Történelem

You are currently browsing the archive for the Történelem category.

A New York-i Tűzoltóság (FDNY) mottója “New York’s Bravest” (New York Legbátrabbjai) nem csupán üres szlogen. Az FDNY mindig is legendás volt, ám 9/11 után emberfeletti hősként ünnepelte őket az egész világ heroikus helytállásukért, a hatalmas emberáldozattal járó szolgálatukért. 343 tűzoltó vesztette életét 2001. szeptember 11-én.

A Brooklyn-i székhelyű New York-i Tűzoltóság az Államok legnagyobb, Tokió után a világ második legnagyobb tűzoltósága, mely több mint 11 ezer tűzoltót, valamint 4 és fél ezer mentőst alkalmaz. New York öt kerületében (783 km²) 8 és fél millió lakost szolgálnak.

A New York-i Tűzoltóság 128 évvel idősebb az Egyesült Államoknál. Eredete 1648-ig nyúlik vissza, míg Amerika csak 1776 vált szuverén állammá. A holland telepesek által 1648-ban létrehozott új kolónia, a New Amsterdam (a mai Manhattan déli része –  durván a Financial District, Battery Park és Staten Island komp kikötő által határolt terület) névre hallgatott. Generálisa, Peter Stuyvesant, 4 tűz-felügyelőt nevezett ki, akiknek feladata a kémények ellenőrzése volt, különös tekintettel a nádfedeles házak esetében. A rosszul takarított kémények tulajdonosai bírságot fizettek, melyből létrákat, vödröket, egyéb oltáshoz használatos eszközöket vásároltak.

Az FDNY rövidítés sokakat megzavar. Miért FDNY és nem NYFD az NYPD (New York Police Department – New York-i Rendőrség) mintájára? 1664-ben New Amsterdam angol kolónia lett és neve New Yorkra változott. Az angolok Londonból két kézi-pumpás tűzoltókocsit hoztak, melyeket Engine Company 1-nak és Engine Company 2-nak neveztek. 1736-ban a City Hall-lal szemben, a Broad Street-en épült az első tűzoltóság, New York Fire Department névvel. Ez a tűzoltóság 1865-ig önkéntes alapon működött, állami ellenőrzés alatt. 1870-ben a City újra önállósodott és a név Fire Department of New York lett, hogy elkülönüljön az állami igazgatás éveiben használt elnevezéstől.

A tűzoltó trombiták hosszú ideig szerves részei voltak a tűzoltóság hétköznapjainak. Figyelemfelkeltő szerepük mellett kitüntetésként is szolgáltak. Azt azonban kevesen tudják, hogy a trombitákat a tűzoltók sör tárolására is használták.

A vödör 150 éven keresztül a tűzoltók legfontosabb eszköze volt, melyet cipészek készítettek durvára cserzett bőrből. A vödörlánc olyan fontos elem volt a tűz elleni harcban, hogy férfiak és nők nem állhattak egymás mellett a sorban, hogy a figyelem el ne terelődjön a tűzoltásról.

A 1600-as évektől egészen az 1800-as évek elejéig a tűzoltás az egész közösség feladata volt, beleértve a nőket és a gyerekeket is. A családoknak állandó készenlétben kellett állnia, a bejárati ajtó mellett vízzel teli vödrökkel, arra az esetre, ha a szomszéd háza lángra kapna.

1736. december 7-e mérföldkő volt az amerikai tűzoltás történetében. Benjamin Franklin megalapította az első önkéntes tűzoltó egységet Philadelphiában, mely hamarosan amerikai tradíció szintre emelkedett. Jelenleg az Államokban a hivatásos és az önkéntes tűzoltók aránya 30-70 %. A veszély, az eszközök, a képzés és a jártasság ugyanaz, az egyetlen különbség a hivatásos és az önkéntes tűzoltók között a fizetés. Az önkéntes tűzoltók ingyen vállalják a tűzoltással járó veszélyeket.

Mindamellett, hogy az önkéntesség bevett szokás Amerikában, az önkéntes tűzoltók megkímélik az adófizető állampolgárok pénztárcáját. A fizetések és főleg a egészségbiztosítás rengetegbe kerül. A nagyobb városok megengedhetik maguknak, hogy hivatásos tűzoltóságokat tartsanak fenn, míg a kisebb városok vegyesen alkalmaznak hivatásos és önkéntes tűzoltókat. Sok településen azonban csak önkéntes tűzoltó egységek működnek.

New Yorkban a 20. század legtragikusabb tűzvésze egy női blúzokat készítő gyárban tört ki 1911. március 25-én, a Greenwich Village-ben. A tűz a Triangle Shirtwaist Company épületének – mely ma az NYU egyetem egyik épülete -, legfelső emeletén keletkezett és 146 ember halálát okozta, többnyire fiatal varrólányokét. A dolgozók nem tudtak kimenekülni a lángokban álló varrodából, mivel az ajtókat a kor szokásainak megfelelően – a lopások és az önkényesen beiktatott szünetek elkerülése végett –, a dolgozókra zárták. Több mint 40 munkás az ablakokon keresztül próbált menekülni és a mélybe zuhanva lelte halálát a döbbent csődület szeme láttára. Sajnos erre a tragédiára volt szükség, hogy a tűzvédelmi szabályok átértékelésre kerüljenek.

A 60-as és 70-es évek az FDNY legmozgalmasabb évtizedei voltak. A tűzesetek megnövekedését a vegyi anyagok és a nyílt belteres építkezés elterjedése okozta.

1977-ig nők nem jelentkezhettek tűzoltónak. Azóta 28 női tűzoltó erősíti az FDNY csapatát.

A New York-i tűzoltók listáján szerencsére nem a tűzből mentés áll az első helyen. A legtöbb kiszállás elakadt liftek miatt történik.

A “legszebb tűzoltás” címét egy 2015-ös Brooklyn-i tűzeset kapta. Egy Williamsburg-ben található raktárépületben tört ki a tűz egy farkasordító februári éjszakán. Mire sikerült a lángokat megfékezni a környék mesebéli jégvilággá változott.

Ha New Yorkban tűzoltóság közelében jártok, bátran nézzetek be. Amennyiben nincs hívás, szívesen bemutatják az állomást és fotózkodni is lehet velük. Ha szerencsések vagytok, az állomásnak kutyája is van.

Tűzoltók és dalmaták? Azokban az időkben, amikor még lovak húzták a szerkocsikat, a dalmaták nagy szolgálatot tettek. Köztudottan jó viszonyban vannak a lovakkal, rengeteget segítettek abban, hogy a többi kutyát távol tartsák a lovaktól, a tűzoltás ideje alatt pedig vigyáztak a kocsi értékeire.

A leghíresebb New York-i dalmata tűzoltó, Twenty, vagyis Húsz névre hallgatott. Twenty a Manhattan-i Ladder 20 egység kutyája volt, akit a közösség adományozott 9/11 után – vigasztalóként a tragédiában -, a Ladder 20 csapatának, akik 14 bajtársat veszítettek el a WTC mentési munkálatai során.

Twenty tizenhét éven át szolgált a tűzoltókkal, 2018-ban búcúztak el tőle.

2002 óta létezik, a No Shame, No Blame, No Names (Névtelenül, Szégyen és Szemrehányás nélkül). Azok az édesanyák, akik úgy döntenek, hogy nem tartják meg újszülött babájukat, nem csupán az arra kijelölt kórházakban, de a tűzoltóállomáson is hagyhatják a babájukat. Az egyetlen kitétel, hogy a kicsi nem lehet 72 óránál idősebb. A tűzoltókat nem csupán inkubátorral és alapvető újszülött ellátási ismeretekkel látják el, de képesnek kell lenniük az édesanyák lelki ellátására is. Meg kell próbálniuk rávenni az anyát, hogy engedje őket elszállítani a kórházba és törvényes úton intézni az adoptálást. Amennyiben az anya erre nem hajlandó, szó nélkül át kell venniük a babát, az anya kiléte pedig nem kerül nyilvánosságra.

Franz Josef Wagner német tűzoltó írta nem sokkal szeptember 11-e után: “A tűzoltó a remény szimbólumaként lép a lángok közé. Amióta láttam a New York-i tűzoltókat a romok közt dolgozni, újra hinni kezdtem a kötelességtudat aranyat érő erejében.”

Képek: Arnold Molnar Phptgraphy, Google

Tags: , , , , , , ,

Park Slope Brooklyn egyik legpatinásabb és legdivatosabb negyede, azonban nagyon kevesen – általában csak New York történetének tudorai, illetve azok, akiket közvetlenül érintett az esemény – emlékeznek, hogy itt történt az amerikai légi közlekedés egyik legnagyobb tragédiája, melyben 134-en veszítették életüket. Amennyiben a 7th Avenue és Sterling Place környékén jártok, láthatjátok, hogy az 1800-as években épült viktoriánus jellegű házak között egy sornyi modernebb ház áll. Az ezek helyén élló eredeti épületek megsemmisültek a balesetben.

1960. december közepén New York már karácsonyi lázban égett. Mindenkit lekötött a vásárlás, a házak dekorálása, az ünnepi menü és az utazások tervezése. A légitársaságok is teljes kapacitással dolgoztak.

