A nap, amelyen majdnem elvesztettük a Szabadság-szobrot: a Black Tom-robbanás története

A New Yorkba érkezők egyik leggyakoribb panasza, hogy a Szabadság-szobor fáklyájába nem lehet felmenni. Sokan biztonsági szigorításra vagy statikai problémákra gyanakodnak. A valóság azonban sokkal drámaibb, és 110 évre nyúlik vissza az időben. Első világháborús kémek, egy pusztító hajnali robbantás és egy elfeledett szabotázsakció története ez, amelynek legnagyobb túlélője maga a Szabadság-szobor.

Széles körben elterjedt tévhit, hogy Pearl Harbor volt az első amerikai földön elkövetett támadás az ország ellen. Az 1941-es veszteség példátlan mértékű volt, ráadásul sokan nem voltak tisztában Hawaii akkori jogállásával (integrált terület volt, és nem hivatalos tagállam), így Pearl Harbor emléke teljesen háttérbe szorítja a korábbi, hazai földet ért támadásokat. Köztük a Black Tom néven ismert szabotázsakciót is.

Huszonöt évvel Pearl Harbor előtt, 1916. július 30-ának hajnalán, a Szabadság-szobor árnyékában történt az az elfeledett tragédia, amely örökre megváltoztatta az amerikai belső biztonságot, és amely miatt mind a mai napig nem mehet fel senki a szobor fáklyájába.

A Szabadság-szobor átadása utáni első évtizedekben a látogatók előtt szinte semmilyen akadály nem állt. Ha valaki elég kitartó volt, a korona elérése után egy keskeny oldalsó kezelőhídon átsétálva felmászhatott a szobor jobb karjában futó meredek létrán, egészen a fáklyakilátóig. A látogatók nemegyszer merész dolgokat műveltek. 1912-ben egy Frederick R. Law nevű kaszkadőr, a korabeli némafilmes híradók népszerűsítésére tervezett propagandamutatvány során, ejtőernyővel kiugrott a fáklyaerkélyről. Bár a szél erősen fújt a New York-i kikötőben, a kezdetleges ejtőernyője tökéletesen kinyílt. Law sértetlenül landolt a szobor alatti pázsiton, amivel azonnal beírta magát a történelembe mint az első (és egyben az utolsó), aki végrehajtotta ezt a bázisugrást. Az viszont már csak városi legenda, hogy gyerekek az erkélyen ugrálva integetésre bírták a lángot. A szobrot ennél sokkal masszívabbra tervezték. A Black Tom-robbantás ezt különösen jól igazolja.

Az Egyesült Államok 1916-ban még hivatalosan semleges volt a világháborúban, de az amerikai gyárak gőzerővel termelték a lőszert és a fegyvereket a szövetséges hatalmak számára. A szállítmányokat a Black Tom nevű sziget hatalmas lőszerraktáraiban halmozták fel. A Black Tom Island egy mesterséges sziget volt a New York-i kikötőben, karnyújtásnyira a Szabadság-szobortól. A területet azóta feltöltötték, és közvetlenül összekapcsolták a szárazfölddel. Ma a New Jersey állambeli Jersey Cityben található Liberty State Park része.

Hajnali 2 óra körül három szabotőr észrevétlenül beszökött a szigorúan őrzött létesítménybe, gyújtótüzeket rakott, majd elmenekült. A kirobbanó tűzvész pillanatok alatt elérte a raktárakban álló, több mint ezer tonna lőszert és robbanóanyagot. Az ezt követő detonáció ereje egy a Richter-skála szerinti 5-ös erősségű földrengésnek felelt meg. A lőszerraktár helyén egy döbbenetesen nagy, 114×53 méteres kráter keletkezett. 85 vasúti tehervagon, raktárak sora és a sziget mólói pillanatok alatt hamuvá és rommá váltak.

Jersey City valamennyi ablaka betört, a városháza és a környező épületek súlyos szerkezeti károkat szenvedtek. A kirepülő repeszek telibe találták a Jersey Journal épületének toronyóráját is, amely pontosan 2:12-kor állt meg, megőrizve a robbanás pontos idejét. Ablakok tízezrei robbantak szilánkokra Manhattan alsó részén, a Times Square-en és Brooklynban. A Szent Patrik-székesegyház híres üvegablakai betörtek, és a Brooklyn híd is kilengett. A dördülést még a több száz kilométerre fekvő szomszédos államokban is tisztán hallották.

A tragédiában csodával határos módon csak hét (más források szerint nyolc) ember veszítette életét, viszont több százan megsebesültek a repülő szilánkoktól és törmelékektől. A halottak között volt több éjjeliőr, egy rendőrtiszt és egy 10 hetes kisbaba is, aki kiesett a bölcsőjéből Jersey Cityben.

