NY

You are currently browsing articles tagged NY.

A Central Park West Történelmi Negyedben, a park nyugati oldalán, a híres Dakota-háztól három utcányira található egy szintén ikonikus épület, a San Remo ház (The San Remo). A luxus apartman ház kettős tornya gyakran szerepel a Central Parkban készített fotókon és számtalan filmben, mivel elegáns sziluettje tökéletes háttere a parknak.

A San Remo azonban ennél többet jelent nekünk, magyaroknak. Az 1931-ben átadott Beaux-Arts stílusú épületet a magyar származású Emery Roth tervezte. Róth Imre nélkül New York City jóval szegényebb lenne ikonikus épületekben. (Róth Imre életéről ITT olvashattok bővebben.)

A San Remo-t a 18. emelet magasságában felhúzott két, 10 emeletes ikertornya teszi különlegessé, azonban ezek az athéni Lüszikratész-emlékmű hatására készült tornyok nem csupán esztétikai funkcióval rendelkeznek. A “görög ikertemplomok” foglalják magukban az épület két hatalmas víztárolóját. Roth csodálatos módon olvasztotta egybe a funkciót az esztétikus megjelenéssel.

Ugyan a San Remo ház alkotója az esztétikumra fektette a legnagyobb hangsúlyt, a ház különleges funkcionális elemekkel is rendelkezik, mint például az ablakok, melyek egyedi tervezése hozzájárul a lakások energiatakarékosságához. Az épület ikertornyos megoldása önmagában is több fényt enged nemcsak a lakásokba, de jobb fény- és levegőelosztást biztosít a környékbeli házak és a járda részére.

Jól ismert tény, hogy egyes New York-i épületek, funkciójukból és státuszukból kifolyólag saját irányítószámot kaptak, azonban nagyon kevés épület mondhatja el magáról, hogy két címmel rendelkezik. A San Remo ház az egyikük. 145 Central Park West a déli, 146 Central Park West az északi oldal címe.

A két torony külön előcsarnokkal és liftrendszerrel rendelkezik, azonban a közhiedelemmel ellentétben nem egypetéjű ikrek. A lakosztályok mérete és elrendezése is különböző. A déli torony mindig előnyösebb helyzetben volt, mivel innen szebb a kilátás Midtown Manhattanra. Itt nagyobb és fényűzőbb lakosztályokat alakítottak ki.

A San Remo az óvilági arisztokráciának épült hatalmas, luxuslakosztályokkal, azonban az átadás utáni évben, a nagy gazdasági világválságot elindító tőzsdekrach hatására az épület egyharmada üresen tátongott. A megoldás a kétemeletes apartmanok felosztása volt. A déli toronyban található kétemeletes apartman kivételével valamennyi nagy méretű lakosztályt felosztották, abban reménykedve, hogy a kisebb lakásokat könnyebb lesz értékesíteni. A San Remo-ban a felosztás óta 136 lakás található.

A világválság idején a San Remo csődbe jutott és 25 ezer dollár készpénzért adták el. Hogy jobban lássuk az értékbéli növekedést, napjainkban 25 dollárért egy kamrát sem vásárolhatnánk az épületben. A lakások ára 3 és 25 millió dollár között mozog.

A legdrágább lakosztály továbbra is a két emeletet elfoglaló apartman a déli toronyban. 17 szoba, több terasz és 360 fokos kilátás mindkét emeletről. Igazi álomlakosztály, melyet hosszú ideig Demi Moore tudhatott magáénak. A lakosztály jelenleg egy ismeretlen tröszt tulajdonában áll.

S kik a legendás San Remo ház volt és jelenlegi lakói? A tőzsde és a pénzvilág ismeretlen nagyjai mellett az ismert hírességek listája is hosszú.

Steve Jobs, Barry Manilow, Stephen Sondheim, Tiger Woods, Steven Spielberg, Donna Karan, Glenn Close, Dustin Hoffman, Steve Martin, Bruce Willis, Diane Keaton, Steve Martin, Jennifer Rush, Dodi Fayed és Rita Hayworth valamennyien a San Remo egy-egy lakosztályát mondhatták magukénak.

Az északi torony penthouse lakosztályát Steve Jobs vásárolta meg és újította fel, de soha nem lakott az épületben. Tőle Bono vásárolta meg a lakosztályt. Az egyetlen híresség, akit a lakóbizottság valaha is elutasított, Madonna volt, még 1985-ben, pontosan egy hónappal a Palyboy-béli fotósorozata után. Diane Keaton volt az egyetlen testületi tag, aki mellette szavazott.

Képek: Tinkmara és Google

Tags: , , , , , , ,

Gay Street – Ez a barátságos, kanyargós utca ad otthon New York City egyik “legszellemesebb” házának. New York City egyik legidősebb, a West Village egyik legkedveltebb utcája nevét a közhiedelemmel ellentétben nem a Village bohém LGBT közösségéről, s nem is Sidney Howard Gay-ről, a Nemzeti Rabszolgaság Ellen című magazin szerkesztőjéről, hanem egy korabeli földtulajdonosról kapta.

A Gay Street 12-es szám alatti házat nagy valószínűséggel 1827-ben építették. A csinos townhouse-nak mozgalmas története és befolyásos lakó voltak, akik közül egy – a városi legenda szerint – a mai napig nem hagyta el a házat és környékét.