December 16-a szürke, ködös nap volt. Előző nap havazott, aznap azonban ónos eső szitált New York öt kerületére, mely valószínűleg hozzájárult a tragédiához.

Délelőtt 10 óra 33 perckor Staten Island felett bekövetkezett az amerikai légi közlekedés addigi legnagyobb tragédiája, mely jelenleg is a 11. legtöbb halálos áldozattal járó légi katasztrófájaként szerepel.

A balesetben résztvevő két repülőgép a levegőben ütközött össze és ezáltal két New York-i kerületet is érintett, Staten Island-et és Brooklyn-t, utóbbit jóval nagyobb mértékben.

Mi történt ezen a borongós decemberi napon, mely örökre megváltoztatta a légi közlekedés biztonsági előírásait, illetve a szerencsétlenségek kivizsgálásának menetét?

Az egyik repülő, a United Airlines járata Chicagóból indult és New Yorkba tartott, az Idlewild repülőtérre (ma JFK), 84 fővel a fedélzetén. A másik, kisebb gép, a Trans World Airlines (TWA) Columbus Ohióból a Queens-i LaGuardia repülőtérre tartott és 44 utast szállított.

A United Airlines gépe New Jersey fölé érve azt az utasítást kapta a légi irányítóktól, hogy ereszkedjen 14 ezer lábról 5 ezer lábra és körözzön Preston felett, mely egyfajta várakozó zónaként szolgált, míg a járat megkapja a leszállási engedélyt az Idlewild-re.

Ugyanekkor a TWA járatát kissé jobbra irányították és szintén 5 ezer lábra kellett ereszkednie. Azt azonban senki nem tudta, hogy a United Airlines két navigációs rendszeréből az egyik nem működött megfelelően, valamint a pilóta jóval gyorsabban haladt a megengedettnél. Ennek következményeként túllőtt Preston területén és egyenesen a TWA járatának ütközött.

A United Airlines jobboldali motorja belecsapódott a TWA törzsébe, mely ennek következtében azonnal darabokra törött és azonnal lezuhant Staten Island Miller Field katonai bázisának területére. A 44 utas azonnal szörnyethalt, azonban a környező házakban és lakóikban nem esett kár.

A United Airlines még 13 km-en át, 90 másodpercig képes volt a levegőben maradni és tovább haladt Brooklyn felé. A repülési pálya adataiból a vizsgálatok arra a következtetésre jutottak, hogy a pilóta megpróbálta letenni a gépet a Prospect Parkban, hogy elkerülje a lakott területet, de próbálkozása sikertelen volt. Park Slope felett, a 7th Avenue és Sterling Place kereszteződésének közelében a lakóházakra zuhant. Itt hatalmas volt az emberi és az anyagi veszteség. A 84 utas – egy kisfiú kivételével – azonnal halálát lelte a becsapódáskor. A repülőgép darabjai további 6 személy halálát okozták.  Két karácsonyfa árust, egy hóeltakarító munkást, a templom 90 éves gondnokát, egy kutyát sétáltató úriembert és a Sterling Place hentesbolt tulajdonosát a repülőgép roncsai zúzták halálra.

“A környék háborús zónára hasonlított. Mindenütt lángba borult, összedőlt házak és roncsok. És halottak szerteszét. A repülőgép utasainak maradványait még napokig gyűjtötték a mentőalakulatok. A gép egyik futóműve egy halottasházra esett. Balzsamozott testek keveredtek a gép elhunytjaival. A repülőgép farokrésze pontosan az útkereszteződésbe csapódott, hatalmas krátert vágva az aszfaltba, míg a szárny, valamint a törzs darabjai a környező házakba csapódtak. Több mint 10 épület teljesen kiégett, köztük a profetikusan elnevezett  Pillar of Fire templom (Tűzoszlop).” – írta a New York Times másnapi tudósítása.

A mentésre kivezényelt 2500 tűzoltó és rendőr eleinte fel sem fogta, hogy mi történt. Valamilyen gázrobbanásra gyanakodtak, amíg meg nem látták a repülőgép farokrészét az útkereszteződésben. A rombolás mértékét látva, szinte a csodával határos, hogy nem lett több földi áldozat.

A Brooklyn-i szerencsétlenségnek volt egy túlélője, a 11 éves Stephen Lambert Baltz. A kisfiú egyedül utazott Illinois-ból New Yorkba, hogy a rokonoknál töltse a Karácsonyt. Az egyedül utazás volt az egyik ajándéka. A szülők soha nem bocsátották meg, hogy elengedték, az édesapának pedig különösen nagy bűntudatot okozott, hogy az utazás idejét december 14-ről 16-ra tették.

 

Stephen kirepült a zuhanó repülőből és egy hókupacra esett. A vizes hó kioltotta a gyermek égő ruháját, de sajnos így is súlyos égési sérüléseket szenvedett, több csontja eltörött, de a legnagyobb kárt az okozta, hogy belélegezte az égő kerozingőzt. A kisfiú tudatánál volt, amikor megtalálták. Aggódott, hogy a rokonai hiába várják a repülőtéren. Édesapja néhány órán belül megérkezett New Yorkba és még találkozhatott a kisfiával. Stephen másnapra tüdőgyulladást kapott és belehalt sérüléseibe.

A házakat újjáépítették a Park Slope-on, azonban a mai napig is látható a szerencsétlenség egy-egy emlékeztetője, annak ellenére, hogy a Sterling place-en egyetlen emléktáblát sem helyeztek el. A Sterling Place 126-os szám felső emeletét kettéhasította a repülő szárnya. Itt láthatjuk az újrahúzott felső emeletet.

Steve Keltner a Sterling Place 123-as szám tulajdonosának kertjében a mai napig találhatóak fémdarabok a repülő törzséből. Steve a megsemmisült Pillar of Fire templom vaskerítésének egy darabját is megmentette és ablakrácsként építette bele a házába.

Stephen Lambert Baltz-ra a Memorial Kórházban egy emléktáblával emlékeznek. A táblába beleágyazták a 9 pénzérmét, amit a kisfiú zsebében találtak.

A brooklyni baleset volt az első, melynek kivizsgálása során felhasználták a feketedobozok által rögzített adatokat.

Képek: Google, Augustin Pasquet

Tags: , , , , , , , , ,

A Central Park West Történelmi Negyedben, a park nyugati oldalán, a híres Dakota-háztól három utcányira található egy szintén ikonikus épület, a San Remo ház (The San Remo). A luxus apartman ház kettős tornya gyakran szerepel a Central Parkban készített fotókon és számtalan filmben, mivel elegáns sziluettje tökéletes háttere a parknak.

A San Remo azonban ennél többet jelent nekünk, magyaroknak. Az 1931-ben átadott Beaux-Arts stílusú épületet a magyar származású Emery Roth tervezte. Róth Imre nélkül New York City jóval szegényebb lenne ikonikus épületekben. (Róth Imre életéről ITT olvashattok bővebben.)

A San Remo-t a 18. emelet magasságában felhúzott két, 10 emeletes ikertornya teszi különlegessé, azonban ezek az athéni Lüszikratész-emlékmű hatására készült tornyok nem csupán esztétikai funkcióval rendelkeznek. A “görög ikertemplomok” foglalják magukban az épület két hatalmas víztárolóját. Roth csodálatos módon olvasztotta egybe a funkciót az esztétikus megjelenéssel.

Ugyan a San Remo ház alkotója az esztétikumra fektette a legnagyobb hangsúlyt, a ház különleges funkcionális elemekkel is rendelkezik, mint például az ablakok, melyek egyedi tervezése hozzájárul a lakások energiatakarékosságához. Az épület ikertornyos megoldása önmagában is több fényt enged nemcsak a lakásokba, de jobb fény- és levegőelosztást biztosít a környékbeli házak és a járda részére.

Jól ismert tény, hogy egyes New York-i épületek, funkciójukból és státuszukból kifolyólag saját irányítószámot kaptak, azonban nagyon kevés épület mondhatja el magáról, hogy két címmel rendelkezik. A San Remo ház az egyikük. 145 Central Park West a déli, 146 Central Park West az északi oldal címe.

A két torony külön előcsarnokkal és liftrendszerrel rendelkezik, azonban a közhiedelemmel ellentétben nem egypetéjű ikrek. A lakosztályok mérete és elrendezése is különböző. A déli torony mindig előnyösebb helyzetben volt, mivel innen szebb a kilátás Midtown Manhattanra. Itt nagyobb és fényűzőbb lakosztályokat alakítottak ki.

A San Remo az óvilági arisztokráciának épült hatalmas, luxuslakosztályokkal, azonban az átadás utáni évben, a nagy gazdasági világválságot elindító tőzsdekrach hatására az épület egyharmada üresen tátongott. A megoldás a kétemeletes apartmanok felosztása volt. A déli toronyban található kétemeletes apartman kivételével valamennyi nagy méretű lakosztályt felosztották, abban reménykedve, hogy a kisebb lakásokat könnyebb lesz értékesíteni. A San Remo-ban a felosztás óta 136 lakás található.

