Történelem

You are currently browsing the archive for the Történelem category.

Negyven esztendő egy pillanat csupán egy város történelmében, azonban ez a rövid időszak New York City metamorfózisa volt. Szinte egyik napról a másikra felhőkarcolók törtek az ég felé, megindult a metróközlekedés, felgyúltak a villanyfények a City utcáin és magasztos hidak épültek. 1898-ban, amikor a külső kerületek hivatalosan a City részévé váltak, megszületett New York City, a metropolisz. Mindezek ellenére, a Gilded Age az ellentétek időszaka is volt. Több mint egymillió bevándorló nyomorgott bérházakban a Lower East Side-on, míg a nemzet milliomosainak fele a Fifth Avenue fényűző kastélyaiban élt.

1866-ban a City 800 ezer lakosa a 23. utca alatt koncentrálódott. A lovaskocsik macskaköves utakon zötykölődtek, az otthonokat gyertyával és gázlámpával világították. A város legmagasabb pontja a Trinity Church 85 méteres tornya volt. A város apró színházai a Union Square közelében voltak a Lower Broadway-n. A Central Parkot meglátogatni több órás utazást jelentett, szántóföldek mentén, a hepehupás Fifth Avenue-n. Brooklynból csak komppal lehetett megközelíteni Manhattant és csakis jó időben.

1900-ra, a tömeges bevándorlásnak köszönhetően, New York City lakossága hirtelen 3 és fél millióra duzzadt. A Wall Street által termelt gazdagság és az ipari fejlődés hatalmas ingatlanpiaci igényt termelt ki. Egyszerre épültek pazar paloták a Fifth Avenue-n, fényes apartmanházak Uptown és kopottas bérházsorok a Lower East Side-on. Villanylámpák ragyogó fényében fürödtek az új Színházi Negyed utcái a Times Square közelében. Acélszerkezetes irodaházak épültek, a metropoliszt magasvasutak, aszfaltozott sugárutak és acélkábeles, elegáns hidak hálózták be.

A középosztálybelieket vonatok és villamosok szállították Uptown-ból Downtown-ba a munkahelyükre és szórakozni a Coney Island-re a hétvégén. New York City a szépség, az erő, a lehetőségek és az állandó fejlődés jelképe lett.Ezalatt az izgalmas 40 esztendő alatt New York City meghatszorozta területét, észak és az égbolt felé terjeszkedett. A City a találmányok és leleményesség központja lett: a telefonközpont, az elektromosság, a tömegközlekedés, a mentőszolgálat és a szórakoztatóipar úttörője volt. A szociális aktivizmus is lendületet kapott. A munkások és a nők jogai egyre több figyelmet kaptak. A gyermekvédelem, a magán és közösségi jótékonyság szintén progresszív irányt mutatott.

A New York-i Gilded Age iránti érdeklődés napjainkban ismét megnövekedett világszerte. A népszerűségnek egyik oka talán a korszak extrém voltában keresendő. Az egyik oldalon a Fifth Avenue márványpalotái, a másik oldalon a Lower East Side mocskos bérházai. Az egyik oldalon a családok a Central Park víztárolójából kaptak friss, vezetékes ivóvizet, a másik oldalon, 1901-ig nem tartozott fürdőszoba a bérlakásokhoz. A Fifth Avenue gyermekeivel nevelőnők sétálgattak a Central Parkban, míg a Lower East Side-on a 7-8 évesek a hét valamennyi napján kemény fizikai munkát végeztek a szürke gyárak falai között.


Hol található a Gilded Age szülőhelye New York City-ben? Egyértelműen a Broadway, a Fifth Avenue és a 23. utca találkozásánál. Itt volt a város új színházi negyede, itt ért véget a Ladies’ Mile, a hölgyek bevásárló utcája, a Broadway-n hotelek és privát klubok üzemeltek. Itt gyúltak fel először a villanyfények és itt épült a város első igazi felhőkarcolója, az ikonikus Flatiron Building. Sokan nem véletlenül a Madison Square Park és környékét vallják a város valódi központjának, de az igazság az, hogy bármerre járunk New York City-ben, a Gilded Age szelleme mindenhol ott kísért a modern város felszíne alatt.

📖 Könyvajánló:
Esther Crain: The Gilded Age in New York

Tags: , , , , , ,

Emlékeztek a Titanic című filmből az idős párra, akik az ágyban összebújva töltik az utolsó perceiket, miközben jeges víz önti el a kabinjukat? Ezt a szívszorító jelenetet  igaz története ihlette. Isidor (67) és felesége, Ida (63), a New York-i társasági élet népszerű házaspárja, az RMS Titanic leggazdagabb utasai közé tartoztak. Isidor a Képviselőház tagja volt és a világ legnagyobb áruházának, a Macy’s-nek a társtulajdonosa. Ida és Isidor úgy haltak meg, ahogy éltek. Együtt. Szerelemben.

Ida és Isidor, a fiatalember húgán keresztül ismerkedtek meg. Szerelem volt első látásra. A fiatalok 1871-ben kötöttek házasságot és szerelmükről legendák szóltak. A New York-iak gyakran látták a párt kézenfogva andalogni a Central Parkban és többen rajtakapták őket, amint nyilvános helyen ölelkeztek és csókolóztak, ami kifejezetten botrányos volt az ő társadalmi helyzetükben. A szerelem az évek során semmit sem halványult. A párnak 7 gyermeke született.


Ida és Isidor szinte minden percüket együtt töltötték. Ha Isidor üzleti ügyben utazott, naponta írtak egymásnak.

A német születésű házaspár 1912 telét Európában töltötte. Áprilisban szándékoztak hazatérni New Yorkba. Először az Olympic-ra váltottak jegyet, de amikor megtudták, hogy késve indul, áttették a jegyüket a Titanicra. Velük utazott Ellen Bird, Ida komornája és John Farthing, Isidor komornyikja. A Straus házaspár utolsó óráját Ellen és több másik szemtanú és túlélő hiteles visszaemlékezése által ismerjük.