A ház a holland telepesek idején hullaházként szolgált, majd istállóvá alakították, a későbbiekben pedig a gazdag Washington Square-en lakó családok rabszolgáinak szállása lett.

 

A viharos 1920-as években, a szesztilalom idején a ház pincéjében hírhedt zugkocsma működött, Pirate’s Den (Kalóztanya) néven. Az utcában több zugkocsma is üzemelt, ám a Pirate’s Den több volt, mint kocsma. Igazi turista csalogató volt. Mindenütt kalóz relikviák voltak, szemkötős pultos mérte az alkoholt és a felszolgálók mind kalóznyelvet használtak.

Ugyanezekben az években New York City polgármestere a kicsapongó életviteléről nevezetes Jimmy Walker volt, aki szerette a mulatságot, az alkoholt és kedvenc zugkocsmája a Pirate’s Den volt.

Walkerről azt is tudta mindenki, hogy házasember létére szeretőket tartott. Egy bizonyos angol színésznő, Betty Compton különösen fontos volt számára. Olyannyira, hogy amikor fülébe jutott, hogy a Pirate’s Den-t becsukják, megvásárolta az egész épületet a zugkocsmával együtt Betty számára.

Walker több időt töltött ebben a szerelmi fészekben, mint otthon a feleségével a polgármesteri rezidencián. Betty valóban a szívébe férkőzött és néhány évvel később a polgármester feleségül is vette.

A pincepartik estéről estére tovább folytatódtak, immár a polgármester szervezésében. Ivászat, zene és tánc a szesztilalom idején.

 

A szesztilalom éve után, a II. Világháború közeledtével a zene és a nevetés elhalt a Gay Street-en, az utca lakói azonban továbbra is hallották a Flapper szandálok koppanását a pince padlóján és érezték a bárban sülő hagyma szagát. A  Kalóztanyán úgy tűnik, nem fejeződött be a mulatság.

Az utca lakói közül többen is láttak hölgyeket a 20-as évek jellegzetes viseletében, tollas kalapban és egy magas, sovány úriembert hosszú, fecskefarokban végződő zakóban, cilinderrel a fején a Gay Street-en sétálni a késő éjszakában. A leírások alapján maga Jimmy Walker polgármester szelleme kísértette a Gay Street-et.

 

Az 50-es években a híres bábművész, Frank Parris vásárolta meg a házat, Parris a bábművészet egyik úttörője volt, aki többek között állandó fellépő volt a Madison Square Garden-ben és a Radio City Music Hall-ban.

A Parris család is érzékelte a természetfeletti jelenlétét a házban. Lépéseket hallottak és “láthatatlan” bútorok húzogatásával járó zajokat. A család kutyája is éjjel-nappal ugatott. Gyakran csak egy pontra koncentrált, miközben az összes szál szőre felállt a hátán.

A család kedvence halála után sem hagyta el szeretteit. A családtagok valamennyien érzékelték az eb jelenlétét, aki láthatatlanul a lábukhoz dörgölőzött, mintha még ekkor is védelmezte volna őket.

A Parris csalás néhány hónappal később vendégek jelenlétében is megtapasztalta a szellem(ek) jelenlétét. Míg a társaság a földszinten csevegett, az emeletről megmagyarázhatatlan zaj hallatszott, mintha bútorokat húzogattak volna.

Amikor a vendégek távoztak, az egyikük az emeleten megpillantott egy magas, sötét hajú férfit, cilinderrel a fején, fekete köpönyegben. Mire Mr. Parris felpillantott, az alak eltűnt.

 

A fekete köpönyeges, magas férfit nem csupán a 12-es számú ház lakói látták, de a Gay Street többi lakója is. A sötét alak főleg éjszaka járt fel, s alá az utcán, néha magányosan, néha hölgyek társaságában.

Magszületett a Gay Street fantomjának legendája.

A Gay Street 12-es számú háznak a 20-as évek óta több tulajdonosa is volt, s a tudósítások szerint szinte minden egyes lakó, valamilyen formában tapasztalta a szellem jelenlétét. Egyesek látni vélték, míg mások csak hallották, míg többen csak az állandóan erős sült hagyma szagra panaszkodtak.

Nemrégiben a 3 emeletes, 4 hálószobás townhouse-t 4,5 millió dollárért  vásárolták meg. Vajon a Jimmy Walker polgármester szelleme azóta már meglátogatta az új tulajdonosokat?

Forrás: Haunted Houses
Képek: Tinkmara és Google

Tags: , , , , , , , ,

A Flatbush és az Ocean Avenue találkozásánál, ahol a Brooklyn Botanikus Kert zöldje véget ér, az alacsony kőkerítésen túl lepillantva látjuk a metró síneket, amint a fák lombkoronája alatt haladnak, majd egy éles kanyarral befutnak az alagútba.

Pontosan száz esztendővel ezelőtt, tíz nappal az I. Világháború befejezése előtt, egy csípős novemberi este, háromnegyed 7-kor, ezen a helyszínen, a Malbone Street megálló közelében következett be New York máig legnagyobb metrószerencsétlensége. Több mint 100-an vesztették életüket (93-an a helyszínen és kb. tíz áldozat később, a kórházban), míg a sérültek száma kétszáznál is több volt.