A világválság idején a San Remo csődbe jutott és 25 ezer dollár készpénzért adták el. Hogy jobban lássuk az értékbéli növekedést, napjainkban 25 dollárért egy kamrát sem vásárolhatnánk az épületben. A lakások ára 3 és 25 millió dollár között mozog.

A legdrágább lakosztály továbbra is a két emeletet elfoglaló apartman a déli toronyban. 17 szoba, több terasz és 360 fokos kilátás mindkét emeletről. Igazi álomlakosztály, melyet hosszú ideig Demi Moore tudhatott magáénak. A lakosztály jelenleg egy ismeretlen tröszt tulajdonában áll.

S kik a legendás San Remo ház volt és jelenlegi lakói? A tőzsde és a pénzvilág ismeretlen nagyjai mellett az ismert hírességek listája is hosszú.

Steve Jobs, Barry Manilow, Stephen Sondheim, Tiger Woods, Steven Spielberg, Donna Karan, Glenn Close, Dustin Hoffman, Steve Martin, Bruce Willis, Diane Keaton, Steve Martin, Jennifer Rush, Dodi Fayed és Rita Hayworth valamennyien a San Remo egy-egy lakosztályát mondhatták magukénak.

Az északi torony penthouse lakosztályát Steve Jobs vásárolta meg és újította fel, de soha nem lakott az épületben. Tőle Bono vásárolta meg a lakosztályt. Az egyetlen híresség, akit a lakóbizottság valaha is elutasított, Madonna volt, még 1985-ben, pontosan egy hónappal a Palyboy-béli fotósorozata után. Diane Keaton volt az egyetlen testületi tag, aki mellette szavazott.

Képek: Tinkmara és Google

Tags: , , , , , , ,

Brian Clark egyike annak a 4 főnek, aki kijutott a World Trade Center (Világkereskedelmi Központ) South Tower-ból  (más néven: Déli Torony vagy 2-es épület) a becsapódási pont felett. A North Tower-ból (más néven: Északi Torony vagy 1-es épület) senki nem jutott ki a becsapódási zóna felett).

“Brian Clark vagyok. A Euro Brokers cég manhattani irodájának alkalmazottja voltam 31 évig. Az irodánk 2001. szeptember 11-ig a World Trade Center déli épületének 84. emeletén volt. A napi ingázás észak New Jersey-ből kb. 1 óra és 10 perc volt, ajtótól ajtóig. Először elvonatoztam Hoboken-be (város New Jersey-ben, a Hudson folyó túloldalán), majd onnan a PATH metróval a World Trade Center állomásig. A vonat végállomása a WTC épülete alatt volt, így fel se kellett mennem a felszínre. Az állomásról egyenesen az irodába lifteztem.

Az Euro Brokers kliensei híres, nemzetközi bankok és befektetési cégek, mint a Morgan Stanley, Barclays, Chase, Fuji Bank, stb. Mint minden tőzsdeügynök, mi is sokat ordibáltunk telefonon. Annak, aki szereti az ilyenfajta stresszet, annak álommunka.

2001. szeptember 11-e gyönyörű nap volt. Tiszta levegő, csodás, kék égbolt.

Negyed 8-kor már bent voltam az irodában. Az íróasztalnál ültem, háttal az ablaknak. Háromnegyed 9-kor hatalmas, robbanás-szerű zaj hallatszott, a lámpák villódzani kezdtek és a legnagyobb döbbenetemre, a 84. emeleti ablakomat lángok mardosták. Először azt hittem, hogy valamilyen gázrobbanás történt néhány emelettel felettünk. Valójában az történt, hogy az American Airlines 11-es járata belecsapódott a North Tower északi oldalába, a 93. emelet magasságában. A légnyomás kivitte az ablakokat és a lángnyalábok a gravitáció hatására a déli toronynak csapódtak, az irodám magasságában.

Az 1993-as terrortámadás után irodai önkéntes tűzrendésznek jelentkeztem. A vezető beosztásúakat kérték fel, mondván, rájuk jobban hallgatnak a beosztottak. Szerencsére ez nem így történt azon a napon. A kiképzésnek megfelelően, fogtam a zseblámpámat, nyakamba akasztottam a sípomat és arra utasítottam az irodám alkalmazottait, hogy gyülekezzenek az emelet közepén található csarnokban. A cégünk az egész 84. emeletet elfoglalta és az irodák két egymást keresztező folyosó mentén voltak. A munkatársaim, Istennek hála, nem fogadtak szót, és szinte mindenki gyorsan összeszedte a holmiját és ki gyalog, ki a liftekkel elindult lefelé. A 250 alkalmazottból 15 perccel később már csak körül-belül 50-en voltunk az irodában. A brókerek irodái az északi oldalon voltak. Ők látták meg először az Északi Torony 93. emeletén körben tomboló tüzet. Azt hittük, hogy mi biztonságban vagyunk, a baj a másik épületben van.

Az északi oldalra mentem én is. Ekkor többen kiabálni kezdtek, hogy emberek ugrálnak ki az ablakon. Én nem akartam látni, nem akartam ezt az emlékképet, így hátrébb léptem. Az egyik kolléganőm, Isten nyugosztalja, Susan Pollio (bal oldali képen) meglátott valakit ugrani és hisztérikus sírásba kezdett. Átkaroltam és elkísértem az iroda másik oldalán található mosdóba. Azt hiszem, Susan mentette meg az életemet először azzal, hogy elmozdított arról az oldalról. Onnan senki nem menekült meg.

Susan-t a mosdóban hagytam és visszamentem az irodámba, ahonnan felhívtam a feleségemet New Jersey-ben és az édesapámat Torontóban. Mondtam nekik, hogy kapcsolják be a Tv-t, mert valami történt az 1-es épületben. Mi rendben vagyunk.

Néhány perccel 9 előtt a hangosbemondó közölte, hogy a Déli Torony biztonságban van és mindenki visszatérhet az irodájába. A felhívás kétszer is elhangzott, így többen, akik éppen lefelé mentek, visszafordultak és visszatértek az irodába.

Kimentem a folyosóra és belebotlottam az egyik fiatal kollégámba, Bobby Coll-ba (bal oldali képen). Bobby is már félútról jött vissza. Be sem tudta fejezni a mondatot, hogy melyik emeletig ment le, amikor hatalmas robaj szakította félbe a beszélgetésünket. Az irodánk darabokra szakadt. 9 óra 3 perc volt.

A United Airlines 175-ös járata a 77. emelet magasságában repült az épület déli oldalába. A gép megdőlve csapódott be és a megemelkedett jobb szárny csücske kettéhasította az irodánkat. Minden kivágódott a falakból. A hangosbeszélők, a lámpák, a légkondicionálás csövei és leszakadt az álmennyezet is. Az egész irodát meszes, koszos por borította be. Füstöt, tüzet nem láttam.

A következő 10 másodperc volt az egyetlen időszak aznap, amikor tehetetlennek éreztem magam és megrettentem. A becsapódás következtében az épület nyugati irányba, a Hudson felé kilendült 2 és fél méternyit, majd kb. 5 másodperc alatt lassan vissza. Recsegtek-ropogtak a falak, majd egy éles rántással az acél elemek ismét kiigazították magukat. Ez a rántás érzés engem is összerántott és éreztem, hogy visszatér belém az élet és cselekednem kell.

Kivettem a zsebemből az elemlámpát és körbepásztáztam az irodát. Hat munkatársat gyűjtöttem össze. A nyugati oldalon nem volt lépcsősor, így elindultam jobbra, a C lépcsőház felé. Ennek a lépcsőháznak voltam a felelőse, mint tűzrendész. Ekkor hirtelen erős nyomást éreztem a jobb karomon, mintha egy láthatatlan erő megfordítana az A lépcsőház felé. Akkor nem foglalkoztam ezzel, mert úgy gondoltam, hogy teljesen mindegy, hogy melyik lépcsősoron jutunk le. Akkor természetesen még nem tudtam, hogy a C és a B lépcsőházak teljesen összeomlottak a becsapódáskor.

A 81. emelet magasságában egy hölgy nyomult felfelé és kiabált, hogy ne menjünk tovább, tűz és füst van lejjebb, felfelé kell mennünk. A kilenc fős csoportunk vitatkozni kezdett a lépcsőfordulón, amikor meghallottam, hogy a falon túl valaki kiabál: “Segítség, segítség! Beszorultam! Nem kapok levegőt! Hall engem valaki?” Megfogtam a mellettem álló kollégám, Ron DiFrancesco (bal oldali képen) vállát: “Gyerünk! – kiáltottam – Ki kell mentenünk ezt a férfit!” Ron nem tudta, hogy miről beszélek, de kötelességtudóan velem jött.

Egy pillanatra még láttam a többieket. Kevin York (bal oldali képen) és Bobby Coll két oldalról közrefogták a hisztérikus hölgyet és belekaroltak. “Jöjjön velünk. Együtt vagyunk, menni fog ez!” S ezzel elkezdtek felfelé haladni. Soha többé nem láttam őket. Jót cselekedtek ők is, mégis az életükkel fizettek érte. A döntésük úgy tűnik, hogy rossz volt, pedig nem volt az. Az adott választási helyzetben egyszerűen szerencsétlenül választottak.

