Az Empire State Building építéséről készült képek legendásak: munkások ülnek keskeny acélgerendákon, közel négyszáz méter magasban a szédítő mélység felett, mindenféle védőszerelés nélkül. A New York-iak csak „Skywalkereknek” (Égjáróknak) nevezték ezeket a vakmerő acélmunkásokat.
A metropolisz jelképe rekordsebességgel, 410 nap alatt épült fel. A legfeszítettebb tempójú hetekben 4 és fél emeletet húztak fel a munkások. Egyszerre 3400–3500 ember dolgozott az építési területen. Történelmi becslések szerint 100–150-en a mohawk törzshöz tartoztak. Ez a viszonylag alacsony szám is bizonyítja, hogy az akkori vádak, miszerint az őslakosok elvennék a munkát a bevándorlók elől, alaptalan, rosszindulatú szóbeszéd volt.
Azonban ez a csoport egy rendkívül speciális, elit alakulatot alkotott. Az acélváz legtetején dolgoztak, ahol a legnehezebb volt a munka és a legnagyobb a kockázat.
A történelemkönyvek és a turisztikai útmutatók előszeretettel emlegetik a harmincas évek elejének bátor építőit, és a köztudatban a „Skywalker” kifejezés idővel teljesen összeforrt a mohawk nemzet tagjaival. Szinte kötelező jelleggel azt is hozzáteszik: „könnyű volt nekik a legmagasabb pontokon dolgozni, mert egyfajta biológiai védettségük volt a szédüléssel szemben, és a tériszony érzését sem ismerték.”
A valóság azonban ennél sokkal összetettebb. Amikor a Kahnawake és Akwesasne rezervátumokból származó mohawk férfiak felmásztak a szédítő magasságba a jeges szélben, pontosan ugyanazt a mélységet látták maguk alatt, mint bárki más. Nem a génjeikben hordozták a félelem hiányát, hanem a kultúrájukban és a múltjukban.
Mielőtt beléptek volna a vasszerkezeti szakmába, már komoly tapasztalattal rendelkeztek a rendkívül labilis és veszélyes környezetben való munkavégzésben. Elismert fakitermelők, szőrmekereskedők és folyami emberek voltak, akik keskeny rönkökön és kenukon navigáltak a gyors folyású, örvénylő vizeken. Ez a háttér kivételes térlátást, gyors reflexeket és fejlett fizikai koordinációt követelt meg tőlük.
1886-ban a mohawk férfiakat napszámosként alkalmazták a Szent Lőrinc-folyón átívelő híd építésénél. A munkások kiemelkedő rátermettséget mutattak a munka technikai és szerkezeti elemei iránt, és gyorsan kitanulták a szakmát. Mivel a korai vasszerkezeti munkák során még hiányoztak a modern biztonsági hálók, hevederek vagy kötelek, a túlélés kizárólag a tanult technikákon múlott. A mohawk csapatok szoros közösségi hálózatot hoztak létre. A tapasztalt idősebbek tanították fiatalabb rokonaikat, szisztematikusan átadva a pontos lábfej-elhelyezési technikákat, a nehéz terhek keskeny felületeken való hordozásának módszereit, valamint a csúszós felületen való egyensúlyozás speciális trükkjeit.
Bár a mítosz azt sugallta, hogy az őslakosokból egyszerűen hiányzott a tériszony, maguk a mohawk vasmunkások cáfolták ezt a tévhitet. Ahogy egyikük megjegyezte, a mohawkok ugyanazt a félelmet érzik, mint bárki más. Egyszerűen megtanulják a nyomás alatti higgadtságot. Gyermekkoruk óta arra nevelték őket, hogy megőrizzék éles mentális fókuszukat, ahelyett, hogy hagynák, hogy a pánik megzavarja fizikai egyensúlyukat.
