Attól függően, kit kérdezel, van, aki november 9 óta eufóriában, van, aki teljes tagadásban várta a január 20-át, az amerikai elnök hivatalos beiktatásának napját. Én az utóbbi kategóriába tartozok, és egyedül az a tudat éltetett azon a szürke és szürreális pénteki napon, hogy másnap az előzetes becslések szerint több százezer ember fog felvonulni a Women’s March keretében Washington, DC.-től Antartikán keresztül Timor Leste-ig.
A békés menet kitűzött célja az volt, hogy állást foglaljon a női, kisebbségi, és emberi jogok mellett, és a többek között az amerikai elnök által is képviselt idegengyűlölő, rasszista, homofób, nőgyűlölő nézetek ellen. Így aztán bár itteni otthonomnak DC-t tekintem, én szombat délben a Dag Hammarskjold Plaza fele vettem az irányt, ahonnan a New York-i menet indult.
Mi Farahval, egy Jordán-amerikai barátnőmmel a World Trade Centerből utaztunk Uptown felé, és már a 4-es metró tele volt emberekkel – nők, férfiak, nyugdíjasok, gyerekek, feketék, fehérek – mindenféle táblákkal, „pussy hat”ben, általános jó hangulatban, és persze igazi amerikai módjára felszerelve az elmaradhatatlan water bottle-lel (kulacs) és mindennel, ami csak egy tüntetéshez kellhet. Én még reggel csináltam egy „We Will Not Be Silenced” táblát, és az Amerikai Szabadságjogok Egyesület facebookon keringő videójának az utasítása szerint kivettem a kontaktlencsém (könnygáz esetére), és filctollal a karomra írtam a férjem telefonszámát – de elég amatőr tüntetőnek éreztem magam a többieken végignézve!
A Grand Central állomásnál gyakorlatilag teljesen kiürült a metró, és a tömeg kiözönlött az utcára. Mi végül a 44-ik utcán indultunk el. Hamarosan már lehetett hallani a tömeg morajlását – elképesztő hangos volt. Még izgatottabban igyekeztünk a hang irányába, és hamarosan a Második sugárúton kötöttünk ki, ahol egészen karneváli volt a hangulat, egy rezesbanda játszott, és a tömeg hömpölygött a 42-ik utca felé a kordon innen és túl. Farah és én megállás nélkül vigyorogtunk, ahogy becsatlakoztunk, és egymásnak mutogattuk a szellemesebbnél szellemesebb táblákat (egy hetvenéves nő „nem hiszem el, hogy még mindig ez ellen a szar ellen kell tüntetnem” szlogenjét sokan fényképezték).
A Don’t Stop Believin’ számot együtt énekelte a tömeg rezesbandával, és néhányan táncra is perdültek. Ebbe lehet, hogy a hideg is belejátszott, ugyanis mikor befordultunk a 42-ik utcára, mintha teljesen leált volna a menet, és a sok magas épület között nem igazán jött be napsütés. Ennek ellenére vidám volt a hangulat, mi a körülöttünk lévőkkel beszélgettünk: idősebb, fehér férfiak, egy ázsiai pár, tinédzserek, szülők a kisgyerekeikkel a hátukon, franciák, britek, németek, spanyol anyanyelvűek… Szembeötlő volt, hogy a tüntetők többsége fehérek volt viszonylag sok ázsiaival és latinoval, nem sok afroamerikait láttam. Hozzátartozik, hogy míg a fehér nők 53%-a Trumpra szavazott[1], az afroamerikai nők 6 %-a szavazott rá[2], így sokan felhívták rá a figyelmet a közösségi médián, hogy nem lenne szükség menetre, ha a fehér nők is úgy szavaztak volna, mint afroamerikai társaik.
Sok férfit hordozott „így néz ki egy feminista”, „a női jogok emberi jogok”, és hasonló táblákat, de világos volt, hogy a női jogok („el a kezekkel a méhemről” és „az én testem, az én jogaim”) és a a Trump ellen érzett ellenszenv („szabadítsátok ki Melaniát!”) mellett az emberek a számukra fontos más ügyek miatt is voltak ott, legyen az éghajlatváltozás, Black Lives Matter, bevándorlási jogok, az egészségügyi reform, a muzulmán közösség, vagy meleg jogok.