Ron és én benyomultunk a 81. emeletre és keresni kezdtük a hang forrását. Ron-t hirtelen köhögési roham fogta el. Krákogott, öklendezett. Kiment vissza a folyosóra és elindult ő is felfelé. A 90. emeletig ment fel, majd ismét lefelé indult. Ő az utolsó, aki élve hagyta el az épületet. Súlyos égési sérüléseket szenvedett a hátán, amikor egy, az összeomló épületből kirepülő tűzgolyó eltalálta.

Én egyáltalán nem köhögtem, mintha friss levegőburokban lettem volna egész idő alatt. Nem tudom megmagyarázni, mi volt ez, de azt hiszem, nem is számít.

“Látod a kezem? Integetek! Látod a kezem?” –  kiabálta a hang. A sötétben, a porban szinte semmit nem láttam, aztán hirtelen ott volt az integető kéz, mintha egy emelettel lejjebb lett volna. Rávilágítottam egy résen át és megláttam az apró barna madárszemeket. Ő pedig felkiáltott: “Alleluja! Megmenekültem!”

Egy csomó törmelék volt körülötte. Ezeket gyorsan eltakarítottam, majd rájöttem, hogy egy faldarab választ el tőle. Odatoltam egy asztalt és felmásztam. Mondtam neki, hogy fel kell kapaszkodnia hozzám. Néhányszor nekirugaszkodott, aztán sikerült a karjába kapaszkodva felrántanom. Visszaestünk, én a hátamra, ő meg rám. Hatalmas puszit nyomott az arcomra. “Brian vagyok. – mondtam. “Én meg Stanley (Praimnath – bal oldali képen). – válaszolta – És örökre testvérek leszünk.” Mondtam neki, hogy nekem nincsenek testvéreim, szóval jól jön egy testvér.

Nem tudom, mi ütött belém, de Stanley jobb tenyerén egy hatalmas lyuk tátongott, az én bal tenyeremen pedig egy mély vágás. Összenyomtam a tenyerünket és azt mondtam neki, hogy most már vértestvérek is vagyunk.

Stanley indiai származású, Guyanában született és nőtt fel, tíz évvel fiatalabb nálam. Egy pillanatra sem hinnétek, hogy igazából testvérek vagyunk. Stanley cége, a Fuji Bank, a 81. emeleten volt. Az ablakok a New York kikötőre néztek, egyenesen a Statue of Liberty-re. Ők egyáltalán nem látták az Északi Tornyot ért katasztrófát, csak a hulló papírokat, törmeléket látták. Az irodájukból mindenki lement a földszintre, itt azonban a biztonsági őrök azt javasolták nekik, hogy menjenek vissza, mert csak növelik a tömeget a plázán. A nyomásra szinte valamennyien visszamentek a 81. emeletre.

Stanley, amint belépett az irodába, telefonhívást kapott a Chicagói irodából. Az irodavezető hisztérikusan kiabált a vonal másik végén: “Nem akartam, hogy valaki felvegye! Nem tudjátok mi történt? Egy utasszállító belerepült a North Tower-be. Valószínű, hogy terrortámadás! Azonnal menjetek ki az épületből!” Szinte be sem fejezte a mondatot, amikor Stanley az öbölre pillantva meglátta a repülőt, amint az épület felé kanyarodik és egyre nagyobb lesz. Már látta az U betűt (United Airlines) a gép oldalán, amikor az megbillent és a jobb szárny felemelkedett. Stanley az utolsó másodpercben az íróasztal alá bukott. A jobb szárny nagy része belecsapódott az irodájába. Egy pillanat alatt elszabadult a pokol. Stanley átmenetileg megsüketült, alig látott, de tudta, hogy merre van a lépcsősor. Elindult arrafelé, de az útját egy kimozdult belső fal állta el. Aztán egy idő után meglátta az elemlámpám pásztázó fényét.

Miután megtörtént a vértestvérség, átkaroltam és megindultunk lefelé. Nem láttam tüzet, viszont annál több törmeléket, gipszfal darabokat, vastag porfelhőt. A 79. emeletnél megrepedt a fal és tűznyalábok nyúltak ki a folyosóra, de ezeket egyszerűen ki tudtuk kerülni. A 74. emeleten szinte normális viszonyok fogadtak, kivéve a 2-3 centis vizet, ami a lábunk alatt csordogált, valószínű a törött vezetékekből. Eddig senkivel nem találkoztunk a lefelé vezető úton. Az épület nagy része, legalább 4/5-e eddigre már szerencsére evakuált.

A 68. emeleten azonban az egyik kollégámba, Jose Morrero-ba botlottunk (bal oldali képen), aki felfelé szaladt. A kezében az adó-vevő. Ő is tűzvédelmis volt az irodánkban. “Hová mész, Jose?” – ordítottam rá – “Hallom, hogy Dave Vera fent van és segíti az embereket. Megyek segítek neki.” Dave szintén tűzvédelmis, walkie-talkie-val, tagja volt az eredeti hat fős csoportnak, akikkel elindultunk lefelé, de ő visszafordult a 81.-ről. Mondtam Jose-nak, hogy én leviszem Stanley-t, mivel több sebből erősen vérzett. Jose bólintott, mondta, hogy minden rendben lesz és rohant is tovább felfelé. Őt sem láttam többé. 32 éves volt, fantasztikus ember.

A 44. emeleten egy biztonsági őrbe botlottunk, aki egy borzalmas fej és gerinc sérüléseket szenvedett férfivel volt. A férfi alig volt már eszméleténél. Hogy hogyan sebesült meg és hogy hogyan jutott le így a 44. emeletig, sosem tudtuk meg. Az őr arra kért minket, hogy ha találunk működő telefont valahol, hívjunk hordágyat a 44.-re. Hős volt ő is.

A 31. emeletre értünk. Ez ismerős terület volt. Az irodánk eredetileg itt volt, innen költöztünk a 81. emeletre az 1993-as terrortámadás után. Nem tudom miért gondoltam, hogy ha a 44. emeleten a biztonsági őr nem tudott telefonálni, miért tudnék én telefonálni a 31. emeletről. Ennek ellenére, bementünk az irodába és csodák csodájára, volt vonal. Hívtam a feleségem. Fogalmam sem volt, micsoda agóniában találom. Ő már a Tv-n keresztül látta, amint a második repülő belecsapódott az épületünkbe. Ekkor 9 óra 35 perc volt, kb. fél óra telt el a becsapódás óta. A házunk tele volt. 15-20-an, szomszédok, rokonok, a négy gyermekemből három a családjával, templombéli ismerősök mind ott tolongtak. “Helló, édesem! Minden rendben, micsoda sztorit mesélek neked, amikor hazaérek, most a 31. emeleten vagyok.” – hadartam a telefonba vidám hangon. – Most mennem kell, minél előbb ki akarok jutni.” A párom letette a kagylót és bejelentette a csapatnak, hogy Brian jól van, most jön lefelé, még 2 óra, mire kiér az épületből.”

Egy szóval sem mondtam neki, hogy 2 órába telik, mire leérek. Szegény csak arra emlékezett, hogy a 93-as támadás idején 2 órába tellett, mire ki tudtam jutni a 31. emeletről a plázára. Az épületünk 25 perc múlva összedőlt. Képzelhetitek, mit élt át.

Stanley is hívta a feleségét, üzenetet hagyott neki. Én hívtam a 911-et a 44. emeleten levő sérült miatt. Három különböző személlyel beszéltem, kétszer kapcsoltak, várakozóra tettek. 3 perc, 17 másodpercet töltöttem a telefonálással. Ezt pontosan tudom, mert a későbbi vizsgálatok során visszajátszották nekem a hívásom hangfelvételét.

Ezután tovább ereszkedtünk lefelé. A földszintre érve láttuk, hogy a máskor turistáktól, helybéliektől nyüzsgő pláza, a szökőkúttal, az ételes bodegákkal úgy néz ki, mint egy háborús zóna. Én továbbra is blokkoltam az agyamban a halottak látványát. A bevásárlóközponton keresztül haladtunk kifelé. Mindenfelé rendőrök, tűzoltók szedelőzködtek, hogy mennek felfelé.

Az ajtónál álló biztonsági őr azt mondta, hogy ha itt megyünk ki, szaladjunk, amint csak bírunk, mert sok-sok törmelék zúdul lefelé. Rohanni kezdtünk. Másfél tömb után kifutottam a szuszból, éppen egy kis csemegebolt előtt. Mondom az eladónak, tudna-e adni egy kis vizet? Kihozott pár palack vizet és a kezembe nyomott egy fóliával leborított reggeli tálcát. Tudjátok, gyümölcs szeletek, sonka, tojás tekercs, ilyesmi. Ezzel a tállal a kezemben mentünk tovább.

A Trinity Church (Szentháromság Templom) mögött találkoztunk két pappal. Stanley sírva fakadt és azonnal elmesélte nekik, hogy megmentettem az életét. Mondtam neki, hogy lehet, ő mentette meg az enyémet. Az egyik atya azt mondta, hogy imádkozzunk kicsit, majd felajánlotta, hogy menjünk be a templomba megpihenni, nyitva van. Ez jó ötletnek tűnt.

