A Hálaadás az Államok legnagyobb ünnepe. Többen ünneplik, mint Karácsonyt, nagyobb készülődés előzi meg, mint a Függetlenség Napját. Hálaadáskor a családok útra kelnek, hogy együtt ünnepeljenek, így ez egyben az év legforgalmasabb napja is. A Hálaadás az együttlétről, jó ételekről, az NFL-ről, a Macy’s parádéjáról szól. Az ünnepi asztal körül általában nem esik szó a hagyomány valódi eredetéről, azonban egy jó ideje drasztikusan növekszik azok száma, akik a tradíció valódi eredetének tudatában már nem ünneplik a Hálaadást.

Generációkon át az amerikaiak azzal áltatták magukat, hogy a gyarmatosítás egy megegyezésen alapuló, vérontástól mentes esemény volt, az első Hálaadás pedig egy derűs közösségi esemény az őslakosok és a telepesek részvételével. Ebben a változatban a zarándokok első csoportja, a Mayflower fedélzetén, veszélyes és hosszas hajózás után Cape Cod-on kötött ki, a szabadság és az új élet reményében. Némi felfedezés és az őslakosokkal való rövid összetűzés után, a part mentén telepedtek le. Az új kolóniát az angliai Plymouth-ról nevezték el. Az első hónapok kétségek közt teltek. Az őslakosok, akikre élelem és biztonság szempontjából teljes mértékben támaszkodniuk kellett, legjobb esetben óvatosak és félénkek, legrosszabb esetben kifejezetten ellenségesek voltak. Végül az őslakosok, Samoset és Squanto tolmácsolásának segítségével, kapcsolatba léptek a telepesekkel.

A történet lazán átsiklik a kérdésen, hogy ezek az őslakosok hol tanultak meg angolul, és azon is, hogy miért lettek hirtelen ilyen barátságosak.

Ousamequin-nel, a törzsfőnökkel kötött egyezség alapján az őslakosok a következő tavasszal és nyáron etették a telepeseket, megtanították a kukorica ültetés, halászat alapjaira. A kolónia lassan virágzásnak indul. Ugyanebben az évben, a betakarítás után, a két csoport megpecsételte a barátságukat az első közös lakomával. A történet a telepesség hőskorával folytatódik és a világ legjobb országának létrejöttébe torkollik.

Hogy mi történt az őslakosokkal? Erről nem szól a történet. Az ő hagyatékuk, a földjük átadása a fehéreknek, vagyis behódolásuk a gyarmatosítóknak. A történet főszereplője, a massachusetts-i Wampanoag törzs a kezdetektől fogva harcol ez ellen az interpretáció ellen, mivel cukormázzal borítja a gyarmatosítás brutalitását.

A mítosz szerint, a bátor telepesek a kietlen vadonban találják magukat partraszállás után. A valóság azonban az, hogy az emberi civilizáció az amerikai földrészen éppen olyan ősi és gazdag volt, mint Európában. A Wampanoag törzs számára a történelem nem a Mayflower-rel kezdődött. Dinamikus múltjuk volt, számtalan generáció alakított ki szokásokat, ünnepeket. A “vadon” telve volt falvakkal, utakkal, megművelt földekkel, temetőkkel.

A mítosz szerint a Plymouth-i telepesek és a Wampanoag törzs találkozása 1620-ban az első kapcsolat volt az őslakosok és a fehérek között. Az igazság az, hogy ez csak egyike volt a véres találkozások láncolatának, mely 1524-ben kezdődött. Száz év konfliktus előzte meg a Mayflower érkezését.
A mítosz félénknek jellemzi a Wampanoag-okat, akiket megfélemlített a fehérek jelenléte. Az igazság az, hogy az első időkben könnyen ők voltak erőfölényben.

Az igazi történet 1614-ben kezdődött, amikor Squanto-t (több forrásban Tisquantum), több társával együtt az angolok elrabolták Patuxet faluból és Malagán eladták rabszolgának. Szerencséjére, szerzetesekkel került kapcsolatba, akik segítségével egy évvel később, Angliába menekült, ahol hajóépítő munkásként dolgozott. 1619-ben egy angol felfedező hajón dolgozott fordítóként és így jutott vissza Patuxet-be. Családja az európaiak által behurcolt járványok áldozatává vált.

A Mayflower hajó 102 puritán protestáns szeparatistával a fedélzetén 1620 szeptemberében hagyta el Plymouth kikötőjét az Új Világ reményében. I. Jakab angol király hozzájárulásával hagyhatták el az Anglikán Egyházat és a Virginia Társaság engedélyével a Hudson folyó torkolatában kellett volna új települést létrehozniuk. 66 napos hányattatás után, november 9-én, jócskán eltájolva, Cape Cod-nál, a mai Massachusetts partjainál kötöttek ki. Semmi joguk sem volt letelepedni a Virginia Társaság területén kívül.