Hosszú ideig nem fogom elfelejteni amikor a Grand Centralhoz értünk, és a Park sugárúti felüljárón ránk letekintő tömeg tapsolt, fütyült, és biztatta a tömeget. „Tell me what democracy looks like!” (Mondd meg nekem, mi a demokrácia!”), kiabált egy férfi a felüljáróról, mire több száz ember kórusban válaszolt: „This is what democracy looks!” („Ez a demokrácia!”). Ahogy áthaladtunk alatta, hallottuk, ahogy a mögöttünk lévők egy kis fáziskéséssel ugyanazt skandálják.
A Második és az Ötödik sugárút között öt, nem is olyan hosszú háztömb van, melyet normális időben – és New York-i gyalogos tempóban – az ember 10 perc alatt tesz meg gyalog. Mi három-három és fél órát töltöttünk ott a menettel, mire eljutottunk az Ötödik sugárút és a 42-ik utca sarkára. Előttünk és mögöttünk akkora tömeg volt, hogy nem lehetett az emberek végét látni, és arra emlékszem, hogy azt hajtogattam, hogy ezt nem hiszem el…. Akinek szerencséje volt és működött a telefonja, az továbbadta a mellette állóknak, hogy Chicagoban 250 ezer embert számoltak, LA-ben 750 ezret. Hallottuk, ahogy egy rendőr azt mondja, hogy a hivatalos adatok szerint 250 ezer ember van kint, de szerinte biztos, hogy több, mert ő még nem látott ennyi ember. Farah és én fáztunk, nem volt nálunk se víz, se ennivaló, de eszünk ágában sem volt hazamenni.
Mikor bekanyarodtunk, a tömeg teljesen ellepte az Ötödik sugárutat, mikor bekanyarodtunk, annak ellenére, hogy kordonok voltak kirakva, amik elvileg lezárták volna a tömeg elől a sugárút egyik részét. A rendőrök vagy ráérősen támasztották a falat, vagy a tömegben üdvözölték az embereket és kedvesen jó időtöltést kívántak, vagy – mint a mi esetünkben – viccelődve biztattak bennünket, hogy az előzőek bizony hangosabbak voltak, kicsit jobban meg kellene erőltetni magunkat! Ezt egy csoport hatéves kislány nem tétovázott: az ő vezetésükkel a tömeg azt skandálta, „kicsi kéz, kicsi láb, csak annyit tud, tweet tweet tweet”. Később egy népszerű tábla ihlette meg a tömeget, és „Pence is szívás” kiáltásoktól volt hangos az Ötödik sugárút. Lassan besötétedett, de az emberek energiája nem hagyott alább, és mi az élménytől továbbra is a könnyezés és a megállás nélküli vigyorgás között ingadoztunk.
A menet az 55-ik utcánál ért véget, ahol rendőrök őrizték a Trump Tornyot. Az emberek békésen feloszlottak, és mindenki ment a maga útjára. Az 55-ik utcán lefektették a tábláikat, így az utca a Women’s March mementoja lett: nem adjuk fel, egységben az erő, a szeretet legyőzi a gyűlöletet, Amerika már így is nagyszerű.
Hazaérve elképedve olvastam a folyamatosan frissülő számokat. Az is előfordulhat, hogy sikítottam, amikor kiderült, hogy a „végleges” létszám New Yorkban 500 ezer volt – és az amerikai „összlétszám” három millió felett. Leírhatatlan érzés volt ilyen mértékű szolidaritást tapasztalni, ilyen békés keretek között, ennyi órán keresztül, ilyen kitartással. Az volt számomra a legszebb, hogy nők szervezték és álltak mögötte. Nők, akiknek a munkája otthon és a munkahelyen általában láthatatlan, alábecsült, vagy marginalizált, sikeresen megszervezték a legnagyobb tüntetést az Egyesült Államok történetében. Azóta is ebből az emlékből élek, és remélem, hogy az energia, amit ez a megmozdulás generált, tovább él a következő hónapokban.
Képek: Lippai Zsuzsi, Daniel Hernandez Diaz
Tinkmara