A házaspár kabinja a C fedélzeten volt. Április 14-én este, vacsora után, kart karba öltve sétálgattak a fedélzeten, majd visszatértek a kabinjukba. Nem sokkal éjfél előtt a Titanic jégheggyel ütközött. Miután egyértelművé vált, hogy a hajó el fog süllyedni, a Straus házaspár az utasításoknak megfelelően felvette a mentőmellényt és felment a fedélzetre. A mentőcsónakokat leengedték. A nőket, a gyermekeket és az első osztályon utazókat tessékelték a csónakokba. Az egyik tiszt besegítette Ida-t, majd Isidor következett, aki azonban visszautasította a lehetőséget.

“Addig nem megyek, amíg minden nő és gyermek el nem foglalta a helyét.”- mondta. “Tudjuk, hogy Ön kicsoda. Természetesen van helye a csónakban.” – győzködte a tiszt. Isidor azonban hajthatatlan volt. Ekkor Ida felállt és kilépett a csónakból. “Gyönyörű életünk volt együtt. 41 év. Ha nem jössz, én sem megyek. Úgy halunk meg, ahogy éltünk. Együtt.” – mondta Ida és Isidor megértette, hogy nincs helye a vitának. Ida levette a nercbundáját és Ellen-nek adta azzal, hogy neki már nem lesz szüksége rá, viszont Ellen-t melegen fogja tartani, amíg meg nem mentik.

Ida-t és Isidor-t a fedélzeten látták utoljára, amint egymásba kapaszkodnak. Aztán egy hatalmas hullám csapott át a fedélzeten és lesodorta őket a hajóról. Isidor holttestét másnap megtalálták és hazaszállították New Yorkba. A Bronx-i Woodlawn Temetőben helyezték örök nyugalomra. A zsebében találtak egy arany medált két “I” betűvel, Ida és Isidor, valamint a legidősebb fiú és leány gyermekük képével. Az ékszer a mai napig a Straus család tulajdonában áll. Ida holttestét nem találták meg. Az ő temetője, 1160 másik áldozattal együtt, az Atlanti-óceán. Isidor sírjába egy urnányi Atlanti-óceán vizet helyeztek el, Ida-t szimbolizálva. A sírkövön ez áll: “Sok vizek el nem olthatnák e szeretetet: a folyóvizek sem boríthatnák azt el.” (Énekek Éneke 8:7)

Ellen, Ida komornája, április 18-án, a Carpathia fedélzetén érkezett meg New Yorkba, az 54-es kikötőbe. Aznap zuhogott az eső, pont úgy, ahogy a film végén láttuk. Ellen néhány nap múlva megpróbálta visszajuttatni a drága kabátot a Straus családnak, de ők arra kérték, hogy tartsa meg.

A Straus házaspárnak további két nyilvános emlékműve van New Yorkban. Az egyik egy emléktábla, mely a Macy’s nagyáruház főbejáratánál található. Az emléktábla felirata: “Életük csodálatos volt és haláluk dicsőséges.”

A másik a Straus Parkban, az Upper West Side-on, a 106. utcánál, csupán egy utcányira a pár otthonától. A parkban egy női alak szobra látható. A felirat: “Kik egymást szerették, éltükben kedvelték, a halálban sem váltak el.” (Sámuel 2. könyve 1:23)

Ida és Isidor ugyanazon a napon született, február 6-án. Születésük és haláluk napja is megegyezik.

Tags: , , , , , , , , , , , ,

Emlékeztek a Titanic című filmből Jack és Rose élesnyelvű bizalmasára, az újgazdag Molly Brown-ra, aki Elsüllyeszthetetlen Molly néven vonult be a történelembe? A Kathy Bates által fantasztikusan megformált Molly, aki visszafordulásra szólította fel a mentőcsónakot, hogy felvegyék a jeges vízben lebegő túlélőket, szintén valós személy volt. Margaret Brown, az amerikai felső tízezer tagja, filantróp és aktivista, a Titanic legismertebb túlélője. Ereje, eltökéltsége, embersége, mellyel példát mutatott abban a néhány drámai órában, örökre “elsüllyeszthetetlenné” tette.

Margaret nem született bele a gazdagságba. Ír bevándorló család nyolcadik gyermeke volt, egy szerény Missouri-béli kisvárosban. 13 évesen már gyári munkás volt, majd két idősebb fivérével Coloradóba költözött, ahol a fiúk a helyi bányában találtak munkát, Margaret pedig varrónői állást kapott. Itt találkozott James Joseph Brown bányamérnökkel, akivel 1886-ban házasságot kötött.

Szerelem volt, nem pénzházasság. A vagyon 7 évvel később jött, amikor James “Little Johnny Bánya” részvényeket vásárolt, amivel megütötte a főnyereményt. 23 évnyi házasság után Margaret és James csendben különváltak, azonban életük végéig baráti kapcsolatot tartottak. Két gyermekük született, Helen és Larry.

1912 áprilisában Molly Helennel Európában tartózkodott, amikor üzenet érkezett, hogy kisunokája, Larry fia, betegeskedik. Molly azonnal haza akart utazni. Az első New Yorkba tartó hajó a Titanic volt, melyre egy megbetegedett utas visszamondott jegyével sikerült feljutnia.


A jégheggyel való ütközés után, első osztályos utasként, Molly is helyet kapott a 6-os számú mentőcsónakban. Molly azonban nem foglalta el a helyét azonnal. El volt foglalva a gyermekek mentésével. Az egyik hajósinas kénytelen volt egyszerűen felemelni és bedobni a csónakba. Molly, miután realizálta, hogy a maximálisnál jóval kevesebben vannak a csónakban, felszólította társait és az evező férfiakat, hogy azonnal forduljanak vissza, hogy minél több túlélőt kimenthessenek a jeges óceánból. A nőket is arra buzdította, hogy evezzenek, ami melegen tartja őket. Még gyors evezési “tanfolyamot” is tartott. Robert Hichens, kormányos azonban megtagadta a visszafordulást, mire Molly megfenyegette, hogy kidobja a csónakból. A mentőcsónak végül nem fordult vissza. A tragédia utáni kihallgatások során Hichens tagadta, hogy módjukban lett volna visszafordulni. Molly véleményére nem volt kíváncsi a bíróság, mivel a nők véleménye jogi ügyekben nem számított.

A 6-os csónak utasait a Carpathia szedte fel. A fedélzeten Molly azonnal munkához látott. Ételt, italt, pokrócokat osztott, segített a túlélők listájának összeállításában. New Yorkba érkezve létrehozta a Titanic Túlélőinek Bizottságát és csupán három nap leforgása alatt 10 ezer dollárt sikerült összegyűjtenie, melyet szétosztott a katasztrófa túlélői között. Lányának levelet írt Európába, melyben azt írta: “Az Atlanti-óceán sós vizében pácolódtam órákig, de jól vagyok.”

