Az amerikaiak kollektív emlékezetében Kitty Genovese neve 50 év után is összefonódik a nagyvárosi élet durvaságával, a mások iránti érdektelenséggel, apátiával.

A 28 éves Catherine Genovese halála az egész országot megrázta. Egy olyan hatalmas ország esetében, mint Amerika, ez azt jelenti, hogy a lány halálának körülményeiből az egész nemzet levonta a tanulságot.

Catherine Genovese, Kitty, egy brooklyni olasz-amerikai család legidősebb gyermeke volt. A családfő, Vincent, kabátokat és kötényeket készített megrendelésre. 1954-ben, miután Kitty édesanyja szemtanúja volt egy manhattani gyilkosságnak, a család elhatározta, hogy a biztonságosabb Connecticutba költöznek. Kitty ekkor fejezte be középiskolai tanulmányait és úgy döntött, hogy New Yorkban marad. A barátok, rokonok reneszánsz lánynak nevezték, mivel roppant értelmes és művelt volt. Mindenről lehetett vele beszélgetni. Otthonos volt a politikában, a történelemben, szerette a latin zenét, a vidámságot, a táncot.

1963-ban menedzseri állást szerzett egy bárban. Gyakran dolgozott késő éjjelig, sokszor csak hajnalban ért haza. Egyedül közlekedni a sötét Queensben nyugtalanította ugyan, de igazi New York-i lányként, rugalmassággal, eltökéltséggel jutott túl az esetleges problémákon. Queens csendes, kertvárosias hangulatú részében, a Kew Gardens vasútállomáshoz közel bérelt lakást barátnőjével.

Szüleit minden hétvégén meglátogatta, akik belátták, hogy a vidéki élet nem a lányuknak való. “Kitty tele volt élettel, tervekkel. New York volt az életeleme és mi hiába hiányoltuk, be kellett látnunk, ott a helye, oda tartozik.”

1964. március 13-án Kitty hazafelé tartott a késői műszakból. Hajnali 3 óra 15 perckor parkolta le piros Fiatját a Kew Gardens vasútállomás parkolójában, lakásától 100 méterre, amikor lépteket hallott közeledni. Futásnak eredt, ám a férfi gyorsabb volt. Elkapta a lányt és kétszer hátba szúrta. Kitty kiabálni kezdett. Több ablakban is felgyulladt a fény. Robert Moser, aki a hetedik emeleten lakott, civakodás hangjaira lett figyelmes. Az ablakból egy férfit és egy nőt látott, de nem tudta kivenni, mi történik, így csak lekiabált: Hagyd békén azt a lány! A támadó erre megfutamodott, az autójába pattant és elhajtott, legalábbis a szemtanú szerint. A 14 éves Michael Hoffman szintén látta a párt “veszekedni”, szólt is az apjának, aki hívta a rendőrséget. 3-4 perces várakozás után végre beszélhetett a diszpécserrel, akinek elmondta, hogy egy nőt bántalmaztak, a támadó elfutott, a nő elindult a lakása felé. A diszpécser a hallottak alapján úgy döntött, hogy nincs szükség a kivonulásra. Marjorie és Samuel Koshkin az ablakból láttak árnyakat és hallották a veszekedést. Koshkin hívni akarta a rendőrséget, de a felesége megnyugtatta, hogy már biztosan többen hívták őket, így nem foglalkoztak tovább a dologgal. Többen látták a férfit távozni, a lányt lábra vergődni és a ház felé indulni. Megnyugodtak, hogy most már minden rendben.

Joseph Fink a szemközti ház kisegítő házmestere éjjeli műszakos volt. Ő volt az egyetlen, aki látta a támadást. A fotelből, amelyben a műszak unalmas óráit töltötte, tökéletesen rálátott az eseményekre. Vallomásában később elmondta, hogy arra gondolt, veszi a baseball ütőjét és kimegy az utcára, de meggondolta magát és inkább elment aludni.

Kitty nagy nehezen lábra vergődött és megpróbált a ház hátsó felén található lakásához jutni. Tudta, hogy nincs sok ideje, mielőtt elvesztené az eszméletét, hisz több sebből vérzett. A gyilkos, látva, hogy semmi sem történik, tíz perccel később visszatért. Sapkáját széles karimájú kalapra cserélte. Szisztematikusan végigkutatta a vasútállomást, a parkolót. A félholt lányt végül a ház hátsó bejáratánál találta meg. Torkon szúrta, hogy ne tudjon kiabálni, majd brutálisan megerőszakolta. A lánynál levő 49 dollárt magához vette. A Kitty kezén talált szúrt sebek bizonyították, hogy Kitty még élt és védekezett.

A dulakodás zajára a lakók ismét felriadtak. Hajnali 3 óra 50 perckor a házban lakó Karl Ross kinyitotta a lakása ajtaját és látta, amint a gyilkos torkon szúrja a lányt. Karl aznap este ittas állapotban volt, nem akart bajba keveredni, inkább szólt a szomszédjának, Sophie Farrarnak, hogy nézze meg, mi történik. Sarah, a maga 150 centijével, annak ellenére, hogy nem tudhatta, hogy a támadó még a közelben van-e, kiszaladt a földön fekvő, levegőért küzdő Kittyhez. Sarah utasította Karlt, hogy hívja  a rendőrséget, miközben vigasztalta, dajkálta a haldokló lányt. A rendőrség 10 percen belül a helyszínre érkezett. A lány a kórházba szállítás közben halt bele sérüléseibe. Kitty testén a nyomozók 17 késszúrást találtak.