Elindultunk a meredek Rector Street-en, alattunk a templom temetője. Emlékszem, éppen Alexander Hamilton sírja mellett álltunk, amikor Stanley visszanézett és így szólt: “Szerintem, le fog dőlni az épület.” Még csak ellenkezni sem volt időm, hogy ez acélépület, csak az irodabútorok égnek, meg a szőnyegek, amikor a  Déli Torony teteje inogni kezdett, majd bumm-bumm-bumm, egyik emelet a másikba roskadt, gyorsulva, mintha semmi ellenállás nem lett volna. A templom kitakarta előlünk az épület alsó harmadát, s mint egy fal eltorlaszolta a porfelhő és a törmelékbomba útját. Mind belecsapódott a templomba és felfelé robbant. Miután rájöttünk, hogy ez mind ránk fog zúdulni, rohanni kezdtünk a Broadway felé. A törmelékfelhő utánunk hömpölygött a Broadway-n. Beszaladtunk a 42-es szám alá.

Az agyunk stressz hatása alatt különleges dolgokra képes. Amikor beléptem az épületbe, akkor realizáltam, hogy a tálca még mindig a kezemben van. Elvégre nem szemetelhetek. Letettem a recepciós pultra és 25 vadidegennel, akik hozzánk hasonlóan ide menekültek a porfelhő elől, falatozni kezdtünk. A káosz és katasztrófa közepette ez a csapat idegen táplálékhoz jutott és ez hirtelen melegséggel töltött el.

Stanley odaadta a névjegyét. 45 percet beszélgettünk. 10 óra 30 perckor leomlott az Északi Torony, amiről akkor nem tudtuk. Érzékeltük, hogy sötétebb lett néhány percig, de ismét kivilágosodott. Háromnegyed 11-kor kimentünk a hátsó kijáraton, a Stock Exchange felé. Egyikünk sem tudja hogyan, tömeg sem volt, de elveszítettük egymást. Egy pillanatra elkapott a félelem, hogy Stanley nem is létezik, őrangyal volt csupán, aki kivezetett az épületből. Aztán eszembe jutott a névjegykártya és tudtam, hogy hamarosan újra találkozunk.

A Broad Street-en át legyalogoltam az East River-ig, majd északnak vettem az irányt. Azon gondolkodtam, hogyan jutok el Manhattan szigetéről, amikor a ködben egy komphajó dudáját hallottam, majd egy megafonon át: “A következő komp: Jersey City!”. Innen nem mennek kompok Jersey Citybe! Csodálkoztam, de nem számított. Nekem az is jó volt, csak a másik oldalon legyek. Gyorsan még egyszer megkérdeztem, hogy jól hallottam-e, s amikor megerősítést kaptam, utolsóként felugrottam a kompra, mögöttem pedig felvonták a rámpát.

A komp lassan lecsorgott az East River-en, majd felfelé a Hudson-on. Hirtelen friss levegő ütött meg minket és mindenki észak felé fordult. Az események szörnyűsége akkor tudatosult igazán, amikor megláttuk az ürességet az égbolton. Aminek ott kellett volna lennie, nem volt ott. Csak füst és a semmi. Szürreális élmény volt. 27 éven át dolgoztam az épületegyüttesben. Az egész egyszerűen értelmetlen és érthetetlen volt.

11 óra 15 perckor már be is futott a komp. Ahogy utolsónak ugrottam fel, úgy elsőként szálltam le. Egy óra és 15 perc telt el azóta, hogy a South Tower összedőlt és hogy a feleségem, a gyermekeim, az ismerőseim azt hitték, hogy halott vagyok. Beszaladtam a jegyváltó irodába és elkértem a telefont. Tárcsáztam, mit sem sejtve, hogy mekkora dráma zajlik otthon. Én jól voltam. A feleségem vette fel és pedig belekiáltottam a kagylóba, a szokásos módon: “Helló, édesem, én vagyok!” Ekkor ájult csak el. Egy férfi szólt bele a kagylóba. Gondoltam, mit keres egy férfi a házunkban??? A szomszédom volt. Mondom neki, hogy itt vagyok Jersey Cityben. Azonnal ajánlotta, hogy jön értem. Mondtam neki, hogy ne jöjjön, káosz van. Negyven perc alatt begyalogoltam Hobokenbe és elértem a 11:30-es vonatot, ami 25 perces késéssel indult. Még a vonat is rám várt. 1 óra 15 perckor otthon is voltam. Hívtam Stanley-t, hagytam neki üzenetet. Éjfél után hívott vissza. Az orvosnál volt, összevarrták a sebeit.

Nem tudom, miért és hogyan lehettem ilyen szerencsés. Sokan napokig Manhattanban ragadtak. Az élet hónapokig nem állt vissza a rendes kerékvágásba.

Tudom, hogy egy felsőbb hatalom intézte az életemet azon a napon. Pontosan egy héttel később, kedden álmodtam először és utoljára a World Trade Centerrel. A furcsa az volt, hogy álmomban is az ágyban voltam, vagy talán nem is álom volt? Mindenesetre az ágyam lábánál Jose Ferrero állt. Kérdeztem tőle: “Mit keresel itt, Jose? Életben vagy? Ez hogy lehet?” Jose nem válaszolt, csak mosolygott és bólintott. Ekkor felébredtem. Tudtam, hogy valóban eljött hozzám. Nem forszírozok vallásos gondolatokat senkire. Ez az én élményem. Attól a pillanattól fogva tudom, hogy Jose jó helyen van és a többi kollégám is és mindenki más, aki azon a napon életét vesztette. Azóta sem volt egyetlen rémálmom sem, leteszem a fejem és alszok. Szerencsés vagyok, ami nem az én érdemem. Örökre hálás vagyok ezért az ajándékért.

Szívesen elmondom a történetemet, ha felkérnek rá. 17 év után is csak annyit mondhatok, hogy időpocsékolás múltbéli megválaszolhatatlan kérdésekre választ keresni. Miért én? Miért mások? Nem lehet tudni. Muszáj a jövőbe tekinteni, de a jövőn sem szabad aggályoskodni, hiszen, talán sosem jön el. Ha eljön, és másképp alakul, ahogy terveztük, akkor hozzáigazodunk. Így marad a MA, a JELEN. Minden nap csodálatos. Egyes napok csodásabbak a többinél, de mind értékes. Légy hasznos! Használd a talentumaidat! Szeress jól!

Forrás: Brian Clark Mesquite Independent School District előadása
Képek: Google

A Flatbush és az Ocean Avenue találkozásánál, ahol a Brooklyn Botanikus Kert zöldje véget ér, az alacsony kőkerítésen túl lepillantva látjuk a metró síneket, amint a fák lombkoronája alatt haladnak, majd egy éles kanyarral befutnak az alagútba.

Pontosan száz esztendővel ezelőtt, tíz nappal az I. Világháború befejezése előtt, egy csípős novemberi este, háromnegyed 7-kor, ezen a helyszínen, a Malbone Street megálló közelében következett be New York máig legnagyobb metrószerencsétlensége. Több mint 100-an vesztették életüket (93-an a helyszínen és kb. tíz áldozat később, a kórházban), míg a sérültek száma kétszáznál is több volt.

A baleset olyan súlyos volt, hogy már másnap átnevezték a metróállomást Malbone Street-ről Empire Boulevard-ra. Annak ellenére, hogy a legtöbb New York-inak fogalma sincs a Malbone Street-i tragédiáról, a baleset következményei a mai napig hatással vannak a tömegközlekedésre.

1918. november 1-ére a Brotherhood of Locomotive Engineers (a vonatvezetők egyesülése) sztrájkot hirdetett. A Brooklyn Rapid Transit (BRT) úgy döntött, hogy nem függeszti fel a járatokat, hanem inkább némi bónusz fejében a sztrájkból kimaradt alkalmazottakkal vészeli át a munkabeszüntetést.

Így lett a szinte nulla tapasztalattal rendelkező BRT diszpécser, Edward Luciano (a.k.a. Anthony Lewis, egyes források szerint 25 éves, másutt 29 éves) aznap az egyik mozdonyvezető. A metrótársaság 20 dollár bónuszt ígért a fiatalembernek, aki a 60 óra kötelező gyakorlat helyet csupán 2 óra gyorstalpalót kapott és metrószerelvényt a rendező-pályaudvaron kívül sosem vezetett.

Reggel 5-kor a Culver Line-on (ma F vonal) kezdett és szerencsésen levezetett 10 órát, majd hazafelé indult. Az irányítóközpont azonban megkérte, hogy maradjon még és álljon szolgálatba a jóval nehezebb, emelkedős, kanyargós Fulton Street-Brighton Beach Line-on (ma B és Q vonal). Luciano sem fizikailag, sem lelkileg nem volt alkalmas a vezetésre. Októberben épült fel a spanyolnáthából, mely közel 40 millió ember halálát okozta, köztük Luciano kislányáét is.