Miután szétosztotta a begyűlt adományokat, tovább kampányolt. Kijelentette, hogy Lower Manhattan-ben világítótornyot kell állítani a Titanic emlékére. A világítótorony valódi közadakozásból épült fel. A milliomos Vanderbilt család több ezer dollárja és a New York-i óvodások néhány penny-je is felkerült az adományozók listájára. A tragédia első évfordulójára már el is készült az emlékmű, melyet a Seamen’s Church Institute tetejére állítottak. A világítótorony tetején időgömböt helyeztek el, melyet minden nap délben eresztettek le. Az időgömb a pontos időt szolgálta az öböl hajósainak több évtizeden át. (Érdekesség, hogy a Times Square éjféli gömb leeresztésének ötlete is innen származik.)
A világítótorony cirkáló zöld fényét az East River felett az egész New York Öbölben látni lehetett. A Seamen’s Church Institute lebontása után, 1976-ban, a világítótorony a South Street Seaport Museum tulajdonába került és jelenleg is a Fulton és Pearl Street sarkán látható.

Az emlékmű felújítására érdekvédelmi csoportot hoztak létre. Ha sikerül összehozni a pénzt, nemcsak a tornyot újítják fel, de az időgömböt is felélesztik, mely az egyetlen működő időgömb lesz Amerikában.

Sok-sok évvel a Titanic tragédiája után Molly továbbra is a köz érdekében dolgozott, különösen a munkások és nők jogaira koncentrált. 1914-ben az első női kongresszusi jelölt volt, nyolc évvel a nők szavazati jogának megszerzése előtt. Az I. Világháború idején Franciaországban segélyszervezetet hozott létre a katonák számára. 1932-ben megkapta Franciaország Becsületrendjét.

Életének utolsó éveiben még a színészettel is megpróbálkozott. 65 évesen hunyt el álmában, a New York-i Barbizon Hotelben. A boncolás agydaganatot állapított meg. Molly sírja Long Island-en, Westbury-ben található.
Margaret Brown hiába volt milliomos, munkásosztálybeli származását sosem felejtette el. Tudta, hogy szerencsés volt, túlélt egy szinte túlélhetetlen katasztrófát. A hírnevét, a pénzét jó célokra használta fel. Molly életszemléletében, világlátásában sok-sok évvel megelőzte a korát.

Tags: , , , , , , , , ,

New York City egyik legnagyobb ipari szerencsétlenségéről, az 1911. március 25-én bekövetkezett Triangle Shirtwaist ruhagyártűzről kevesen tudnak, annak ellenére, hogy a baleset fordulópontot jelentett a munkásjogi harcokban és végre felhívta a közfigyelmet a főként bevándorlókat foglalkoztató, kizsákmányoló üzemekben található tarthatatlan állapotokra.

1911. március 25-e, szombati napra esett. Kellemes, kora tavaszi nap volt, amiből a Greenwich Village-ben található ruhagyár 600, frissen bevándorolt dolgozója, többnyire olasz és zsidó származású fiatal lányok, semmit sem élvezhettek. Rose Rosenfeld egyikük volt. Két nappal a 18. születésnapja előtt nem számított semmi különlegesre ezen a napon. Ez is csak egyike volt az egyforma, 12 munkaórás, nehéz napoknak.

A Triangle Shirtwaist ruhagyár a 10 emeletes Asch Building (ma Brown Building) felső három emeletén működött. A termekben a munkások szorosan egymás mellett, egészségtelen és balesetveszélyes körülmények között végezték a munkájukat.
Délután háromnegyed 5-kor, a nyolcadik emeleten, az egyik szövethulladék konténer lángra kapott. A teremben tárolt temérdek gyúlékony textil és gépolaj táplálta a sebesen terjedő tüzet. A lángok öt perc alatt feljutottak a kilencedik emeletre. A tizedik emeleten voltak az üzemvezetés irodái. Őket telefonon tudták értesíteni a nyolcadik emeletről, azonban a kilencedik emeleten dolgozó lányokat, tűzjelző hiányában nem tudták riasztani. A Triangle Shirtwaist gyárban sosem tartottak tűzvédelmi oktatást, nem volt vízpermetező rendszer sem. Az üzemvezető megpróbálta használni a slagot, azonban a szelep rozsdás volt.

A kilencedik emeleten pillanatok alatt kitört a pánik. A két lejárati folyosó közül csak az egyik ajtaja volt nyitva. A felvonó csak 12 embert tudott szállítani és a negyedik kör után az is működésképtelenné vált. Többen a liftre várva, a tűz elől a liftaknába vetették magukat.

Azokra a lányokra, akik le tudtak jutni a nyolcadik emeletre a lépcsőházon keresztül, lelakatolt ajtók vártak. Ők elevenen égtek el, csupán néhány lépésnyire a meneküléstől.
Ezekben az időkben gyakorlat volt az üzemekben az ajtók zárása, hogy megakadályozzák a munkásokat abban, hogy szünetet tartsanak, elhagyják az épületet vagy esetleg kilopjanak valamit a gyárból.

A többi menekülőnek maradt az ablak. Az első ugrók azt hitték, hogy életben maradnak, azonban a járókelők által kifeszített pokrócok és kabátok nem bírták el a zuhanó testek súlyát. Valamennyien életüket vesztették. A tűzoltók borzalmas látványra érkeztek és sajnos ők sem bizonyultak sikeresebbnek. A locsolókocsira zuhanó testek megnehezítették az oltási munkálatokat. Az egyik tűzoltó ponyvába egyszerre három lány ugrott. A ponyva szétszakadt és a lányok halálos sérülést szenvedtek. A tűzoltók létrája csak a hetedik emeletig ért fel. Többen a létra tetején álló tűzoltók karjába próbáltak ugrani, sikertelenül. A tűzlépcső annyira szűk és rozoga volt, hogy órákba tellett volna, mire az összes munkás lejut. Csupán néhányan voltak képesek lejutni a létrán, mielőtt az is meghajlott és részben összedőlt.