A baleset olyan súlyos volt, hogy már másnap átnevezték a metróállomást Malbone Street-ről Empire Boulevard-ra. Annak ellenére, hogy a legtöbb New York-inak fogalma sincs a Malbone Street-i tragédiáról, a baleset következményei a mai napig hatással vannak a tömegközlekedésre.

1918. november 1-ére a Brotherhood of Locomotive Engineers (a vonatvezetők egyesülése) sztrájkot hirdetett. A Brooklyn Rapid Transit (BRT) úgy döntött, hogy nem függeszti fel a járatokat, hanem inkább némi bónusz fejében a sztrájkból kimaradt alkalmazottakkal vészeli át a munkabeszüntetést.

Így lett a szinte nulla tapasztalattal rendelkező BRT diszpécser, Edward Luciano (a.k.a. Anthony Lewis, egyes források szerint 25 éves, másutt 29 éves) aznap az egyik mozdonyvezető. A metrótársaság 20 dollár bónuszt ígért a fiatalembernek, aki a 60 óra kötelező gyakorlat helyet csupán 2 óra gyorstalpalót kapott és metrószerelvényt a rendező-pályaudvaron kívül sosem vezetett.

Reggel 5-kor a Culver Line-on (ma F vonal) kezdett és szerencsésen levezetett 10 órát, majd hazafelé indult. Az irányítóközpont azonban megkérte, hogy maradjon még és álljon szolgálatba a jóval nehezebb, emelkedős, kanyargós Fulton Street-Brighton Beach Line-on (ma B és Q vonal). Luciano sem fizikailag, sem lelkileg nem volt alkalmas a vezetésre. Októberben épült fel a spanyolnáthából, mely közel 40 millió ember halálát okozta, köztük Luciano kislányáét is.

A Brighton Beach Line kifejezetten nehéz vonal, sok éles kanyarral, meredek emelkedővel. Az út magasított vonalon kezd, majd leereszkedik az utcaszintre, végül a föld alatt folytatja. A szerelvény aznap 5, régi típusú, favázas kocsiból állt. Luciano már az első néhány kilométer után elvesztette uralmát a szerelvény felett. Össze-vissza fékezett, rángatta az utasokat. Több állomáson is túllőtt, vissza kellett tolatnia. A kihallgatások során többen azt vallották, hogy úgy gondolták, vagy baj van a fékrendszerrel vagy a vezető nem tudja megfelelően kezelni. Többen leszálltak az úticéljuk előtt és úgy döntöttek, hogy inkább bevárják a következő szerelvényt. Ők voltak a szerencsések. A tömött vonaton még így is közel 400-an utaztak, amikor bekövetkezett a szerencsétlenség.

Luciano kimerült volt, tudta, hogy késésben vannak, így még nagyobb sebességre kapcsolt. A szerelvény elérte a Malbone Street-et és az alagút előtti éles kanyart, melyet 10 km/h sebességgel kellett volna megközelítenie. Luciano figyelmen kívül hagyta a lassításra figyelmeztető fényjelzést és 50-70 km/h-val robogott.

Néhány méterre az alagút fala előtt az első kocsi hátsó kerekei leugrottak a sínekről. A második kocsi teljes sebességgel a betonfalba csapódott, a harmadik kocsi belerohant a másodikba. A második kocsiban egy hölgy kivételével valamennyi utas azonnal szörnyethalt.

A második és a harmadik kocsi is kisiklott. A második kocsi először felcsapódott az alagút mennyezetébe, majd a talpfa mentén döcögött tovább, végigsúrolva az alagút tartópilléreit, szétmarcangolva azokat az utasokat, akik a szerelvény bal oldalán utaztak. Sok utas kirepült a vonatból és a kerekek alá sodródott, míg másokat a felgyűrődött sínek döfték halálra. Az utolsó két kocsi viszonylag épségben megúszta, azonban itt is szinte mindenki megsérült az ütközés erejétől és a rájuk zúduló üvegszilánkoktól.

Azok, akik képesek voltak, a saját lábukon gyalogoltak ki az alagútból a holdfényes éjszakába. Azonban ők sem voltak teljes biztonságban. A baleset áramszünetet okozott. A vezérlőközpontban azt hitték, hogy ez is a sztrájkolók szabotázsának része, így azonnal visszakapcsolták az áramot. Több menekülő utast áramütés ért a vágányokon bukdácsolva a sötétben.

A pusztítás kegyetlen volt. A becsapódást és az utasok sikolyát másfél kilométerre is hallani lehetett. A környéket beborították az emberi testrészek, a szerelvény fa- és fémdarabkái.  A roncsok megközelíthetetlenek voltak. A tűzoltóságnak és a rendőrségnek 45 percébe tellett, mire képesek voltak megközelíteni a baleset helyszínét. Sokakat kötelekkel húztak fel. A roncshoz csak az orvosokat és a papokat engedték le a civilek közül. Az influenzajárvány miatt zsúfolt Brooklyn-i halottasházat nem tudták igénybe venni, így ideiglenesen egy közeli mosodaépületet használtak. A környékbeli kórházak megteltek a több száz sebesülttel.

Luciano a csodával határos módon szinte karcolás nélkül megúszta a balesetet és egyszerűen hazament. Itt tartóztatták le másnap reggel.