A Brighton Beach Line kifejezetten nehéz vonal, sok éles kanyarral, meredek emelkedővel. Az út magasított vonalon kezd, majd leereszkedik az utcaszintre, végül a föld alatt folytatja. A szerelvény aznap 5, régi típusú, favázas kocsiból állt. Luciano már az első néhány kilométer után elvesztette uralmát a szerelvény felett. Össze-vissza fékezett, rángatta az utasokat. Több állomáson is túllőtt, vissza kellett tolatnia. A kihallgatások során többen azt vallották, hogy úgy gondolták, vagy baj van a fékrendszerrel vagy a vezető nem tudja megfelelően kezelni. Többen leszálltak az úticéljuk előtt és úgy döntöttek, hogy inkább bevárják a következő szerelvényt. Ők voltak a szerencsések. A tömött vonaton még így is közel 400-an utaztak, amikor bekövetkezett a szerencsétlenség.

Luciano kimerült volt, tudta, hogy késésben vannak, így még nagyobb sebességre kapcsolt. A szerelvény elérte a Malbone Street-et és az alagút előtti éles kanyart, melyet 10 km/h sebességgel kellett volna megközelítenie. Luciano figyelmen kívül hagyta a lassításra figyelmeztető fényjelzést és 50-70 km/h-val robogott.

Néhány méterre az alagút fala előtt az első kocsi hátsó kerekei leugrottak a sínekről. A második kocsi teljes sebességgel a betonfalba csapódott, a harmadik kocsi belerohant a másodikba. A második kocsiban egy hölgy kivételével valamennyi utas azonnal szörnyethalt.

A második és a harmadik kocsi is kisiklott. A második kocsi először felcsapódott az alagút mennyezetébe, majd a talpfa mentén döcögött tovább, végigsúrolva az alagút tartópilléreit, szétmarcangolva azokat az utasokat, akik a szerelvény bal oldalán utaztak. Sok utas kirepült a vonatból és a kerekek alá sodródott, míg másokat a felgyűrődött sínek döfték halálra. Az utolsó két kocsi viszonylag épségben megúszta, azonban itt is szinte mindenki megsérült az ütközés erejétől és a rájuk zúduló üvegszilánkoktól.

Azok, akik képesek voltak, a saját lábukon gyalogoltak ki az alagútból a holdfényes éjszakába. Azonban ők sem voltak teljes biztonságban. A baleset áramszünetet okozott. A vezérlőközpontban azt hitték, hogy ez is a sztrájkolók szabotázsának része, így azonnal visszakapcsolták az áramot. Több menekülő utast áramütés ért a vágányokon bukdácsolva a sötétben.

A pusztítás kegyetlen volt. A becsapódást és az utasok sikolyát másfél kilométerre is hallani lehetett. A környéket beborították az emberi testrészek, a szerelvény fa- és fémdarabkái.  A roncsok megközelíthetetlenek voltak. A tűzoltóságnak és a rendőrségnek 45 percébe tellett, mire képesek voltak megközelíteni a baleset helyszínét. Sokakat kötelekkel húztak fel. A roncshoz csak az orvosokat és a papokat engedték le a civilek közül. Az influenzajárvány miatt zsúfolt Brooklyn-i halottasházat nem tudták igénybe venni, így ideiglenesen egy közeli mosodaépületet használtak. A környékbeli kórházak megteltek a több száz sebesülttel.

Luciano a csodával határos módon szinte karcolás nélkül megúszta a balesetet és egyszerűen hazament. Itt tartóztatták le másnap reggel.

Az eset tárgyalására 1919 tavaszán került sor. Luciano-t és öt BRT vezetőt emberölés vádjával állították bíróság elé. A fiatalember sírva válaszolt a bíró kérdéseire. A vizsgálat nem talált mechanikai hibát, annak ellenére, hogy a mozdonyvezető azt állította, hogy gondjai voltak a fékrendszerrel. Luciano ügyvédje a felmentését kérte, arra hivatkozva, hogy kliense csak a cég rossz döntésének áldozata.

A bíróság kevesebb mint öt órányi tárgyalás után felmentette a mozdonyvezetőt és a cég vezetőségét is, azonban ez nem mentette meg a BRT-t a csődtől. A cég 1923-ban Brooklyn Manhattan Transit Corporation (BMT) néven folytatta tovább az 1940-es évekig, amikor az MTA (Metropolitan Transportation Authority) magába olvasztotta. Edward Luciano Long Island-re költözött és az ingatlaniparban vállalt munkát. Senki nem hallott róla többé.

A baleset után jóval nagyobb hangsúlyt fektettek a New York-i metró biztonságára. Kivonták a forgalomból a kiöregedett favázas szerelvényeket. A legnagyobb változást pedig a “dead man’s switch”, az éberségi kapcsoló általános bevezetése jelentette a tömegközlekedési eszközökön, mely a mai napig az egyik legfontosabb biztonsági óvintézkedés.

nnnnk

Képek: Google, ceos_downbeat (Rob Ceos)
Forrás: Narratively és New York Times

Tags: , , , , , ,

15 évvel ezelőtt, 2003. augusztus 14-én a maihoz hasonló, párás-nyomasztó hőség uralkodott New York Cityben, amikor délután 4 óra után pár perccel, egyetlen pillanat alatt, hatalmas kiterjedésű áramszünet bénította meg a várost.

A 2003-as áramkimaradás a világon a második legnagyobb területre kiterjedő áramszünet volt, mely 50 millió embert érintett.

Néhány perc leforgása alatt nyolc államban és Kanada egyes területein – többek között Ottawa-ban és Torontóban – is megszűnt az áramszolgáltatás.

New York City még bőben a 2001-es terrortámadás sokkja alatt állt. Sokan újabb támadástól rettegtek, azonban hamar kiderült, hogy “csak” technikai jellegű a zavar oka.

Szerencsére nem tört ki az 1977-es áramkimaradáshoz hasonló pánik a városban, azonban így is nagy volt a kavarodás. Az metróalagutakba, felvonókba szorult emberek ezreit több óra leforgása alatt tudták csak kiszabadítani.

 

A vonat- és repülőközlekedés leállt, az irodaházakat kiürítették. A légkondicionálás hiánya miatt még elviselhetetlenebb lett a hőség.

A tikkasztó melegben több százezer New York-i gyalogolt hazafelé a város hídjain át. Az elektromos vízpumpák is leálltak, így a legtöbb helyen vízszolgáltatás sem volt.

A mobilszolgáltató tornyok megbénultak, az emberek nem tudták felvenni a kapcsolatot szeretteikkel. A vonalas telefonoknál méteres sorok álltak. A kórházak és a tőzsde szerencsére generátorok segítségével fennakadás nélkül üzemelt.

Csupán Manhattanban 500 millió dolláros kár keletkezett, azonban száznál is kevesebb volt az őrizetbe vettek száma. A lakosok segítették egymást, figyeltek az idős szomszédokra, azonban így is 100 körüli volt a halálos áldozatok száma. A legtöbben szénmonoxid mérgezésben hunytak el.

Az áramkimaradás egy Ohio-i erőműből indult és dominószerűen 21 másik erőmű leállásához vezetett. Egy letört faág, kiöregedett vezetékek, számítógép és emberi hiba kombinációja okozta a 2003-as nagy áramkimaradást.

Az éjszaka lassan leszállt New York City-re. A Times Square reklámóriásai sötétbe borultak, kihunytak a Broadway és a hidak fényei.

 

Borzongatóan sötét volt a város sziluettje a környező kerületekből. Olyan sötét volt, hogy a Tejutat is jól lehetett látni.

A legtöbben ekkorra hazaértek az órákig tartó gyaloglás után. Akiknek nem volt módjában gyalogolni, a parkokban töltötték az éjszakát (a párom a Madison Square Gardens lépcsőin bóbiskolt) és várták a rokonokat, ismerősöket, akik autóval indultak a “kimentésükre”.

Az áramszolgáltatás először Queens-ben és Brooklynban állt helyre, ám New York Cityben csak két nappal később, míg egyes helyeken több mint egy hetet kellet várni, mire az élet visszatért a rendes kerékvágásba.

Képek: Google

Tags: , , , , , ,

Az Alsó-Manhattanban található Trinity Church (Szentháromság Templom) május 7-én 2 évre bezárt restaurálási és modernizálási munkálatok miatt. A 98 millió dolláros beruházás keretében a templom hajója 140 új ülést kap, akadálymentesítést, restaurálják a festett üvegablakokat, modernizálják az akusztikát és a világítást. A templom nem-semleges mellékhelyiségeket kap.

A Hamilton musical szerelmeseinek örömére, a munkálatok közben a templom temetőkertje, ahol Hamilton és feleségének sírja található és a Mindenszentek kápolna nyitva tart.

A Trinity Church, melyet évente 2 millióan látogatnak, 2020-ban nyit újra.

Tags: , , , , , ,

Amikor New York-i terrortámadásról beszélünk, mindenkinek a 2001. szeptember 11-i események, esetleg az ugyancsak a World Trade Center ellen, 1993-ban elkövetett merénylet drámai képsorai jutnak eszébe. Azonban New Yorkban már jóval korábban is történt egy sok halálos áldozattal járó terroresemény, melyet már jóval kevesebben ismernek.