Az első telet Új Angliában a hajó fedélzetén töltötték. A 102 utasból csupán 53-an élték túl a hideget és a különféle betegségeket. A nőket különösen megviselte az új élethelyzet. A 19 nőből csupán 5 élte meg a tavaszt. 1621 áprilisában a Mayflower visszatért Angliába és a telepeseknek a szárazföldön kellett folytatni az életüket. Egy elhagyatott Wampanoag falu romjaira kezdtek építkezni és Patuxet-et New Plymouth-ra keresztelték át. Eleinte a hátrahagyott kukoricán éltek, majd megpróbáltak ételt és magokat lopni a szomszédos falvakból, de a sírrablástól sem riadtak vissza.

Squanto-val még ugyanezen a tavaszon ismerkedtek össze, akinek tökéletes angol nyelvtudása életmentőnek bizonyult. A telepeseket megtanította a vadászat, a halászat, a kukorica és tök termesztés tudományára, valamint a halból készült műtrágya használatára.

1621 őszén a telepesek háromnapos betakarítási ünnepre készültek. A Hálaadás ünnepét az óhazából hozták magukkal. William Bradford, a Plymouth kolónia kormányzója, meghívta Massasoit, a Wampanoag Szövetség vezetőjét, aki 90 indián harcossal érkezett az ünnepre. A vendégek rengeteg ételt hoztak magukkal, többek között: halat, homárt, szarvashúst, kukoricát, tököt és juharszirupot. Ennek a három napnak a története szájhagyományként maradt fenn.

A relatív béke a telepesek és az őslakosok között nem tartott sokáig. A telepesek egyre többen lettek és egyre nagyobb területet tulajdonítottak el az őslakosok élőhelyéből, kizsákmányolva őket, járványokkal tizedelve soraikat. Egyre gyakoribbak lettek a véres összetűzések és a feszültség végül mészárlásba torkollott. A Pequot Mészárlásra 1637-ben került sor, Mystic faluban, Connecticut területén.

A Pequot törzs az éves Zöld Kukorica Fesztivált ünnepelte, amikor angol és holland zsoldosok, 13 telepes halálát megtorolandó, felgyújtották az alvó indián tábort és lemészároltak 700 őslakost. Miután az indián harcosok letették a fegyvert, a zsoldosok halomra lőtték őket. A nőket és a gyermekeket sem kímélték. A nőket élve elégették, a gyerekeket a közös szállásukon mészárolták le.

A Pequot törzs a telepesek megjelenése előtt közel 8000 főt számlált. Egy éven belül a himlő 6500 őslakos halálát okozta. A mészárlás után csupán néhány száz Pequot maradt életben.
A vérengzés másnapján a Massachusetts Kolónia kormányzója, John Winthrop bejelentette: “A Hálaadás Napja legyen ez és mondjunk köszönetet Istennek, hogy segítségével megsemmisítettünk több mint 700 indiánt.”

Ez az esemény volt a kezdete az évszázadokig tartó őslakos népirtásnak. 1863. október 3-án Lincoln elnök törvénybe iktatta a Hálaadás Napját, mint Nemzeti Ünnepet, november 4. csütörtökjét.

Hálaadás Napja az őslakosok, barátaik és szövetségeseik számára a Gyász Napja, nemcsak a múlt eseményeire emlékezve, de a jelenben is tartó egyenlőtlenségekre koncentrálva. Napjainkban az őslakos gyermek és újszülött halálozási arány 15%-kal magasabb, mint a nemzeti átlag. Az őslakos fiatalok öngyilkossági aránya 3-4-szer magasabb, az őslakos nőket 10-szer nagyobb eséllyel éri erőszakos szexuális zaklatás. A mészárlás környezeti népirtás formájában folytatódik. Ipari nagyvállalatok állami engedéllyel rezervátumok közelében helyeznek el hulladék hegyeket, az őslakosok által fogyasztott folyóvízbe engedik a mérgező melléktermékeket. Az őslakosok földjét a mai napig elrabolják, olajkutak és olajvezetékek épülnek rajtuk.

Egyre többek számára világos, hogy a történelemkönyvek nem a valóságot, hanem a hatalmon levők valóságát tartalmazza.

1990 óta november az Amerikai Őslakos Örökség Hónapja (Native American Heritage Month).

Könyvajánló: David J. Silverman – This Land Is Their Land: The Wampanoag Indians, Plymouth Colony, and the Troubled History of Thanksgiving