Az eset tárgyalására 1919 tavaszán került sor. Luciano-t és öt BRT vezetőt emberölés vádjával állították bíróság elé. A fiatalember sírva válaszolt a bíró kérdéseire. A vizsgálat nem talált mechanikai hibát, annak ellenére, hogy a mozdonyvezető azt állította, hogy gondjai voltak a fékrendszerrel. Luciano ügyvédje a felmentését kérte, arra hivatkozva, hogy kliense csak a cég rossz döntésének áldozata.

A bíróság kevesebb mint öt órányi tárgyalás után felmentette a mozdonyvezetőt és a cég vezetőségét is, azonban ez nem mentette meg a BRT-t a csődtől. A cég 1923-ban Brooklyn Manhattan Transit Corporation (BMT) néven folytatta tovább az 1940-es évekig, amikor az MTA (Metropolitan Transportation Authority) magába olvasztotta. Edward Luciano Long Island-re költözött és az ingatlaniparban vállalt munkát. Senki nem hallott róla többé.

A baleset után jóval nagyobb hangsúlyt fektettek a New York-i metró biztonságára. Kivonták a forgalomból a kiöregedett favázas szerelvényeket. A legnagyobb változást pedig a “dead man’s switch”, az éberségi kapcsoló általános bevezetése jelentette a tömegközlekedési eszközökön, mely a mai napig az egyik legfontosabb biztonsági óvintézkedés.

nnnnk

Képek: Google, ceos_downbeat (Rob Ceos)
Forrás: Narratively és New York Times

Tags: , , , , , ,

15 évvel ezelőtt, 2003. augusztus 14-én a maihoz hasonló, párás-nyomasztó hőség uralkodott New York Cityben, amikor délután 4 óra után pár perccel, egyetlen pillanat alatt, hatalmas kiterjedésű áramszünet bénította meg a várost.

A 2003-as áramkimaradás a világon a második legnagyobb területre kiterjedő áramszünet volt, mely 50 millió embert érintett.

Néhány perc leforgása alatt nyolc államban és Kanada egyes területein – többek között Ottawa-ban és Torontóban – is megszűnt az áramszolgáltatás.

New York City még bőben a 2001-es terrortámadás sokkja alatt állt. Sokan újabb támadástól rettegtek, azonban hamar kiderült, hogy “csak” technikai jellegű a zavar oka.

Szerencsére nem tört ki az 1977-es áramkimaradáshoz hasonló pánik a városban, azonban így is nagy volt a kavarodás. Az metróalagutakba, felvonókba szorult emberek ezreit több óra leforgása alatt tudták csak kiszabadítani.

 

A vonat- és repülőközlekedés leállt, az irodaházakat kiürítették. A légkondicionálás hiánya miatt még elviselhetetlenebb lett a hőség.

A tikkasztó melegben több százezer New York-i gyalogolt hazafelé a város hídjain át. Az elektromos vízpumpák is leálltak, így a legtöbb helyen vízszolgáltatás sem volt.

A mobilszolgáltató tornyok megbénultak, az emberek nem tudták felvenni a kapcsolatot szeretteikkel. A vonalas telefonoknál méteres sorok álltak. A kórházak és a tőzsde szerencsére generátorok segítségével fennakadás nélkül üzemelt.

Csupán Manhattanban 500 millió dolláros kár keletkezett, azonban száznál is kevesebb volt az őrizetbe vettek száma. A lakosok segítették egymást, figyeltek az idős szomszédokra, azonban így is 100 körüli volt a halálos áldozatok száma. A legtöbben szénmonoxid mérgezésben hunytak el.

Az áramkimaradás egy Ohio-i erőműből indult és dominószerűen 21 másik erőmű leállásához vezetett. Egy letört faág, kiöregedett vezetékek, számítógép és emberi hiba kombinációja okozta a 2003-as nagy áramkimaradást.

Az éjszaka lassan leszállt New York City-re. A Times Square reklámóriásai sötétbe borultak, kihunytak a Broadway és a hidak fényei.

 

Borzongatóan sötét volt a város sziluettje a környező kerületekből. Olyan sötét volt, hogy a Tejutat is jól lehetett látni.

A legtöbben ekkorra hazaértek az órákig tartó gyaloglás után. Akiknek nem volt módjában gyalogolni, a parkokban töltötték az éjszakát (a párom a Madison Square Gardens lépcsőin bóbiskolt) és várták a rokonokat, ismerősöket, akik autóval indultak a “kimentésükre”.

Az áramszolgáltatás először Queens-ben és Brooklynban állt helyre, ám New York Cityben csak két nappal később, míg egyes helyeken több mint egy hetet kellet várni, mire az élet visszatért a rendes kerékvágásba.

Képek: Google

Tags: , , , , , ,

Zsuzsi fantasztikus beszámolót készített manhattani látogatásukról. Napokra lebontott, térképpel, megtett távolsággal ellátott, remek képekkel tűzdelt leírás, amely mögött rengeteg munka van. A hét különálló séta leírását megtaláljátok a linken át. Szeretettel javaslom mindenkinek, aki éppen New Yorkba készül és természetesen mindenkinek, aki nosztalgiázni szeretne. Nagyon szépen köszönjük! link

Tags: , , , ,

New York a város, amely észrevétlenül a mindennapjaink része, hiszen mindenkiben ott él a filmeken keresztül, akár tudomásul vesszük, akár nem.