Egymásba vetett feltétlen bizalmuk a puszta túlélésük záloga volt a felhőkarcolók és hatalmas hidak építése során. A bizalom alapját a mély családi és közösségi kapcsolatok adták. A szakma apáról fiúra, nagybácsiról unokaöccsre szállt. A fiatalok nem idegenek mellett tanulták meg a szakmát, hanem olyan rokonok és törzstársak között, akikre szó szerint rábízhatták az életüket. Ez a kulturális és vérségi kötelék egy olyan láthatatlan védőhálót jelentett, ami a legveszélyesebb helyzetekben is magabiztosságot adott nekik. Egymás előtt nem gyengeséget mutattak, hanem nyugalmat és önbizalmat sugároztak, ami ráragadt a többiekre is, így stabilizálva a csoport mentális erejét a több száz méteres magasságban, viharos szelek közepette is.
Amikor a nagy gazdasági világválság idején a New York-i építkezésekre szerződtek, ezt a rendkívüli fizikai és mentális képességet és készséget hozták magukkal. Miközben a földön másodrendűként, diszkriminációval szembesültek, odafönt, a felhők között ők irányítottak.
A harmincas évek elején az acélszerkezetek összeszerelése csoportmunka volt. A mohawkok úgynevezett szegecs-csapatokban dolgoztak. Egy-egy ilyen csoport négy emberből állt, akik szavak nélkül is értették egymást. A “melegítő” izzásig hevítette a vasszegecset a kohóban. A “dobó” egy hosszú fogóval kivette a tűzforró szegecset, és hajszálpontosan odadobta a több méterre, gyakran egy keskeny gerendán álló társának. Az “elkapó” egy bádog tölcsérrel vagy vödörrel elkapta a repülő, izzó vasat. A “beverő” pneumatikus kalapáccsal a helyére rögzítette a szegecset. Ha ebben a láncolatban bárki egy tizedmásodpercre elveszítette a fókuszát, vagy nem bízott meg a társa munkájában, halálos balesetet okozhatott.
Amíg a férfiak Manhattan felett az életüket kockáztatták, addig Brooklyn egy csendes sarkában különleges világ született. A North Gowanus negyedben, csaknem nyolcszáz mohawk lelt otthonra, létrehozva a „Little Caughnawaga” néven ismertté vált negyedet. Ez a hely nem csupán szállás volt a munkások számára, hanem a túlélés és a kulturális összetartozás színtere is. Ha valaki végigsétált az Atlantic Avenue-n, mindenfelé mohawk nyelven beszéltek és a hagyományos babos kukoricakenyér illatát hozta a szél. A helyi presbiteriánus templom lelkésze felismerte, hogy ezek a családok elszigetelve élnek a rohanó metropoliszban. Megtanulta a misét mohawk nyelven, és vasárnaponként a törzs anyanyelvén prédikált.
A WIGWAM BAR
A negyed társadalmi központja a legendás Wigwam Bar volt. A kocsma ajtaja felett egy büszke felirat hirdette: „A világ legjobb vasmunkásai lépnek be ezen az ajtón.” Itt gyűltek össze a férfiak a műszak után, hogy saját nyelvükön beszéljék meg a nap eseményeit. A mohawk nők voltak a közösség láthatatlan tartópillérei, akik minden reggel úgy indították útnak a férjüket és fiaikat, hogy tudták, ez lehet az a nap, amikor nem térnek haza.
A hivatalos feljegyzések szerint az Empire State Building 1930 és 1931 közötti építése során mindössze öt munkás vesztette életét. Ezt a korabeli építőiparban rendkívül alacsony számnak tekintették. Nem hivatalos beszámolók, korabeli újságcikkek és pletykák szerint a tényleges áldozatszám ennél magasabb lehetett. A becslések 14 és 27 közötti halálos balesetről szóltak, amelyeket a vállalkozók a sajtóvisszhang és a szigorú határidők tartása miatt igyekeztek elhallgatni.
A Skywalkerek nemcsak az Empire State Building építkezésén vettek rész. Ha végigsétálunk New York utcáin, szinte nincs olyan ikonikus építmény, amelyen ne dolgoztak volna. Az ő segítségükkel húzták fel a Chrysler Building acélvázát. A Rockefeller Center komplexum központi épületeinek magaslati acélmunkálatait is ők végezték. Dolgoztak még, többek között az ENSZ-székházon, a Woolworth Buildingen, a Waldorf Astorián, a Seagram Buildingen, a Lincoln Centeren, a Madison Square Gardenen, és a Time Warner Centeren.