Az oltás 18 percig tartott és mindennek vége volt. 49 munkás elevenen égett el vagy fulladt meg, 36-an a liftaknába zuhanva haltak meg, 58-an az ablakból ugrottak a biztos halálba, ketten néhány nappal később haltak bele sérüléseikbe. Összesen 146 halottja volt a tragédiának, 123 nő és 23 férfi. A legfiatalabbak még csak gyermekek voltak, két 14 éves lány. A legidősebb áldozat 43 éves volt.

Egy ilyen katasztrófa túléléséhez hideg fejre és rengeteg szerencsére van szükség. Rose Rosenfeld-nek mindkettő megadatott. A fiatal lány a pánik ellenére képes volt gondolkodni. Szerencsésen kijutott a munkateremből és a lépcsőházban az árral szembe indult, nem lefelé, hanem felfelé. Ez a döntés mentette meg az életét.

Visszaemlékezésében ezt írta: “Alig láttam a füsttől, égett a szemem, a torkom. Arra gondoltam, vajon mit csinál az üzemvezetés a tizedik emeleten, ők hogyan menekülnek? Feljutottam a tizedikre. Üresek voltak az irodák. Ők már mind kimenekültek. Nagy nehezen felvergődtem a tetőre. A szomszédos New York Egyetem jogi hallgatói és a tűzoltók segítettek átmászni a szomszédos épület tetejére. Onnan lejutottam az utcára. Még láttam a társaimat ugrani az ablakból. Aztán a könnyeimen keresztül megláttam az apámat szaladni felém. Amikor megöleltem, elájult. Tudtam, hogy az életem azon a napon örökre megváltozott.”

Igaza volt. Minden megváltozott. A gyár átköltözött egy másik épületbe, de Rose nem tért vissza dolgozni, hanem beiratkozott a főiskolára, majd a Cunard Line hajózási társaságnál kapott munkát. Férjhez ment egy amerika írógépbolt tulajdonosához és három gyermek édesanyja lett. 79 évesen ment nyugdíjba. Még 28 éven át élvezte a mozgalmas nyugdíjas éveket. Festett, saját kiállítása is lett és 7 nyelvet tanult meg ezalatt a 28 év alatt. 107 évesen hunyt el. Éppen spanyolul tanult. Egész életében a kétkezi munkások munkakörülményeinek javításán dolgozott, összejöveteleken tartott beszédet.

“Senkit nem érdekelt. 146 élet ért véget 30 perc alatt. A mai napig sírok. Csak néhány lépésbe tellett volna a munkavezetőnek kinyitni az ajtókat. De a pénz fontosabb volt. Ők fontosabbak voltak. Mit ér a gazdagság szív nélkül? Nem tettetem. A mai napig ugyanazt a fájdalmat és dühöt érzem, mint azon a napon.”

A tűz hatására megújították a gyárak biztonsági előírásait, nemcsak New Yorkban, de Amerika szerte. Kötelezővé tették a tűzvédelmi gyakorlatot valamennyi munkahelyen. A kijáratok jelzése és a riadóterv szintén kötelező lett. Az ajtókat többé nem zárhatta be a gyárak vezetése.

A Triangle Shirtwaist Factory tulajdonosai, Max Blanck és Isaac Harris ellen eljárás indult gondatlanságból elkövetett emberölés vádjával. A bíróság felmentette őket. A polgári per elkerülése érdekében az áldozatok családjainak 75 dolláros kártérítést fizettek. A biztosítótól minden elhunyt után 400 dollárt kaptak, így egy dollártól sem estek el. Sőt, nyertek a tragédiából.

Az épületet Frederick Brown filantróp vásárolta meg és építtette újjá, majd a New York Egyetemnek adományozta. Az épület a mai napig az NYU tulajdonában áll és a Nemzeti Műemlék Épületek listáján is szerepel.

Az áldozatoknak a brooklyn-i Cemetery of the Evergreens temetőben állítottak emléket. A 146 áldozatból hatot csak 2011-ben tudtak azonosítani. Ma már az ő nevük is szerepel az emléktáblán.

Aki többet szeretne tudni erről az eseményről, több könyv és dokumentumfilm is foglalkozik a témával:
📖: David von Drehle
Triangle: The Fire That Changed America
🎬: HBO dokumentumfilm:
Triangle: Remembering the Fire

Tags: , , , , , , , ,

New York City-ben nem ritka a márciusi hóesés, azonban arra senki nem volt felkészülve, ami 1888. március 12-e és 14-e között történt.

A legendás Great White Hurricane of 1888, az 1888-as Nagy Fehér Hurrikán, Amerika történelmének mai napig legnagyobb, leghalálosabb és meteorológiai szempontból legszokatlanabb hóvihara megbénította a keleti-partot Maryland-től Maine-ig, legalább 400 ember halálát okozva.


Március 11-én vasárnap, a kellemesen meleg (+10 °C), kora tavaszi időben a New York-iak nagy része a parkokban sétált. Másnapra borús, esős időt jósoltak, délutánra felszakadozó felhőzettel. A természet azonban drámaian közbeszólt. Egy hatalmas, Kanada felől érkező sarkvidéki légtömeg összeütközött egy délről felkúszó, nedves fronttal. A két front drasztikus hőmérséklet különbsége hurrikán erősségű szelet eredményezett. A hőmérséklet néhány óra leforgása alatt −10 °C fok alá esett, az esőt sűrű hóesés váltotta fel.

Hétfő reggel a New York-iak még nem sejtették, hogy néhány óra leforgása alatt az egész város a hó fogságába kerül. Több ezer ingázó indult munkába, de a legtöbben félútig sem jutottak. A látótávolság nullára csökkent. A farkasordító hideg, a 120 km/h-s, hurrikán erejű széllel kombinálva életveszélyes körülményeket teremtett. A távirat- és telefonoszlopok gyufaszálként törtek ketté a szélben, teljesen megszűnt a kommunikáció. Elfagytak a víz és gázvezetékek. A vihar letépte az utcatáblákat, az üzletek cégtábláit, hirdetéseit, ablakokat tört be. A tomboló szélben szemetes kukák, kőkeménnyé fagyott lótrágyahegyek repkedtek.