1963-ban több száz gyilkosság történt New York Cityben, így két hétig nem igazán foglalkoztak az üggyel. A New York Times március 27-én megjelent írása Martin Gansberg tollából azonban az egész országot felkavarta. Gabnsberg állítása szerint 38 szemtanúja volt a 35 percig tartó brutális támadásnak, és a “38 tisztességes polgár közül egy sem segített.” A cikk hatalmas vihart kavart, ám hamarosan kiderült, a szemtanúk száma és az események leírása erősen eltúlzott.

Való igaz, hogy sokan hallották a dulakodás zaját, az eseményeknek valójában csak két szemtanúja volt. “Azt hittük, szeretők veszekednek vagy fiatalok bolondoznak.”-vallották a fültanúk. “Be kell ismernem, én féltem. Egyedül élek. Nem mentem ki megnézni, mi történik.” “Nem akartam, hogy a férjem rendőrségi ügybe kavarodjon.” “Isten látja lelkem, próbáltam telefonálni, de annyira izgultam, hogy reszkettem és a hangom is elment. Így letettem a kagylót. Bíztam benne, hogy mások telefonálnak.”-szóltak a tanúvallomások.

Hat nappal a brutális gyilkosság után, a tejesember személyleírása alapján, elfogták a tettest. A 29 éves, nős, két gyermekes apa, Winston Moseley, aki szintén Queensben lakott, hirtelenjében még két gyilkosságot, továbbá számtalan betörést bevallott. Moseley tárgyalása június 13-án kezdődött saját vallomásával. Minden kérdésre tisztán, választékosan felelt. “Aznap azzal a szándékkal jöttem el otthonról, hogy megölök egy nőt. A feleségem már aludt. Magamhoz vettem a vadászkést, melyet egy előző betörés során loptam… Egy férfi rám kiabált, hogy eresszem el a lányt, de én tudtam, hogy becsukja az ablakot és visszafekszik aludni… Akkor ugyan elhagytam a helyszínt, de visszamentem, mert nem fejeztem be, amiért jöttem… A 49 dollárt eltettem, pénzt sosem hagyok hátra…. Azért nőket, mert őket könnyebb, nem annyira küzdenek az életükért…” Moseleyt halálra ítélték, ám az elmeszakértők vizsgálata alapján a halálos ítéletet életfogytiglani börtönre változtatták. Moseleyt Atticaba szállították, ahonnan egy rutin orvosi vizsgálatra szállítás során megszökött. Megszerezte az egyik börtönőr fegyverét, öt túszt ejtett, akik közül egyet meg is erőszakolt. A rendőrök végül elfogták és visszaszállították Atticaba.

Az 1970-es években Moseley jelentős szerepet játszott az atticai börtönlázadásokban. Az évtized végére elvégezte a Niagara Egyetem szociológia szakát. 1984-ben jogosulttá vált a feltételes szabadlábra helyezésre. Első meghallgatása során áldozatként állította be magát, mondván a meggyilkolt személy életében a támadás csupán egy mozzanat, egy óra, egy perc és vége. Az elfogott személy egész életén át szenved. Azt állította, hogy nem volt szándékában megölni a lányt, az egész csak rablásnak indult, viszont “rablások során az ember néha megöli az áldozatait”. Kérelmét elutasították.  1984 és 2013 között Moseley többször megjelent a szabadlábra helyező bizottság előtt. Szabadlábra helyezési és per-újrafelvételi kérelmét 2013. november 15-én tizenhatodik alkalommal utasították el.

Kitty halála változások lavináját indította el. A rendőrség okult a tragédiából, hiszen többen őket próbálták hibáztatni azért, hogy a szemtanúk nem telefonáltak. Azzal vádolták őket, hogy a diszpécserek morcosak és nem elég segítőkészek. A másik vád a rendőrség ellen a nehéz elérhetőség volt. 1964-ben még nem volt 911-es központi segélyhívó vonal. A bejelentőnek először a központot kellett hívni és gyakran csak hosszas várakozás és bonyolult kapcsolás után tudott a hívó kapcsolatba lépni a szervekkel. Kitty halála előmozdította a 911 segélyhívó szám használatának bevezetését és a közbiztonság általános javítását.

Pszichológusok keresni kezdték a magyarázatot. Sokak szerint az események annyira valószínűtlennek tűntek, hogy a szemtanúk agya nem fogta fel igazán, hogy mi is történik. Mások ugyanezért az “érzéki csalódásért” a televíziót, a filmeket, a napi híreket tették felelőssé, mondván, az ilyen borzalmak annyira a ma emberének életéhez tartoznak, hogy már nem is reagálunk rá. Az ingerküszöb túl magasra került. “Az emberek apátiája a bűnözéssel szemben önmagában egyfajta agresszivitás.”-jelentette ki Dr. Karl Menninger, pszichológus szaktekintély.

Kitty halála nagy szerepet játszott a  Bystander Effect (szemlélő effektus) és a Diffusion of Responsibility (a felelősség megoszlás elmélet) további kutatásában. Minél több ember részese egy bizonyos eseménynek, annál valószínűbb, hogy végül senki nem vállal személyes felelősséget az eseményekkel kapcsolatban. Bizonyított tény, hogy az ember felelősségérzete csökken, amennyiben többen vesznek részt egy adott feladat elvégzésében. Kitty esetében, a lánynak nagyobb esélye lett volna az életben maradásra, ha csupán egy személy lett volna tanúja az ellene elkövetett támadásnak. Megszületett a Genovese szindróma és Kitty hamarosan a modern társadalom, a városiasodás rémének szimbóluma lett.

2016. március 28-án Winston Moseley 81 éves korában elhunyt.

Felhasznált irodalom: Thirty-Eight Witnesses: The Kitty Genovese Case