A Szabadság-szobor kapta a robbanás legjavát. A lökéshullám és a repeszek súlyos károkat okoztak a fáklyát tartó kar belső fém tartószerkezetében. A robbanás körzetéből kirepülő repeszek és szegecsek lyukakat ütöttek a szobor rézburkolatán is, míg a fáklya és a korona üvegablakai betörtek. A másodlagos robbanások további repesz- és fémszilánkesőt zúdítottak a szoborra. A hatóságok nem kockáztathatták a további baleseteket. 1916. július 30-án a fáklyát lezárták a nagyközönség elől, mint később kiderült, végleg. Bár maga a szobor bámulatos módon átvészelte a támadást — saját áramfejlesztőjének köszönhetően a láng a tragédia éjszakáján végig világított —, a fáklyába azóta egyetlen látogató sem mehet fel, kivéve a szobrot működtető csapatot.

A katasztrófa utáni napokban a hatóságok még azt hitték, hogy véletlen baleset történt. Maga Wilson elnök és kormánya is meg volt győződve arról, hogy a robbanás a biztonsági előírások megszegése miatt történt, és határozottan elutasították az ellenséges szabotázs gondolatát. A rendőrség kihallgatott két kikötői éjjeliőrt, akik füstölőket gyújtottak a szúnyogok ellen, de gyorsan bebizonyosodott, hogy nem ezek a tüzek okozták a robbanást.

Amikor a nyomozók végre gyújtogatásra kezdtek gyanakodni, az első számú gyanúsítottá Michael Kristoff vált. A 23 éves szlovák bevándorló, a közeli New Jersey-i Bayonne város lakója volt, aki korábban egy olajtársaságnál dolgozott. A robbanás éjszakáján rendkívül gyanúsan viselkedett. Órákkal a detonáció után zavart, feldúlt állapotban rontott berontott a nagynénje házába. „Mit tettem?! Mit tettem?!” – zokogta egész éjjel. Később kiderült, hogy rengeteg készpénz van nála, aminek az eredetét nem tudta megmagyarázni. A New York-i Rendőrség letartóztatta és kihallgatta. A fogságban Kristoff beismerte, hogy rejtélyes férfiak fizettek neki azért, hogy „bőröndöket” szállítson a kikötőbe.

Mivel azonban az Egyesült Államok ekkor még görcsösen ragaszkodott a háborús semlegességéhez, a hatóságok nem akarták elhinni, hogy német kémek tevékenykednek amerikai földön. A rendőrség Kristoff vallomását zagyvaságnak minősítette, őt magát „őrültnek, de ártalmatlannak” bélyegezte, és kézzelfogható bizonyítékok hiányában szabadon engedte.

Több mint két évtizedig tartó jogi huzavonára volt szükség ahhoz, hogy bebizonyosodjon: Kristoff története igaz volt. Az akciót a háttérből a hírhedt német titkosügynök, Franz von Rintelen mozgatta. 1939-ben egy nemzetközi törvényszék hivatalosan is kimondta, hogy a robbanás német szabotázsakció volt. A vizsgálatok kiderítették, hogy von Rintelen a német hírszerzés két ügynökét, Kurt Jahnkét és Lothar Witzket bízta meg a feladattal, akik felbérelték Kristoffot 500 dollárért.

Kristoff 1928-ban, teljesen magányosan halt meg tuberkulózisban. Lothar Witzket 1918-ban fogták el a mexikói határon. Kémkedésért halálra ítélték, de az I. világháború végén az amerikai elnök kegyelemből életfogytiglanra enyhítette a büntetését, majd 1923-ban kiutasította az országból. Németországban Vaskereszttel tüntették ki, és a II. világháborúban a náci titkosszolgálat soraiba állt. 1962-ben halt meg. Kurt Jahnke elkerülte az amerikai igazságszolgáltatást, és később szintén a náci hírszerzés magas rangú tanácsadója lett. A II. világháború végén, 1945-ben a szovjet katonai elhárítás fogta el, és 1950-ben kémkedésért kivégezték. A német kormány végül fizetett az okozott károkért, bár a jogi huzavona 63 évbe tellett. A legutolsó csekket 1979-ben egyenlítették ki.

1916-ban az Egyesült Államokban még nem létezett szövetségi kémkedésellenes törvény, a Bureau of Investigation (az FBI elődje) pedig mindössze 260 ügynökkel működött. Nem volt sem eszközük, sem jogi keretük egy ekkora horderejű nemzetközi szabotázs kinyomozására.

A Black Tom-robbanás kegyetlen ébresztő volt. Rávilágított arra, hogy az ország a saját határain belül is sebezhető. A tragédia hatására fogadták el az 1917-es Kémkedési Törvényt (Espionage Act), és ebből az esetből tanulva indult meg az a folyamat, amely végül a modern amerikai belső biztonsági hálózat és az FBI kiépüléséhez vezetett.

(A fáklya későbbi cseréjéről, a múzeumba került eredeti lángról és a szobor karbantartásáért felelős „Láng Őrzőiről” [Keepers of the Flame] egy külön bejegyzésben mesélek majd részletesen!)