Éva New York-i gondolatai

És hogy New York mennyire örök? Minden szegletével, lüktetésével. Első pillanatra megközelíthetetlennek tűnik, de mégis, minden darabkája kedves ismerősként fogad: a flörtölő mosolygós olasz báristátol kezdve a Little Italy-ban, a kedves fekete nénin keresztül, akinek segítesz felvenni a táskáját a metrón (kicsit félve, de kelet-európai jólneveltként, automatikusan teszed, amit ő kedves mosollyal viszonoz), át a Brooklyn-i kalandig, mikor vasárnap a Brooklyn Tabernacle Choir istentiszteletre tartva, egy szimpatikus, alacsony, kopaszodó ötvenes pasas segítségedre siet, elkísér, és közben magyar szavakat, kifejezéseket ismételget (imádja Magyarországot), mert egy tehetséges magyar zsidó filmes fiú lakott nála évekig, aki később Oscart nyert (Összenézés : “Neee, a Röhrig Gééééza ?! Kicsi a világ.”).

Vagy az a szaxofonos, egy romantikus langyos szombat este az Empire State Building tetején, aki megkér és titokban kezembe nyom egy mobiltelefont, hogy “látod ott azt a párocskát? Te jól kezeled a kamerát, a fiú épp most fogja megkérni a mit sem sejtő lány kezét. Videóznád őket, én pedig játszom?” És elsőként borulsz a párocska nyakába, gratulálsz, és könnyes szemmel elteszed a pillanatot a soha el nem felejtendők közé az emlékezetedbe.

Nekem New York ennek a milliónyi sorsnak, arcnak, humánumnak a magávalragadó, szerethető elegye, ahol nem az számít, ki vagy és honnan jössz – magába fogad, és többé nem enged.

Fotó: 2019(c)eva.zsiga.photography

Tags: , , , ,