
Az 1960-as években a nukleáris háború esélye egyre nagyobb lett. Az USA kormányának muszáj volt elhitetnie az ország lakosságával, hogy ez egy taktikailag életképes opció. Először normalizálniuk kellett a gondolatot, majd meggyőzni a lakosságot, hogy egy nukleáris támadás túlélhető. Mindkét célt a nukleáris óvóhely (fallout shelter) programmal szerették volna elérni. Az USA a túlélést fogyasztói döntésként kezelte, így az első óvóhelyeket egyfajta csináld magad csomagként lehetett megvásárolni és a kertben vagy a pincében felépíteni. Azonban az építési zónáknak, a fizetéseknek és a faji megkülönböztetésnek köszönhetően, elméletileg csak azok élhették túl az atomtámadást, akik a külvárosokban éltek. Vagyis fehér, tehetősebb emberek. Az óvóhely akció tetőfokán 200 ezer magán atombunker épült az Államokban. Az emberek azonban nagyon gyorsan realizálták, hogy az óvóhelyek építését magánszemélyekre bízni erkölcstelen, mint az ki is derült a Time Magazin történetének mai napig egyik leghíresebb cikkéből, mely 1961 augusztusában jelent meg, Gun Thy Neighbor címmel.
A cikkben állampolgárok és a klérus tagjai vitatkoztak arról, hogy jogunk van-e lelőni a szomszédunkat, ha a bunkerünkről van szó. A vita résztvevői és az ország (mint mindig) két részre szakadt. A többség egyértelműen erkölcstelennek tartotta nem megosztani az óvóhelyet, míg a másik oldal már építéskor fegyvert helyezett az óvóhely ajtajához és inkább lelőné a szomszédját, mint osztozzon az óvóhelyen. Elvégre a biblia sem tiltja, hogy megvédjük magunkat és a családunkat, érveltek. A cikk hatalmas közfelháborodást keltett és végül a háztartások 93%-a úgy döntött, hogy egyáltalán nem szándékozik óvóhelyet építeni.
1961-ben a szövetségi kormány, JFK vezetésével, 150 millió dollárt különített el nyilvános óvóhelyek építésére. Az igazság azonban az, hogy a nyilvános óvóhely akciót Nelson Rockefeller, New York állam kormányzója szorgalmazta. Ebben az időszakban Rockefeller lett volna a republikánus elnök jelölt, így JFK megpróbált legalább annyira antikommunista színben feltűnni, mint ellenfele. Rockefellerről mindenki tudta, hogy rögeszméje volt a nukleáris óvóhelyek felállítása. A politikai ellenfelei szerint csupán befektetést láthatott bennük, mivel ezeknek az óvóhelyeknek nagyon kicsi a hatékonyságuk. Nem védenek az elsődleges robbanástól, a lökéshullámtól, a tűzvihartól, toxikus anyagoktól, melyek jóval előbb végeznek az emberrel, mint a radioaktív hamueső. Arról nem is beszélve, hogy szinte valamennyi óvóhely támadási célpontban vagy annak közelében épült. Azt se feledjük, hogy a 60-as évek oktatófilmjeiben szereplő védekezési módszereket egyetlen bomba ledobására tervezték, később már több száz bomba is bevethető lett volna, mely pillanatok alatt egész városokat semmisíthet meg.
Akkor mire voltak jók ezek az atombunkerek? Propagandára. El kellett hitetni az emberekkel, hogy az atomháború megoldás lehet és azt is, hogy az állam törődik a polgáraival.
New York Cityben 18 ezer épület ablaktalan pincéjében alakítottak ki betonszobákat, néhány hétre elegendő konzervvel és ivóvízzel. A New York-iak a kezdetektől fogva tudták, hogy ha atombombát dobnak a városra, semmi esély sincs a túlélésre. Az elsődleges robbanás és az azt követő lökéshullám szinte mindenkivel azonnal végezne. A nukleáris óvóhely piktogramok egyfajta vizuális váliumként szolgáltak.
A hidegháború után, miután az állam már nem támogatta fenntartásukat, az óvóhelyekből raktár vagy mosókonyha lett. 2017-ben New York City oktatási hivatala úgy döntött, hogy le kell szedni a táblákat, mivel félrevezetőek. Több ezer jelzést eltávolítottak, de mivel sosem létezett központi lista az óvóhelyekről, sok száz a mai napig látható a manhattani épületeken.