1920. szeptember 16-ra esőt ígértek, ám ennek ellenére, amikor a Trinity Chrurch delet harangozott Alsó-Manhattanban, a Wall Street-et a megszokott módon ellepték a Pénzügyi Központ dolgozói. Banktisztviselők és brókerek álldogáltak az irodaépületek előtt, az utca autóktól, lovaskocsiktól és biciklis kifutófiúktól hemzsegett. Az ebédre igyekvő tömegben senkinek sem tűnt fel a J.P. Morgan & Co. bankház előtt, a Wall és a Broad Street sarkán ácsorgó piros, ütött-kopott lovaskocsi és azt sem vették észre, hogy hajtója magára hagyta. Még el sem haltak a déli harangszó utolsó hangjai, amikor hatalmas robbanás rázta meg a környéket. Az 50 kilogrammnyi dinamit fülhasító zaját egész Manhattanban, de még Brooklynban is hallották.

A robbanás ereje lelökte a sínekről a szomszédos utcában haladó villamost, a roncsokat egészen a 34. emelet magasságáig röpítette. A Wall Street egy pillanat alatt úgy festett, mint egy csatatér. Mindenfelé holttestek, vérző sebesültek. A robbanás 30 ember azonnali halálát okozta, nyolcan a kórházban haltak bele sérüléseikbe. A Tőzsde azonnal bezárt, a több száz sebesült ellátásában a Governors Island-ről berendelt katonák segédkeztek.

A Wall Street-en elhelyezett bomba gyilkoló erejét nemcsak a dinamit, de a benne elhelyezett több mint 200 kilónyi fémdarab is növelte, mely srapnelként vágódott szerteszét. A robbanás után következett az épületekből lezúduló üvegszilánkeső. “A Morgan bankház belsejét szinte felszántotta az üveg és törmelék özön. A 24 éves William Joyce ügyvédbojtár az íróasztalánál dolgozott, amikor koponyáját egyszerűen kettéhasította egy üvegdarab. A Wall Street-en még az I. Világháborús veteránok is sokkot kaptak. A fojtogató füstbe égett hús szaga keveredett, mindenütt véres testrészek hevertek. A szerencsétlen ló fejét a közelben, míg patáit több száz méterre találták meg.”-írta a másnapi New York Times aprólékosan ecsetelve a tragédia döbbenetes részleteit.

A Wall Street-i robbantás 75 éven keresztül a legtöbb halálos áldozatot követelő terrortámadás volt amerikai földön, az eset pedig a mai napig megoldatlan.

A célpont sokak szerint a J.P. Morgan bank volt, mely a közvélemény szerint rengeteget nyereségre tett szert az I. Világháború során. Az áldozatok többsége azonban egyszerű irodai alkalmazott és kifutófiú volt, Mr. Morgan, a bank tulajdonosa pedig a robbantás idején éppen Európában tartózkodott, így a robbantás hivatalosan is civilek ellen irányult és célja a félelemkeltés volt.

A találgatások közepette a gyanú a szélsőséges antikapitalista-anarchistákra csoportokra terelődött, akik több terrortámadásért is felelősek voltak a 19. század óta. A gyanú tovább erősödött, amikor kiderült, hogy a robbantás előtt néhány órával, valaki röplapokat helyezett el a Pénzügyi Központ postaládáiba, ezzel a szöveggel: “Ne feledjétek! Nem tűrünk tovább! Engedjétek szabadon a politikai foglyokat, vagy biztos halál vár mindannyiótokra. Amerikai Anarchista Harcosok”. Ezen röplapok meglepően hasonlítottak azokra a röplapokra, melyek 1919-ben cirkuláltak, egy több amerikai városra kiterjedő sorozatrobbantás idején. Az 1919-es terrorsorozat mögött egy galleanista, államellenes, olasz anarchista csoport állt, élén Luigi Galleani, szónok és robbanószerkezet guru. Galleani-t még 1919-ben deportálták, ám a Wall Street-i bomba – különösen a vasnehezék srapnelek használata -, megegyezett a 1919-ben használt robbanószerkezetek felépítésével.

A robbantást egyetlen csoport sem vállalta fel és valamennyi szál előbb-utóbb vakvágányra futott. A Nyomozóiroda (Bureau of Investigation), később Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) három éven keresztül próbált nyomára jutni az elkövetőknek, de még csak a lovaskocsi hajtóját sem sikerült beazonosítaniuk.

Az anarchistákon kívül elkövetőként szóba került maga Lenin is és egy ex-teniszbajnok is, aki napokkal a támadás előtt figyelmeztette ismerőseit, hogy kerüljék el a Wall Street környékét. Róla kiderült, hogy ezen figyelmeztetést már évek óta ismételgeti és tippjeit egyenesen a Jóistentől kapja az éteren keresztül.

Az ügyet utoljára 1944-ben nyitotta újra az FBI és arra a konklúzióra jutott, hogy a robbantásért nagy valószínűséggel olasz anarchisták felelősek, név szerint Mario Buda, aki a robbantás utáni napon elhagyta az országot és Olaszországba menekült. Az elkövetéssel azpnban senkit sem vádoltak meg.

A Wall Street a robbantás másnapján újra nyitott. “A bizniszben nincs megállás.”-írta a másnapi New York Sun. A bekötözött fejű, begipszelt karú tisztviselők visszatértek az irodáikba. Az utcákat szinte órák alatt megtisztították a romhalmaztól, mely sietség a bűnügyi nyomokat is eltüntette. Aznap délben a tisztviselők és a környék munkásai összegyűltek a J.P. Morgan épülete előtt és az elhunytak tiszteletére elénekelték az “America, the Beautiful”-t és a himnuszt.

A robbantásnak nem emeltek emlékművet. A Morgan épület sebesüléseit sem javították ki. A mai napig láthatjuk a srapnelek által ejtett mély lyukakat, melyek emlékeztetik a turistákat és a helybélieket a 38 halálos áldozatot követelő terrortámadásra.

Képek és forrás: History.com

Tags: , , , , , , , , , ,

A New York-i metró ikonikus és megosztó, tökéletes lenyomata a városnak. Egyrészt piszkos, zajos, nyáron elviselhetetlenül meleg és büdös, elavult és lepukkant, másrészt hangulata utánozhatatlan. A folyosókon, szerelvényeken énekesek és zenészek szórakoztatnak, gyakran a kalauz is saját produkciót kerít az állomások bekonferálásához és sosem tudhatod, hogy melyik hírességgel utazol együtt. Minden egyes megállónak saját személyisége van, szinte mindegyikhez valamilyen esemény, emlék vagy filmbéli jelenet fűződik.

A New York-i metrón mindennaposak a késések, kimaradások, melyet az elavult rendszernek és a hatalmas tömegnek titulálnak. Ki gondolta volna, hogy a New York-i metró indulásának első napján is hasonló gondokkal küszködött.

Elevenítsük fel azt a napot, melyen útjára indult a világ legnagyobb metróhálózata. Mi történt 1904. október 27-én?

A New York-i metró gigantikus vállalkozás volt és az indulás napján az izgalom szinte kézzel fogható volt a Cityben.

Az első vonal az Interborough Rapid Transit (IRT) volt, mely a City Hall és a 145. utca között közlekedett.

Az első szerelvényt New York City polgármestere, George B. McClellan volt hivatott elindítani, majd átadni a kormányt a mozdonyvezetőnek. McClellan azonban vérszemet kapott és egészen a 103. utcáig vezette a szerelvényt. Amikor a vezetőfülkében rámutattak, hogy ideje lenne átadnia a vezetőülést, egyszerűen így szólt: “Nem, Uraim! Ezt a szerelvényt én vezetem.” Abban az évben már csak polgármester-mozdonyvezetőként emlegette sajtó.

Az ünnepélyes indulásra ezüst vezérlőkart készítettek, amely valamilyen oknál fogva nem illeszkedett pontosan és a második megálló után üzembe lépett a vészfék. “A szerelvény erőteljesen megrázkódott, az utasok előrebuktak, mintha a vonat nekiütközött volna valaminek.”

A New York-i metró indulása hatalmas eseménynek számított. Az indulás reggelén hat-hét ezer ember gyűlt össze a City Hall állomás előtt. A rendre több mint kétszáz rendőr vigyázott. A szigorú szabályok és az órákra beosztott jegyek ellenére rengetegen beszöktek az első szerelvényre, amely így közel 1100 utast szállított, tekintélyes tülekedést és kényelmetlenséget okozva. (Ismerős?)

A reklámok megszokott elemei a New York-i metrónak, az indulás napján azonban kellemetlen meglepetést okoztak az utasoknak és magának a polgármesternek is. Az átadás előtt sem az állomáson, sem a szerelvényeken nem voltak reklámok, azonban a nyitás reggelén, mind az utasok, mid a város vezetése meglepetten tapasztalta, hogy mindenhol reklámokat helyzetek el. McClellan polgármester különösen a művészi kivitelezés alacsony színvonalát kritizálta.