Sohasem merült fel bennem, hogy valaha is elmennék New Yorkba, de egy váratlan lehetőségnek köszönhetően úgy döntöttem, hogy nem szabad kihagynom, meg kell néznem.

New Yorkot látni nem szerepelt az álmaim között, de a 10 hónapos várakozás és főleg az útra való felkészülés (amiben a “Tengerentúlról jelentem” rengeteg segítséget nyújtott, ezúton is köszönet érte) során azzá vált.

Szeretném megosztani néhány gondolatomat, és pár képemet, hogy ha lenne valaki, aki egy pillanatra is elbizonytalanodna azon, hogy menjen-e New Yorkba vagy sem, mindenképp az “igen, megyek” legyen a döntés.

Feledhetetlen érzés, amikor először állsz a Brooklyn híd lábánál és csodálod Manhattan felhőkarcolóit a lemenő nap fényénél, majd gyönyörködsz a túlpart felgyúló fényeiben.

Manhattan sugárútjain sétálva belecsöppensz a város vérkeringésébe. A folyamatos lüktetés, morajlás, de még a zaj is, teljesen magával ragad, együtt sodródsz vele, és fel sem merül benned, hogy ez zavarna. Élvezed! Mert ez New York.

Míg mindenről megfeledkezve, szemeddel a monumentális épületek tetejét keresve fedezed fel a várost, bármerre mész valahonnan mindig előbukkan a One World Trade Center letisztult tornya, őrt állva a város felett.

Folyamatosan keresed a filmekből ismerős dolgokat, és megborzongsz, amikor egy olyan épület, tér, szobor előtt állsz, amiről úgy érzed, hogy már régről ismered, csak még „szemtől-szembe”nem láttad.

 

A Rockefeller Center 70 emeletes felhőkarcolója a maga 259 méterével lenyűgöző látvány, akár lentről nézünk felfelé, akár fentről nézünk alkonyatkor a városra. A narancssárga, kék színekben tündöklő égbolt visszatükröződik az Empire State Building és a Chrysler Building távolból parányinak tűnő ablakain, és feltűnik Lady Liberty párába vesző alakja is.

Manhattanban minden park egy kis zöld sziget, ami egyszerre tűnik nyüzsgőnek és nyugalmat árasztónak. Van, aki pihen, ebédel, vagy éppen táncol, sakkozik. Teljes harmóniában egymás mellett.

Meglepődve tapasztaltam, hogy bárhol, bármikor, ha csak egy pillanatra is elbizonytalanodtam vagy próbáltam eligazodni és igazából még magam sem tudtam, hogy segítségre van szükségem, valaki mindig odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy segíthet-e.

Sokszor kezdeményeztek beszélgetést helyiek a metrón vagy a buszon, érdeklődve, hogy honnan jöttem és tetszik-e a város. Annak ellenére, hogy egyedül voltam, sohasem éreztem magam egyedül.

Brooklynból Manhattanban vezető metróút felért egy szociográfiai tanulmánnyal. Hihetetlen, hogy itt, ahol szinte minden nemzet megtalálható, mennyire nagy az összetartás, az egymás iránti tolerancia a nemzeti, kulturális különbségek ellenére is.

A metrónak egyébként is külön varázsa van, ami nem másnak köszönhető, mint a saját és mások szórakoztatására, de akár a napi megélhetésükért zenélő, vagy egyéb produkcióval fellépő embereknek. A jövő-menő utasok nem sajnálják az idejüket, megállnak, meghallgatják őket, élvezik az előadást, nem fordulnak el lehajtott, vagy félrecsapott fejjel, és az adományok sem maradnak el.

Coney Island…… A levegőben a zöldségesek „zöld” , a kínai éttermek fűszeres illata, a halárusító boltok átható szaga, és az autók benzingőze mellett ott érezhető az óceán enyhén sós, párás illata.

Ez a brooklyni városrész ismét más világ, két különböző világ. Az Atlanti-óceán partján állva a csapkodó hullámok látványa, ahogy simára mossák a part homokját, minden nyomot eltüntetve, a folyton zúgó óceán hangja, a vijjogó sirályok és a távolban apró ladiknak tűnő óceánjárók mind-mind romantikát idéznek.

Ugyanakkor az óceán part süppedő homokjában kiépített sétány másik oldalán lévő Vidámpark, a bódék hosszú sora, ahonnan különféle hamburgerek, grillek, és egyéb ételek illat orgiája száll a sétáló felé, igazi, önfeledt szórakozást ígérnek.

Tíz felejthetetlen napot tölthettem New Yorkban, és egy picit talán New York-inak érezhettem magam.

Igaz, hogy nem volt álmom ide eljutni, de most már álmom, hogy visszatérjek.

Képek és történet: Rigóné Mészáros Ildi

Tags: , , , , ,

New York, mint a tenger, ha csendesedik, se áll meg soha. Az első pár órában idegen, de ha engedsz a morajló sodrásának, befogad és soha többé nem ereszt.

Magával ragad nagysága, nyüzsgése. Lüktet minden belvárosi utca, folyamatosan kapod az impulzusokat és mikor azt hinnéd, hogy megismerted egy részét vagy akár egészét, előkerül egy másik arca. Pontosan ebben rejlik varázsa.