A New York-i magasvasút sinei elfagytak és 15 ezren ragadtak a szerelvényeken. Mindenki menedéket keresett. A hotelek és bárok megteltek. A szállodában átvészelők egyike Mark Twain volt.
New York lakói otthonaikban is fagyoskodtak, mivel a szénszállítás is leállt, de friss élelmiszer sem volt kapható. Sokan, akik megpróbáltak gyalog hazajutni, a hóban lelték a halálukat. A legtöbben megfagytak, de volt olyan is, aki “belefulladt” a hóba.

A hóvihar 36 órán át, szünet nélkül tombolt. Mire 14-én lecsendesült, New York City legtöbb részét egy méteres hó borította, de több helyről jelentettek másfél méteres havat. A szélfúvás 15 méteres hótorlaszokat épített, mely felért a házak második emeletéig. A hóeltakarításban, mely majdnem egy hétig tartott, 17 ezer munkás vett részt és 18 millió m3 havat mozgattak meg. A tömegközlekedés hetekig nem állt teljesen helyre. A Wall Street három napig zárva tartott. New York City-ben 200 halálos áldozatot azonosítottak. Az emberi veszteség mellett rengeteg ló, haszonállat és madár is elpusztult.

A hóvihar legismertebb áldozata Roscoe Conkling jogász-szenátor volt, aki éppen a Wall Street-en tartózkodott. Március 11-én késő estig dolgozott, majd a viharban kocsit akart bérelni, de sokallotta az 50 dollárt az 5 kilométeres útért. A kollégái kérlelték, hogy keressen szállást a közelben, de Conkling makacs volt. El akart jutni abba a szállodába, ahol szobát bérelt. A szenátor jó fizikumáról volt nevezetes, ami különlegesnek számított a státuszában. Jó fizikai erőnléte ellenére a Union Square közelében eltévedt. Itt már a melléig ért a hó. Több órás küzdelem után végül eljutott a Flatiron Building közelében található hotelig, ahol a lépcsőkön összeesett a kimerültségtől. Tüdőgyulladást kapott és három hét múlva belehalt a komplikációkba. Roscoe Conkling szobra a Madison Square Parkban található, a Flatiron Building szomszédságában.

A Nagy Fehér Hurrikán azok közé az események közé tartozik, az 1835-ös Nagy Tűzvészhez, 9/11-hez és a Sandy hurrikánhoz hasonlóan, amely gyökeresen megváltoztatta New York City-t. A távíró- és telefonkábeleket, a gáz és vízvezetékekkel együtt a föld alá vezették. A város vezetése döntött a magasvasutak fokozatos megszüntetéséről is. 10 évvel később elkezdődött a New York-i metró építése.

Tags: , , , , , , ,

1835. december 16-án éjjel a hőmérséklet gyorsan süllyedt és éles, fagyos szél fújt az East River felől. Este 9 órakor az éjjeliőr dideregve járta a köreit Alsó-Manhattan utcáin. Hirtelen füst szag csapta meg az orrát. Az Exchange és Pearl Street sarkán meglátta a füstszag eredetét. Az egyik raktárépület lángokban állt. Megkongatta a tűzharangokat. Néhány perccel később megérkeztek a város tanácsosai és az első tűzoltó egységek.

Húsz perc múlva, a brutális szélnek köszönhetően, már 50 épület állt lángokban és 10 órára 40 épület a porig égett. Az erős, fagyos szél nemcsak a tüzet szította, de megakadályozta a tűzoltók munkáját is. A hőmérséklet -10 fok alá esett és a tűzcsapok befagytak, a szél pedig visszafújta a fagyos vizet a tűzoltók arcába. A tűzoltóparancsnok több egységet leküldött az East River-hez, hogy onnan hozzanak vizet, azonban a folyót vastag jégpáncél borította. A tűzoltók lékeket vágtak a jégen, azonban mindhiába. A víz perceken belül belefagyott a tömlőkbe.

A folyó túloldalán, a Brooklyn-iak a partra csődültek és tehetetlen döbbenettel nézték, amint Manhattan lángokban áll.

Tombolt a tűz. A lángok vörösre festették a téli égboltot. A kísérteties fényt még Philadelphia-ban is látni lehetett. Az ottani tűzoltókat is mozgósították, mivel úgy tűnt, hogy a szomszédos falvak és erdők égnek. Az East River kikötőjében felrobbantak a terpentines hordók és a folyóba ömlött az olaj. Míg a víz felszínén úszó olajfolt el nem égett, úgy tűnt, hogy az egész New York Kikötő lángokban áll.

A kereskedők próbálták menteni az áruikat. A raktárokból az utcára dobálták az árucikkekkel teli zsákokat. Az élelmiszer raktárok készletei mellett finom selymek, csipke, üvegáruk, kávé, tea, szeszes ital és hangszerek tömege semmisült meg. A lángok elérték a lapkiadók épületegyüttesét is. A hat New York-i napilap irodájából csak kettő élte túl a tűzvészt. A tűz áldozatává vált Amerika egyik legszebb épülete, a Merchants’ Exchange (Kereskedelmi Tőzsde) épülete, New York kereskedelmi lelke is, melyet csupán néhány éve adtak át.

Önkéntesek jöttek a város minden pontjáról. A várost eközben robbanások rázták meg. A rendőrkapitány utasítására az őrszemek láncot alkottak. hogy őrizzék az árucikkeket a fosztogatóktól.

A dühöngő szél a zsarátnokokat egészen Brooklyn-ig fújta, ahol néhány háztető szintén lángra kapott. Hajnali fél 1-re az egész pénzügyi és kereskedelmi központ lángokban állt. Ezen a ponton úgy tűnt, hogy az egész város a tűz martalékává válik. A város polgármestere és a tanácsosok hosszas vita és hezitáció után úgy döntöttek, hogy az egyetlen megoldás, ha felrobbantanak épületeket és a romokkal állják el a tűz útját.

Lőport a Brooklyn-i Haditengerészeti Dokkból szereztek és uszállyal juttatták a Brooklyn-i Red Hook-ból Manhattanbe. A Governor’s Island-ről evezős csónakban hoztak robbanószert. A lőporos hordókat pokrócokba burkolva szállították, mert attól tartottak, hogy egy repülő parázs belobbantja őket. Hajnali 2 és 3 óra között a lőszer megérkezett a Wall Street-re és eldöntötték, hogy először egy vegyeskereskedést robbantanak fel az Exchange és a Broad Street sarkán. Abban reménykedtek, hogy ezzel elvágják a tűz útját észak és nyugat felé, ahol a lakóépületek álltak. Hajnali 5 órakor James Hamilton, Alexander Hamilton fia gyújtotta meg az első kanócot. Sajnos az első robbantás nem volt sikeres, így több más épületet is fel kellett áldozni, míg végül sikerült a tűz útját elvágni.