A legelső jegyet egy középkorú Brooklyn-i hölgy vásárolta.

A technikai nehézségek mellett az első metró bűneset sem maradt el azon a napon. Henry Barrett, aki a West 46. utcában lakott, az első szerelvény utasa volt, reggel 7 órakor. Az úriember a 28. utcánál vette észre, hogy a 15 gyémántból álló, 500 dollár (ma kb. 15000 dollár) értékű lópatkó kitűzőjét valaki elcsente a tumultusban. A bűnesetet a New York Times is lehozta, kellő komolysággal: “A tolvajt keressük, a zálogüzleteket szemmel tartjuk.”

Az első késésre is sor került az első napon. Este hat órakor, a 96. utcánál kiment egy biztosíték az egyik szerelvényen. A technikusok sajnos nem tudták helyben megjavítani. A vonatot ki kellett tolni a 145. utcáig. Az utasok 25 percnyi késéssel érkeztek célba.

A metróetikett is nagyon hamar terítékre került. Ahogy a másnapi sajtó is írta: “Már az első úton találkoztunk a “két ülést elfoglalóval”, a “büdös szivarossal” (!) és a “lábát a illetlenül kinyújtóval”, akit az sem érdekel, hogy mások elbotlanak rajta.” Semmi sem új a nap alatt.

A legendásan gyönyörű City Hall állomás, ahonnan az első szerelvény indult, 1945-ben bezárt. Az állomásra éles kanyarral futottak be a szerelvények, azonban az új, hosszabb kocsik nem tudtak megállni a kanyarban.  Az MTA havonta szervez látogatást kis csoportok számára, ám jegyhez jutni szinte lehetetlen vállalkozás.

Képek: MTA

Tags: , , , , , , , , ,

New York City ikonikus épületeit, az Empire State Building-et, a Chrysler Building-et, a Flatiron-t, a Saint Patrick katedrálist valamennyien ismerjük képek és mozifilmet százairól. A City legmisztikusabb, legelőkelőbb és legzártkörűbb épületét, a Dakota házat és titkait azonban jóval kevesebben ismerik. A Dakota nem a magasságáról, nem a csillogásáról, hanem az őt körüllengő misztériumról nevezetes. New York City-t a világ egyik “legszellemesebb” városának tartják, a Dakota pedig a város legkísértettebb háza.

Az egy millió dollár költségvetésű Dakota ház a Singer Varrógép Vállalat alapítójának, Edward Clark-nak a megbízásából épült 1880 és 1884 között, 60 család – köztük a sajátja – számára. Clark a ház átadása előtt két évvel elhunyt.

Az apartman koncepció az 1880-as években teljesen ismeretlen volt New York Cityben. Az ötlet túl közel állt a szegényes bérházak, illetve a kétes hírű hotelek világához, melyeket a jól szituált családok messziről elkerültek. A Dakota a luxus apartman házak úttörője volt.

Az épületet Manhattan (annak idején) lakatlan területén építették, olyan messze, a sziget észak-nyugati részén, hogy akár Észak-Dakotában is lehetett volna. Az elnevezés erre az elszigeteltségre utal. Ez a környék ma az Upper West Side, a City egyik legdrágább, legelegánsabb környéke.

A 72. utca és a Central Park West sarkán álló gótikus stílusú épületet a legtöbben arról ismerik, hogy ez volt John Lennon New York-i otthona és itt, a ház 72. utca felőli boltíves átjárójában lőtte le, 1980. december 8-án, egy őrült rajongója. Lennon hamvait felesége Yoko Ono, a zenész által hőn szeretett Central Parkban szórta szét, körül-belül azon a ponton, ahol most a Strawberry Fields emlékhely található. A Beatle szellemét Yoko Ono-t kívül többen is látták a ház különböző pontján, amint fehér zongorájánál ülve alkot.

Az épületről szóló paranormális történetek azonban jóval Lennon halála előtt kezdődtek. A Dakota legbarátságosabb szellemét, akit a lakók csak Crying Lady-ként, Síró Hölgyként emlegetnek a 60-as évek óta, Lennon is látta. A Síró Hölgy az épület folyosóit járja és nem más, mint Elise Vesley, aki a Dakota menedzsere volt több mint húsz éven át. Elise a szóbeszéd szerint pszichokinetikus képességekkel rendelkezett és a Védánta tanok követője volt. Elise kisfiát egy teherautó ütötte el a Dakota előtt. Az asszony a tragédia után soha többé nem volt önmaga. A fiú halála után legfontosabb feladatának tartotta a házban lakó gyerekek védelmét. Sokak szerint halála után ezért járja a Dakota folyosóit.

Védencei között lehet a ház másik rezidens szelleme, a Young Lady, vagyis a Fiatal Lányka, aki sárga tafota ruhát visel, fehér térdzoknival és piros labdát pattogtat az épület folyosóin. Amikor az épületben dolgozó festők egy nap összetalálkoztak vele, a lány rájuk kiáltott: Ma van ám a születésnapom! Az egyik festő másnap leesett az állványzatról és szörnyethalt. A munkások biztosak voltak benne, hogy a szellemlány keze volt a dologban.

John Paynter, áramszerelő, a 30-as években Edward Clark szellemével találkozott, nem is egyszer, akiről mindenki tudta, hogy életében ki nem állhatta az áramszerelőket, akik változást hoztak az épületbe.

Jo Mielziner, a Broadway aranykorának díszletmestere szintén a Dakota-ház lakója volt. Ő az épület előtt hunyt el, egy taxi hátsó ülésén, éppen az orvosától hazatérvén. Mr. Mielziner-t nagyon feldühíthette saját váratlan elhalálozása. A temetése utáni napokban az épületben a legváratlanabb tárgyak – lapát, szemeteszsákok, egy méretes vasrúd – repültek keresztül az alagsoron. Mindez a 70-es években történt.

Az épület szellemei közül a legismertebb a The Phantom of the Dakota, a Dakota-ház fantomja, aki a Mad Slasher névre is hallgatott. A fantom először az épület újonnan beszerelt felvonóit rongálta meg újra és újra. Összekaszabolta a bársony falvédőket, festéket öntött a frissen festett falakra. A folyosókon napi rendszerességgel újságpapír halmok jelentek meg, azt sugallva, hogy valaki az épület felgyújtását tervezi. A házban egyre nagyobb lett a feszültség, a lakók egymást vádolták, majd titkos megfigyelő csoportokat hoztak létre, akik semmi mást nem fedeztek fel, mint a házban zajló bizarr szerelmi háromszögeket.

A Dakota tényleg szellem járta vagy csak a gazdag, unatkozó lakók fantáziája pörög túlságosan? Erre nehéz választ találni, azonban egy bizonyos, a Dakota-ház a szellemek nélkül is különleges épület.

Bizonyára észrevettétek, hogy a legtöbb manhattani lakóházzal ellentétben, a Dakota-háznak nincsenek tűzlépcsői. Henry J. Hardenbergh építészmérnök ennek az épületnek az esetében el akarta kerülni a megszokott lépcsősorokat. A Central Parkból hozott sárral vonta be a téglarétegeket, ezzel tette a házat tűzállóvá és egyben a hangszigetelést is megoldotta.

Felújítás idején, a lakóknak tilos eldobni az eredeti ajtókat, kandallópárkányokat. Az alagsorban őrzik ezeket a lecserélt, régi darabokat.

Edward Clark-nak, az épület alapítójának apartmanjában a padló ezüstből készült.

A Dakota apartmanjai már az átadás előtt elkeltek és szinte mágnesként vonzzák a hírességeket. Az impozáns listán szerepel: a Steinway zongoragyár alapítója, a nemrégiben elhunyt Lauren Bacall színésznő, Bono, John Lennon és Yoko Ono, Leonard Bernstein, Dave Gahan, Rosie O’Donnell, Judy Garland.

Az 1884-es nyitás után 45 éven keresztül mind a 65 apartman állandóan foglalt volt. Bejutni a mai napig nehéz. A szövetkezeti tanács több évre visszamenő keresetigazolást kér, kivizsgálják a jelentkező bűnügyi hátterét, erkölcsi bizonyítványát. Beköltözés előtt több ezer dolláros foglalót kell letenni, s még ezek után is lehet nemleges a tanács döntése. A hírességek sem kapnak felmentést ez alól. Az elutasítottak listája impozáns: Melanie Griffith és Antonio Banderas, Cher, Billy Joel, Madonna, Carly Simon, Alex Rodriguez, Judd Apatow, és Tea Leoni.

A 26-os számú apartman jelenleg 8 éve áll üresen. Az eredeti 19 és fél millió dollár helyett most már csak 14 és fél millió dollárt kérnek.

A Dakota-háznak saját hőerőműve van az alagsorban, mely képes lenne az épület környékén valamennyi házat ellátni meleg vízzel és fűtéssel, egy négy blokknyi rádiuszban.

Az a mendemonda járja, hogy John és Yoko apartmanjának hálószobájában az első lakó 30 ezer dollárt rejtett el a padló alatt.

Forrás: Stephen Birmingham: Life at the Dakota

Tags: , , , , , , ,

« Older entries § Newer entries »