Hatalmas épületeit és azok rezgéseit nem tudja se kép, se videó vagy akár film visszaadni. Ott kell lenni és megélni a pillanatot, mert elképesztő és leirthatatlan. Mikor távolodnál és megpillantod a lemenő nap fényeit a város felhőkarcolóin, ott marad egy részed csendben, nyugalomban, ami sosem jön haza. Ott szerettem meg és sokkal többet kaptam, mint amit ettől az utazástól remélni mertem.

Megtanultam, hogy az első, amit bárki is megkérdez tőled ebben a percről percre változó nagyvárosban, az az, hogy: “Honnan jöttél?” Ebben mutatkozik meg kulturális sokszínűsége. Az emberek közvetlenek, lazák és kimagaslóan segítőkészek. Ha itt eltévedsz és nem mersz kérdezni, az a te hibád, ugyanis bárkit leszólítasz, feléd fordul, mosolyog, beszélget és az se okoz gondot, ha nem egy nyelvet beszéltek.

Meglepő volt, hogy miközben extázisba esve kóvályogtam a város bármely pontján és beleütköztem valakibe – ami ennyi ember között elkerülhetetlen -, azonnal elnézést kérve egymástól, semmilyen negatív hatás befolyása nélkül folytattuk utunkat. Ez egy budapestinek csodaszámba megy.

Itt éjjel-nappal, szinte minden utca sarkon rendelkezésre áll a világ valamennyi ételkülönlegessége. A streedfood kultúra kiforrott és teljesen bevált módszer az étkezésre. Ha éppen popcornt ennél felfedezés közben – mint jómagam-, akkor bizton állíthatom, hogy találni fogsz egy bódét, ahol árulnak.

Elcsépelt, de mint minden sok mást, ezt is egyszer az életben látni kell. Mint említettem, a képek nem tudják úgy visszaadni, ahogy azt valójában kellene, de azért itt megosztok egy párat a kötelezőkről és azokon felüli látványosságokról.

Képek és szöveg: Sümeghy Enikő Réka

Tags: , , , ,

Az Alsó-Manhattanban található Trinity Church (Szentháromság Templom) május 7-én 2 évre bezárt restaurálási és modernizálási munkálatok miatt. A 98 millió dolláros beruházás keretében a templom hajója 140 új ülést kap, akadálymentesítést, restaurálják a festett üvegablakokat, modernizálják az akusztikát és a világítást. A templom nem-semleges mellékhelyiségeket kap.

A Hamilton musical szerelmeseinek örömére, a munkálatok közben a templom temetőkertje, ahol Hamilton és feleségének sírja található és a Mindenszentek kápolna nyitva tart.

A Trinity Church, melyet évente 2 millióan látogatnak, 2020-ban nyit újra.

Tags: , , , , , ,

Kedves Kata,

Kedves Blog olvasók,

Szeretném azzal kezdeni a beszámolónkat, hogy megköszönjem mindenkinek, aki összefoglalta tapasztalatait New Yorkkal kapcsolatban és azt megosztotta velünk. Külön köszönet Katának, hogy biztosítja erre a felületet és segít, ha kérdés merülne fel.

Pont ma 1 hete, hogy hazaérkeztünk New Yorkból, összesen 12 napot töltöttünk a városban.

 

Nagy álmunk vált valóra, előre felkészültünk, rengeteget olvastunk róla, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább azokra a dolgokra hívjuk fel a figyelmeteket, amikről nem olvastunk és velünk mégis előfordult, illetve jó lett volna előre tudni.

A legelső ilyen egyből a nagyon hosszú repülőút. Persze, ezt tudja az ember, de teljesen távol állt attól, amit elképzeltünk. A 8 órás repülőútra (mi Párizsból mentünk) bizony fel kell készülni, ha előre tudom, hogy ennyire nem tudok majd aludni, akkor biztosan viszek filmeket, mert hiába volt nálunk könyv, egy idő után azt is meguntuk.

Mikor leszálltunk a kapitány bemondta, hogy készüljünk fel, mert 2 órát kell várni a vámon a belépésre. Ezen akkor nevettem, de később tapasztaltuk, hogy tényleg így van. Miután a vámnál a sorba beállsz, már nem is nagyon tudsz kimenni, így előtte célszerű mosdóba menni, vagy még a gépen. Valamint ott helyben a tisztektől kell kérni egy nyilatkozatot, ami egy formanyomtatvány és azt sorbaállás közben kitölteni, hogy nem viszünk be élő állatot, nem vagyunk betegek. Fontos megjegyezni, minket mélyen érintett, hogy a gép leszállási helye és a vám között nincs kijelölt dohányzó hely. Ez egy nem dohányzónak egyáltalán nem tragédia, viszont a hosszú út után minden dohányos rémálma. Valamint nem hívták előre a kisgyerekes családokat, nekik is ugyanúgy végig kellett állni a 2 órát, nem volt kivételezés.

Miután átjutottunk az ellenőrzésen, már várt is minket a Nagy Alma, fel is fedeztük teljesen, minden napra kitaláltunk valami újat és volt, hogy 1-2 helyszínre visszamentünk.