December 17-én a város lakói megkezdték a eltakarítási munkálatokat. A tőzsdepiac négy napra bezárt. A fosztogatók tevékenységét az állandó őrjárat sem tudta megállítani. Vastag füstbe borult a város, pernye szállt mindenfelé. A fáradt New York-i tűzoltóknak New Jersey-ből, Westchester-ből és Philadelphia-ból érkezett tűzoltók segítettek oltani a szunnyadó tüzeket.

Az 1835-ös Nagy Tűzvészben 674 épület semmisült meg. Az egész Pénzügyi és Kereskedelmi központ, a Wall Street-től délre, a Broad Street és az East River között a tűz martalékává vált. Több ezer New York-i munkanélkülivé vált. A csodával határos módon csak két halálos áldozata volt a tragédiának. 20 millió dolláros kár keletkezett. A City 26 tűzbiztosító társasága 3 kivételével azonnal csődbe ment. A New York-i tűz az egész ország gazdaságára kiható nemzeti tragédia volt, mivel New York már ekkor az ország pénzügyi központja volt. A napilapok világszerte döbbenettel írtak az eseményről. Az 1835-ös Nagy Tűzvész az oka, hogy Lower Manhattanben alig találunk 19 század előtti épületet.

A leégett területet néhány év alatt újjáépítették. Mint mindig, New York talpra állt és tanult a tragédiából. Az utcákat szélesebbre építették, az épületeket tűzbiztossá tették, az utcákon megjelentek a gázlámpák. A Croton Folyó vízvezeték rendszerének kiépítési munkálatai felgyorsultak és hamarosan Manhattan valamennyi pontján volt vezetékes víz, mely a tűzoltók munkáját is megkönnyítette.

Tags: , , , , , , ,

New York legszebb kastélyainak egyike, különösen a karácsonyi időszakban, a Long Island-i “Aranyparton” található Coe Hall. A 65 szobás Coe Hall 1913-ban épült, Új-Tudor stílusban. A kastély tulajdonosai William Robertson Coe és második felesége, Mai Rogers Coe voltak.

W.R. Coe Angliában született és szerény körülmények között nőtt fel. A 10 gyermekes család 1883-ban New Jersey-be költözött. W.R. 15 éves korától küldöncként dolgozott különböző biztosítási irodákban.

1910-ben a Johnson and Higgins hajóbiztosítási iroda New York-i irodájának elnöke lett, mely arról híres, hogy ők biztosították a Titanicot. W.R. volt az első Amerikában, aki hírt kapott a hajó tragédiájáról. A veszteség dacára a cégigazgatóság elnöke lett, később pedig a Virginia Vasúttársaság vezetője.

W.R. nagy rajongója volt az Amerikai Nyugatnak. 1910-ben megvásárolta William Cody, közismert nevén Buffalo Bill vadásztanyáját.
A Coe Hall-ban hatalmas bálokat rendeztek, a kastély a Long Island-i közösségi élet egyik központja volt. A bálteremben található Steinway zongorán Cole Porter is játszott és szórakoztatta a vendégeket.

A Coe Hall körül található 160 hektáros birtok a Planting Fields nevet viseli. A kert és arborétum különleges növények és fák gyűjteménye. A kert tervezője az Olmsted testvérpár volt. Ők voltak a Central Park megálmodói is.

A Planting Fields Arboretum, a Coe Hall kastéllyal Oyster Bay-ben található, New York City-től 45 percnyire autóval, másfél órányira vonattal. Ha lehetőség van rá, feltétlen javaslom a megnézendők listájára, különösen a karácsonyi időszakban, amikor gyönyörűen feldíszítik a házat.

Tags: , , , , , , , , ,

A Hálaadás az amerikaiak legnagyobb ünnepe, nagyobb mint Karácsony, mint a Függetlenség Napja. Hálaadáskor a családok útra kelnek, hogy együtt ünnepeljenek, így ez egyben az év legforgalmasabb napja is. A hálaadás az együttlétről, jó ételekről, az NFL meccsekről, a Macy’s parádéjáról szól. A gyakorlatban nem igazán esik szó az ünnep valódi eredetéről, azonban ezt is, mint sok minden mást az élet megannyi terén, megváltoztatta a világjárvány. 2020-ban az ország egyszerre szembesült az erőre kapó faji megkülönböztetés realitásával és egy járvánnyal, mely aránytalanul magas számban a perifériára szorult színes bőrű csoportokat sújtotta. A krízis sokakban fellobbantotta az amerikai társadalomban kitartóan jelenlévő faji egyenlőtlenség eredetének feltárását. Ennek a mozgalomnak része a Hálaadás eredetének felülvizsgálata is. Egyre többekben erősödik az igény a valós történelmi események megismerésére, az őslakosokat ért igazságtalanságok feltárására és ezek társadalmi szintű elismerésére.

2020-ban 400. évfordulóját ünnepelte a Mayflower hajóútja, mely 1620-ban az angol puritánok első csoportját szállította Plymouth-ból Amerikába. Egy évvel később, 1621-ben megszületett a mítosz: az első telepesek és a Wampanoag törzs közösen étkezett, miután a barátságos őslakosok átadták a földművelés tudományát a jólelkű telepeseknek. A legendát az évszázadok során fenntartották és megerősítették a tantervek, történelemkönyvek és a média. Az őslakosok valódi történelmét a legtöbb iskolában roppant hiányosan vagy egyáltalán nem tanítják. A történelem kitörölte a közösség emlékezetéből azokat az eseményeket, amelyek több millió őslakos halálához vezettek. A társadalmi amnézia gyógyítása hosszas folyamat és sokakban kemény ellenállást vált ki.

A történet 1614-ben kezdődött, amikor a Wampanoag törzs egyik tagját, Squanto-t (több forrásban Tisquantum néven), több társával együtt az angolok elrabolták Patuxet faluból és Malagán eladták rabszolgának. Szerencséjére szerzetesekkel került kapcsolatba, akik segítségével egy évvel később, Angliába menekült, ahol hajóépítő munkásként dolgozott. 1619-ben egy angol felfedező hajón dolgozott fordítóként és így jutott vissza Patuxet-be. Családja az európaiak által behurcolt járványok áldozatává vált.