Az 1960-as és 70-es években több száz mohawk munkás dolgozott a World Trade Center ikertornyainak építésén is. Amikor 2001. szeptember 11-én a tornyok összeomlottak, a tragédia híre azonnal eljutott a mohawk rezervátumba is. Napokon belül mohawk vasmunkások tucatjai utaztak New Yorkba, de ezúttal nem építeni jöttek, hanem nehéz lángvágókat és emelőket ragadtak. Ők voltak azok a szakemberek, akik a legjobban ismerték az óriási acélgerendák természetét. Tudták, hogyan lehet elvágni és elmozdítani a hatalmas acélgerendákat anélkül, hogy a romhalmaz maga alá temette volna a túlélők után kutató mentőcsapatokat.
Hónapokon át dolgozták a Ground Zero poklában. A kör bezárult. Hetven évvel korábban, a nagy gazdasági világválság idején reményt adtak New Yorknak azzal, hogy felépítették az Empire State Buildinget, most a város legmélyebb gyászában is osztoztak. De a katasztrófa után a mohawk közösség tagjai nemcsak a romok eltakarításában és a mentésben segítettek, hanem az új One World Trade Center (Freedom Tower) felépítésében is kulcsszerepet vállaltak.
Az 1970-es évek végére a mohawkok szinte kivétel nélkül visszatértek a rezervátumba. A brooklyni mohawk negyed fokozatosan elnéptelenedett. Ez a közösség tudatos döntése volt. Az 1920-as és 1930-as években az út a rezervátumból New Yorkba hosszú, fárasztó utazás volt, ezért a munkások kénytelenek voltak a családjukat is New Yorkba költöztetni. Az 1950-es és 1960-as évekre azonban megépültek a modern, többsávos autópályák. Az utazási idő 6-7 órára rövidült. Ez teljesen megváltoztatta a helyzetet. A családok visszaköltöztek a rezervátumba, a férfiak pedig átálltak a heti ingázásra. A Boerum Hill és North Gowanus negyed, amely a ’30-as években még egy olcsó, szürke munkásnegyed volt, az 1970-es évektől kezdve túl drága lett. Egekbe szöktek az ingatlanárak és a bérleti díjak. A mohawk családok számára gazdaságilag sokkal kifizetődőbbé vált a rezervátumban élni, mint Brooklynban fizetni a méregdrága lakbéreket. A mohawkok soha nem akartak végleg asszimilálódni New Yorkba. Brooklynt mindig is csak egy második otthonnak tekintették. Számukra az igazi otthont a spirituális és kulturális hazát a rezervátum jelentette. Amikor a vasmunkások elérték a nyugdíjkorhatárt, vagy összegyűjtöttek annyi pénzt, hogy a törzsi földeken házat építsenek, azonnal visszaköltöztek.
A mohawkok eljöttek, hogy felépítsék New York City-t, majd csendben visszavonultak a saját világukba.
📸 Ezek a lélegzetelállító képek nem maradtak volna ránk azok nélkül a vakmerő fotósok nélkül, akik a munkásokhoz hasonlóan az életüket kockáztatták. A harmincas évek építkezéseinek képeit Lewis W. Hine rögzítette. Egy speciálisan tervezett, daruról lelógó kosárból fényképezett. A híres, gerendán ebédelő munkásokat ábrázoló „Ebéd a felhőkarcoló tetején” című fotó egy évvel később, a Rockefeller Center építésénél készült, feltehetően Charles C. Ebbets munkája, de ez egy megrendezett fotó volt. David Grant Noble az 1970-es években fotózta őket. Melissa Cacciola 9/11 tizedik évfordulóján különleges kiállítással tisztelgett a One World Trade Centert építő modern mohawk vasmunkások előtt.