A hotel a 29. utca és a Broadway kereszteződésében volt (The Paul Hotel), nagyon aranyos kis szállás, az ESB látszik az ablakokból. Viszont pont most húznak fel elé egy toronyházat, így a kilátás veszít az értékéből. Ezt esetleg hasznos lehet tudni, aki mostanában foglalt oda, mert a weboldalon még mindig pazar kilátással hirdetik a szobákat. A másik, hogy a tetőterasz/tetőbár csak május közepétől van nyitva, ezt sem kötik az ember orrára a weboldalon, ez nagy csalódás volt nekünk, mert ez volt az egyik, ami miatt ezt a szállást választottuk.

Nagyon sokat metróztunk, vettünk heti metró kártyát, szerintem az érte meg a legjobban.

Elmentünk az Intrepid hadihajóhoz, a Hudson folyón áll, nagyon érdekes, erről korábban nem olvastam sehol és érdekes program gyerekkel is (kb 3-4 óra alatt lehet bejárni, van étkezési lehetőség is).

Intrepid fedélzete

Amire fel kell készülni mindenhol az a security check, minden látványossághoz, épületbe belépés előtt át kell esni rajta. Ezek az emberek is a munkájukat végzik, nem érdemes bosszankodni ezen, ha az ember mosolyog, nekik is lesz egy jobb napjuk, mert sokan még csak nem is köszönnek nekik.

Ha valaki csak 1 kilátást szeretne a város felett (általában a kilátók 30-40 USD között vannak két főre) akkor a Rockefeller Center Top of the Rock kilátóját javaslom, onnan az ESB is látszik és nincs akkora sorbaállás, mint az ESB-nél.

Mi nem vettünk városnézős jegyet, de nem is bántam, mert ugye azt hirdetik, hogy sokszor a sorbaállást el lehet kerülni egy-egy látványosságnál. Én semmi hiányt nem tapasztaltam, lehet, hogy éppen csak akkor akinek volt ilyen jegye, azok voltak többen és nem mi, akik a helyszínen vettük meg a jegyeket.

A Szabadság-szoborhoz a kompnál a sorbaállás embertelen, mi is beálltunk a sorba, de fél óra után feladtuk. Végül a szobrot 2 másik lehetőséggel néztük meg. Az egyik a Roosevelt-szigetről a Wall Street-ig közlekedő komp, amely átmegy a Manhattan és a Brooklyn híd alatt is, valamint végig előttünk volt a Szabadság-szobor.

A másik pedig a Hop-on Hop-off busz, amelyiknek az egyik megállójából indul egy turistahajó, ami a sziget mellett hajózik és lehet bőven fotózkodni. Mi nem akartunk a szigetre lépni, mert a koronába nem kaptunk jegyet (hónapokra előre érdemes foglalni), a talapzatot pedig annyira nem akartuk megnézni.

Érdemes a múzeumokba kihasználni a jegyautomatákat, és ott venni jegyet, így nem kell sorba állni.

Vannak nagyon jó metró alkalmazások, amivel könnyű navigálni a rengeteg metróvonal között, érdemes ezt még itthon rátenni a telefonra.

A csalódás nekünk Chinatown volt, ennyi vacak terméket még itthon sem látni és az árusok nagyon erőszakosak. Viszont Little Italy-ban nagyon sok jó étterem van, oda érdemes elmenni, aki akar végre egy jót enni, ami nem hamburger vagy hot-dog.

A visszafele úton, aki a JFK-ről megy, annak felhívnám a figyelmét, hogy a security check után, a kapuknál már nincs kijelölt dohányzóhely, érdemes az utolsó pillanatig kint maradni.

A reptéren sokkal olcsóbban voltak az ajándéktárgyak (New York feliratúakra gondolok elsősorban), mint a városban, még Chinatown-ban is drágábban vettük, mint a reptéren.

A várost nagyon élveztük, mindent megnéztünk, ami az útikönyvekben benne van, hatalmas élmény volt, mindenkinek csak ajánlani tudom, mert látni kell!

Köszönöm, hogy elolvastátok

Üdv: Ági és Péter

Képek: Ági és Péter

Tags: , , , , , , ,

Amikor New York-i terrortámadásról beszélünk, mindenkinek a 2001. szeptember 11-i események, esetleg az ugyancsak a World Trade Center ellen, 1993-ban elkövetett merénylet drámai képsorai jutnak eszébe. Azonban New Yorkban már jóval korábban is történt egy sok halálos áldozattal járó terroresemény, melyet már jóval kevesebben ismernek.

1920. szeptember 16-ra esőt ígértek, ám ennek ellenére, amikor a Trinity Chrurch delet harangozott Alsó-Manhattanban, a Wall Street-et a megszokott módon ellepték a Pénzügyi Központ dolgozói. Banktisztviselők és brókerek álldogáltak az irodaépületek előtt, az utca autóktól, lovaskocsiktól és biciklis kifutófiúktól hemzsegett. Az ebédre igyekvő tömegben senkinek sem tűnt fel a J.P. Morgan & Co. bankház előtt, a Wall és a Broad Street sarkán ácsorgó piros, ütött-kopott lovaskocsi és azt sem vették észre, hogy hajtója magára hagyta. Még el sem haltak a déli harangszó utolsó hangjai, amikor hatalmas robbanás rázta meg a környéket. Az 50 kilogrammnyi dinamit fülhasító zaját egész Manhattanban, de még Brooklynban is hallották.