A Mayflower hajó 102 puritán protestáns szeparatistával a fedélzetén 1620 szeptemberében hagyta el Plymouth kikötőjét az Új Világ reményében. I. Jakab angol király hozzájárulásával hagyhatták el az Anglikán Egyházat és a Virginia Társaság engedélyével a Hudson folyó torkolatában kellett volna új települést létrehozniuk. 66 napos hányattatás után, november 9-én, jócskán eltájolva, Cape Cod-nál, a mai Massachusetts partjainál kötöttek ki. Az elhagyatott Wampanoag falu romjain kívül semmit sem találtak, ráadásul még csak joguk sem volt letelepedni a Virginia Társaság területén kívül.

Az első telet Új Angliában a hajó fedélzetén töltötték. A 102 utasból csupán 53-an élték túl a hideget és a különféle betegségeket. A nőket különösen megviselte az új élethelyzet. A 19 nőből csupán 5 élte meg a tavaszt. 1621 áprilisában a Mayflower visszatért Angliába és a telepeseknek a szárazföldön kellett folytatni az életüket. Az elhagyatott Wampanoag falu romjaira kezdtek építkezni és Patuxet-et New Plymouth-ra keresztelték át. Eleinte a hátrahagyott kukoricán éltek, majd megpróbáltak ételt és magokat lopni a szomszédos falvakból, de a sírrablástól sem riadtak vissza.

Squanto-val még ugyanezen a tavaszon ismerkedtek össze, akinek tökéletes angol nyelvtudása életmentőnek bizonyult. A telepeseket megtanította a vadászat, a halászat, a kukorica és tök termesztés tudományára, valamint a halból készült műtrágya használatára.

1621 őszén a telepesek háromnapos betakarítási ünnepre készültek. A Hálaadás ünnepét az óhazából hozták magukkal. William Bradford, a Plymouth kolónia kormányzója, meghívta Massasoit, a Wampanoag Szövetség vezetőjét, aki 90 indián harcossal érkezett az ünnepre. A vendégek rengeteg ételt hoztak magukkal, többek között: halat, homárt, szarvashúst, kukoricát, tököt és juharszirupot. Ennek a három napnak a története szájhagyományként maradt fenn, azonban nem ez volt az első, hivatalos Hálaadás Napja az Új Világban.

A relatív béke a telepesek és az őslakosok között nem tartott sokáig. A telepesek egyre többen lettek és egyre nagyobb területet tulajdonítottak el az őslakosok élőhelyéből, kizsákmányolva őket, járványokkal tizedelve soraikat. Egyre gyakoribbak lettek a véres összetűzések és a feszültség végül mészárlásba torkollott. A Pequot Mészárlásra 1637-ben került sor, Mystic faluban, Connecticut területén.

A Pequot törzs az éves Zöld Kukorica Fesztivált ünnepelte, amikor angol és holland zsoldosok, 13 telepes halálát megtorolandó, felgyújtották az alvó indián tábort és lemészároltak 700 őslakost. Miután az indián harcosok letették a fegyvert, a zsoldosok halomra lőtték őket. A nőket és a gyermekeket sem kímélték. A nőket élve elégették, a gyerekeket a közös szállásukon mészárolták le.

A Pequot törzs a telepesek megjelenése előtt közel 8000 főt számlált. Egy éven belül a himlő 6500 indián halálát okozta. A mészárlás után csupán néhány száz Pequot maradt életben.

A vérengzés másnapján a Massachusetts Kolónia kormányzója, John Winthrop bejelentette: “A Hálaadás Napja legyen ez és mondjunk köszönetet Istennek, hogy segítségével megsemmisítettünk több mint 700 indiánt.”

Ez az esemény volt a kezdete az évszázadokig tartó őslakos népirtásnak. 1863. október 3-án Lincoln elnök törvénybe iktatta a Hálaadás Napját, mint Nemzeti Ünnepet.

Hálaadás Napja az őslakosok, barátaik és szövetségeseik számára a Gyász Napja, nemcsak a múlt eseményeire emlékezve, de a jelenben is tartó egyenlőtlenségekre koncentrálva. Napjainkban az őslakos gyermek és újszülött halálozási arány 15%-kal magasabb, mint a nemzeti átlag. Az őslakos fiatalok öngyilkossági aránya 3-4-szer magasabb, az őslakos nőket 10-szer nagyobb eséllyel éri erőszakos szexuális zaklatás. A mészárlás környezeti népirtás formájában folytatódik. Ipari nagyvállalatok állami engedéllyel rezervátumok közelében helyeznek el hulladék hegyeket, az őslakosok által fogyasztott folyóvízbe engedik a mérgező melléktermékeket. Az őslakosok földjét a mai napig elrabolják, olajkutak és olajvezetékek épülnek rajtuk.

Egyre többen ébrednek rá világszerte, hogy az emberiség elvesztette kapcsolatát a természettel és ezáltal önmagával. Egyre többek számára világos, hogy a történelemkönyvek nem a valóságot, hanem a hatalmon levők valóságát tartalmazza. Egyre több amerikai család ül le ma este a Hálaadás Napi vacsorához megemlékezve az igazságról, míg sokan már egyáltalán nem ünneplik a Hálaadást.

1990 óta november az Amerikai Őslakos Örökség Hónapja (Native American Heritage Month).

Forrás és könyvajánló: David J. Silverman – This Land Is Their Land: The Wampanoag Indians, Plymouth Colony, and the Troubled History of Thanksgiving

Tags: , , , , , , ,

A 2001. szeptember 11-i terrortámadás 20. évfordulójára a National Geographic csatorna, a 9/11 Emlékhely és Múzeummal közösen, 6 részes, döbbenetes erejű sorozatot készített a túlélőkkel, tűzoltókkal, mentősökkel, eddig még nem látott képsorokkal, 9/11: One Day In America (9/11: Egy Nap Amerikában) címmel. Az eredeti felvételeket most élesen, nagy felbontásban láthatjuk, ami még szürreálisabbá teszi a visszatekintést. A visszaemlékezéseket első személyben rögzítették. A túlélők a kamerába nézve idézik fel szeptember 11-e történéseit, ami intimmé teszi a túlélők és a néző kapcsolatát.