Az NYU Központi Fizikai Kutató Intézetének egyik munkatársa szerint az egyetlen nukleáris óvóhely, mely képes lenne megvédeni az ott tartózkodókat, az a Washington Heights-ban található 190. és a 191. utcai metróállomás, melyeket 42 méter mélyen alakítottak ki a kőrétegben.
Érdekesség és kevesen tudják, hogy 2006-ban a New York-i Közlekedési Hivatal néhány munkatársa, rutin híd és alagút ellenőrzést végzett, amikor a Brooklyn Bridge Manhattan-felőli pillérében titkos atombunkerre bukkant. Az atombiztos óvóhely pontos helyét a város titokban tartotta biztonsági okokból.
A legendás Great White Hurricane of 1888, az 1888-as Nagy Fehér Hurrikán, Amerika történelmének mai napig legnagyobb, leghalálosabb és meteorológiai szempontból legszokatlanabb hóvihara megbénította a keleti-partot Maryland-től Maine-ig, legalább 400 ember halálát okozva.
Hétfő reggel a New York-iak még nem sejtették, hogy néhány óra leforgása alatt az egész város a hó fogságába kerül. Több ezer ingázó indult munkába, de a legtöbben félútig sem jutottak. A látótávolság nullára csökkent. A farkasordító hideg, a 120 km/h-s, hurrikán erejű széllel kombinálva életveszélyes körülményeket teremtett. A távirat- és telefonoszlopok gyufaszálként törtek ketté a szélben, teljesen megszűnt a kommunikáció. Elfagytak a víz és gázvezetékek. A vihar letépte az utcatáblákat, az üzletek cégtábláit, hirdetéseit, ablakokat tört be. A tomboló szélben szemetes kukák, kőkeménnyé fagyott lótrágyahegyek repkedtek.
A New York-i magasvasút sinei elfagytak és 15 ezren ragadtak a szerelvényeken. Mindenki menedéket keresett. A hotelek és bárok megteltek. A szállodában átvészelők egyike Mark Twain volt.
A hóvihar 36 órán át, szünet nélkül tombolt. Mire 14-én lecsendesült, New York City legtöbb részét egy méteres hó borította, de több helyről jelentettek másfél méteres havat. A szélfúvás 15 méteres hótorlaszokat épített, mely felért a házak második emeletéig. A hóeltakarításban, mely majdnem egy hétig tartott, 17 ezer munkás vett részt és 18 millió m3 havat mozgattak meg. A tömegközlekedés hetekig nem állt teljesen helyre. A Wall Street három napig zárva tartott. New York City-ben 200 halálos áldozatot azonosítottak. Az emberi veszteség mellett rengeteg ló, haszonállat és madár is elpusztult.
A hóvihar legismertebb áldozata Roscoe Conkling jogász-szenátor volt, aki éppen a Wall Street-en tartózkodott. Március 11-én késő estig dolgozott, majd a viharban kocsit akart bérelni, de sokallotta az 50 dollárt az 5 kilométeres útért. A kollégái kérlelték, hogy keressen szállást a közelben, de Conkling makacs volt. El akart jutni abba a szállodába, ahol szobát bérelt. A szenátor jó fizikumáról volt nevezetes, ami különlegesnek számított a státuszában. Jó fizikai erőnléte ellenére a Union Square közelében eltévedt. Itt már a melléig ért a hó. Több órás küzdelem után végül eljutott a Flatiron Building közelében található hotelig, ahol a lépcsőkön összeesett a kimerültségtől. Tüdőgyulladást kapott és három hét múlva belehalt a komplikációkba. Roscoe Conkling szobra a Madison Square Parkban található, a Flatiron Building szomszédságában.
A Nagy Fehér Hurrikán azok közé az események közé tartozik, az 1835-ös Nagy Tűzvészhez, 9/11-hez és a Sandy hurrikánhoz hasonlóan, amely gyökeresen megváltoztatta New York City-t. A távíró- és telefonkábeleket, a gáz és vízvezetékekkel együtt a föld alá vezették. A város vezetése döntött a magasvasutak fokozatos megszüntetéséről is. 10 évvel később elkezdődött a New York-i metró építése.
Tinkmara