A robbanás ereje lelökte a sínekről a szomszédos utcában haladó villamost, a roncsokat egészen a 34. emelet magasságáig röpítette. A Wall Street egy pillanat alatt úgy festett, mint egy csatatér. Mindenfelé holttestek, vérző sebesültek. A robbanás 30 ember azonnali halálát okozta, nyolcan a kórházban haltak bele sérüléseikbe. A Tőzsde azonnal bezárt, a több száz sebesült ellátásában a Governors Island-ről berendelt katonák segédkeztek.

A Wall Street-en elhelyezett bomba gyilkoló erejét nemcsak a dinamit, de a benne elhelyezett több mint 200 kilónyi fémdarab is növelte, mely srapnelként vágódott szerteszét. A robbanás után következett az épületekből lezúduló üvegszilánkeső. “A Morgan bankház belsejét szinte felszántotta az üveg és törmelék özön. A 24 éves William Joyce ügyvédbojtár az íróasztalánál dolgozott, amikor koponyáját egyszerűen kettéhasította egy üvegdarab. A Wall Street-en még az I. Világháborús veteránok is sokkot kaptak. A fojtogató füstbe égett hús szaga keveredett, mindenütt véres testrészek hevertek. A szerencsétlen ló fejét a közelben, míg patáit több száz méterre találták meg.”-írta a másnapi New York Times aprólékosan ecsetelve a tragédia döbbenetes részleteit.

A Wall Street-i robbantás 75 éven keresztül a legtöbb halálos áldozatot követelő terrortámadás volt amerikai földön, az eset pedig a mai napig megoldatlan.

A célpont sokak szerint a J.P. Morgan bank volt, mely a közvélemény szerint rengeteget nyereségre tett szert az I. Világháború során. Az áldozatok többsége azonban egyszerű irodai alkalmazott és kifutófiú volt, Mr. Morgan, a bank tulajdonosa pedig a robbantás idején éppen Európában tartózkodott, így a robbantás hivatalosan is civilek ellen irányult és célja a félelemkeltés volt.

A találgatások közepette a gyanú a szélsőséges antikapitalista-anarchistákra csoportokra terelődött, akik több terrortámadásért is felelősek voltak a 19. század óta. A gyanú tovább erősödött, amikor kiderült, hogy a robbantás előtt néhány órával, valaki röplapokat helyezett el a Pénzügyi Központ postaládáiba, ezzel a szöveggel: “Ne feledjétek! Nem tűrünk tovább! Engedjétek szabadon a politikai foglyokat, vagy biztos halál vár mindannyiótokra. Amerikai Anarchista Harcosok”. Ezen röplapok meglepően hasonlítottak azokra a röplapokra, melyek 1919-ben cirkuláltak, egy több amerikai városra kiterjedő sorozatrobbantás idején. Az 1919-es terrorsorozat mögött egy galleanista, államellenes, olasz anarchista csoport állt, élén Luigi Galleani, szónok és robbanószerkezet guru. Galleani-t még 1919-ben deportálták, ám a Wall Street-i bomba – különösen a vasnehezék srapnelek használata -, megegyezett a 1919-ben használt robbanószerkezetek felépítésével.

A robbantást egyetlen csoport sem vállalta fel és valamennyi szál előbb-utóbb vakvágányra futott. A Nyomozóiroda (Bureau of Investigation), később Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) három éven keresztül próbált nyomára jutni az elkövetőknek, de még csak a lovaskocsi hajtóját sem sikerült beazonosítaniuk.

Az anarchistákon kívül elkövetőként szóba került maga Lenin is és egy ex-teniszbajnok is, aki napokkal a támadás előtt figyelmeztette ismerőseit, hogy kerüljék el a Wall Street környékét. Róla kiderült, hogy ezen figyelmeztetést már évek óta ismételgeti és tippjeit egyenesen a Jóistentől kapja az éteren keresztül.

Az ügyet utoljára 1944-ben nyitotta újra az FBI és arra a konklúzióra jutott, hogy a robbantásért nagy valószínűséggel olasz anarchisták felelősek, név szerint Mario Buda, aki a robbantás utáni napon elhagyta az országot és Olaszországba menekült. Az elkövetéssel azpnban senkit sem vádoltak meg.

A Wall Street a robbantás másnapján újra nyitott. “A bizniszben nincs megállás.”-írta a másnapi New York Sun. A bekötözött fejű, begipszelt karú tisztviselők visszatértek az irodáikba. Az utcákat szinte órák alatt megtisztították a romhalmaztól, mely sietség a bűnügyi nyomokat is eltüntette. Aznap délben a tisztviselők és a környék munkásai összegyűltek a J.P. Morgan épülete előtt és az elhunytak tiszteletére elénekelték az “America, the Beautiful”-t és a himnuszt.

A robbantásnak nem emeltek emlékművet. A Morgan épület sebesüléseit sem javították ki. A mai napig láthatjuk a srapnelek által ejtett mély lyukakat, melyek emlékeztetik a turistákat és a helybélieket a 38 halálos áldozatot követelő terrortámadásra.

Képek és forrás: History.com

Tags: , , , , , , , , , ,

« Older entries § Newer entries »