A kronológiai történetszövést szigorúan vette a rendező, ezáltal azt érezzük, hogy minden jelen időben történik, ami még megrendítőbbé teszi az alkotást. A repülők becsapódását is csupán egyszer látjuk, hiába áll rendelkezésre több felvétel, több szemszögből. Ha újra és újra néznénk a becsapódást, megszakadna az időrend és megtörne a varázs.

Az alkotók 951 órányi korabeli film és hangfelvételt használtak fel, 54 túlélővel beszélgettek, több mint 200 órán át. A visszaemlékezéseket hallgatva, újra és újra megerősödik a nézőben, hogy az emberi jóság, segítőkészség és önfeláldozás létezik. És a sorozat erre koncentrál. Az egyénekre, az egyszerű hősiességre, a pillanatok alatt hozott döntések súlyára, a kötelességtudatra, az emberi lélek mélységeire kényszerhelyzetben. Nem politizál, nem keres válaszokat.

A dokumentumfilmet teljes szívemből ajánlom, annak ellenére, hogy nehéz alkotás. A rendező nem riad vissza a legdrámaibb képsorok bemutatásától sem. Ráközelít az ablakokban lógó-segítségért könyörgő arcokra, merészen bevállalja a biztos halálba ugrók zuhanásának képsorait is, mindeközben tisztelettudó és alázatos marad. A 9/11: One Day In America a túlélők hangja és senki másé. Nincs narrátor, nincs híres színész alámondó szöveggel. Nem szólalnak meg a politikusok és a város vezetői sem. Még csak a képsorokon sem látszanak, mert szimpla jelenlétük is politikát vinne az alkotásba. Csak a túlélők hiteles, 20 év eltelte után is mélységesen megindító gondolatai.

A 9/11: One Day In America méltó a 20. évfordulóra és 10 év múlva is alap dokumentumfilm lesz.

A teljes sorozat a National Geographic csatornán (online is) és Hulu-n látható.
https://www.nationalgeographic.com/tv/shows/911-one-day-in-america

A Nat Geo magyar csatornáján péntekenként láthatóak az új részek.
https://www.natgeotv.com/hu/specialis/egynapamerikaban

Tags: , , , , , , , , , ,

A Nagy Keleti Parti Áramkimaradásra jóval többen emlékeznek, mint az 1977-es New York-i áramszünetre, talán azért is, mert az áramkimaradás órái nem zavargásokkal teltek, hanem bizonyítékként szolgáltak a City lakóinak összetartó erejére.

2003. augusztus 14-e kegyetlenül meleg, fülledt nyári nap volt. 4 óra után már mindenki számolta a munkaidő hátralevő perceit. 4 óra 10 perckor, egyik pillanatról a másikra, az egész városban megszűnt az áramszolgáltatás.

Mindenhol megszólaltak a szirénák, a munkahelyeket, szórakoztató egységeket, üzleteket kiürítették. Több ezer manhattani a 35 fokos hőségben, a forró betonon ácsorogva várta, hogy visszatérjen az áram. Perceken belül eluralkodott a pánik. Szeptember 11-e emléke még nagyon eleven volt és a New York-iak újabb terrortámadástól tartottak.

A City reakcióját ábrázoló felvételek kísértetiesen hasonlítanak a szeptember 11-i képekre. A hidak megteltek a tűző napon hazafelé gyalogló New York-iakkal, míg mások a kompokat vették igénybe. Az ingázók számára sajnos nem maradt más választás, mint a pályaudvarok körül, a földön, lépcsőkön, kapualjakban ülve várni az áram visszatértére.

Hamarosan megérkezett Bloomberg polgármester megnyugtató közleménye. Nem terrortámadás okozta az áramkimaradást, azonban nagy a baj. Az áramkimaradás a világ második és az Államok legnagyobb áramszünete volt, mely nyolc államban, 45 millió embert érintett, de Ontario-ra is kiterjedt, ahol 10 millióan maradtak áramellátás nélkül. A kimaradás közvetlen okozója egy hibás szoftver volt az Ohio-ban található Akron város áramelosztójában. A szoftver nem jelezte, hogy egy nagyfeszültségű vezeték lombokkal került kontaktusba. A szoftver hiba dominó-szerű leállást okozott 21 erőműben.

New York City-ben 413 metrószerelvényről 400 ezer utast kellett kimenteni. Több száz felvonó állt meg két emelet között. A vonat- és repülőközlekedés is leállt. A légkondicionálás hiánya miatt még elviselhetetlenebb lett a hőség. Az elektromos pumpák is leálltak, így sok helyen vízszolgáltatás sem volt. A mobilszolgáltató tornyok megbénultak, az emberek nem tudták felvenni a kapcsolatot szeretteikkel. A vonalas telefonoknál méteres sorok álltak.

Az éjszaka lassan leszállt New York City-re. A Times Square reklámóriásai sötétben maradtak, nem gyúltak fel a Broadway és a hidak fényei. Olyan sötét volt, hogy a Tejutat is jól lehetett látni. A legtöbben csak éjjel értek haza az órákig tartó gyaloglás után. Akiknek nem volt módjában gyalogolni, a parkokban, pályaudvarok lépcsőin töltötték az éjszakát (a párom a Madison Square Gardens lépcsőjén) és várták a rokonokat, ismerősöket, akik autóval indultak a “kimentésükre”.

Csupán Manhattanban 500 millió dolláros kár keletkezett. A kórházak és a tőzsde szerencsére generátorok segítségével fennakadás nélkül üzemelt. Száznál is kevesebb volt az őrizetbe vettek száma. A lakosok segítették egymást, figyeltek az idős szomszédokra, irányították a forgalmat. Sajnos a halálos áldozatok száma így is elérte a százat. A legtöbben generátorok használata közben szénmonoxid mérgezésben hunyt el.

Az áramszolgáltatás néhány helyen rövidesen visszatért, ám New York City-ben csak 30 órával később, míg több helyen egy hetet kellett várni, mire az élet visszatért a rendes kerékvágásba.
Ha esetleg személyes élményed van erről az eseményről, oszd meg velünk a kommentekben.

Képek: Getty Images, Associated Press

Tags: , , , , , , ,

« Older entries § Newer entries »