Cowboyok és mozdonyok Manhattanben: A Death Avenue története

Helybéliek és turisták milliói számára a New York-i High Line varázslatos hely. A 2009 júniusában megnyitott park a Meatpacking Districtben kezdődik, és 2,3 kilométer hosszan nyúlik el Manhattan nyugati oldalán. A nyüzsgő utcák felett, csaknem tíz méteres magasságban fák, padok és kanyargós sétányok várják a látogatókat.

A park neve magában őrzi a történetét. A High Line Park a West Side Magasvasút nyomvonalán épült. Ezeken a síneken szállítottak több millió tonna élelmiszert és árut New York épületei között 1934-től 1980-ig. A vonatok látványa Manhattan háztetői fölött különleges élmény volt, de a magasvasút megépítésének oka kifejezetten tragikus.

New York City az 1840-es évekre már egy robbanásszerűen növekvő lakosságú, hatalmas metropolisz volt, ahol elengedhetetlenné vált a lakosság és az ipar folyamatos ellátása. A szükséges árukat eleinte hajókkal és lovaskocsikkal szállították be a városba, ám ezek a módszerek lassúak és meglehetősen bizonytalanok voltak.

1846-ban Cornelius Vanderbilt, a 19. századi Amerika egyik legbefolyásosabb üzletembere és hajómágnása, aki később az ország legnagyobb vasútmágnása is lett, megtalálta a megoldást. A vasút még gyerekcipőben járt Amerikában, de Vanderbilt már úttörőszerepet játszott. Hudson River Railroad nevű cégével azt javasolta, hogy építsenek egy vasútvonalat a városon át, garantálva az áruk gyorsabb és hatékonyabb célba jutását. A síneket rohamtempóban, egy éven belül lefektették, és úgy tűnt, hogy a nagy ütemben növekvő város legégetőbb problémáját sikerült megoldani.

Elméletben a várost átszelő vasút zseniális ötletnek tűnt, a gyakorlatban azonban szinte azonnal komoly problémák adódtak. A síneket közvetlenül az úttestre, az utcaszintre fektették le, anélkül hogy bármilyen kerítés, emelvény vagy korlát választotta volna el a vonatokat a gyalogosoktól és lovaskocsiktól. A szerelvények hatalmasak voltak, háztömbnyi hosszúságúak, és ahogy nagy sebességgel robogtak át a városon, rövid úton megállni képtelenség volt. A tehervonatok, a gyalogosok és a lovaskocsik keveréke a zsúfolt utcákon egyenes út volt a tragédiához. Hamarosan mindennapossá váltak a halálos gázolások.

A vonat, amelyet a város megmentőjeként mutattak be, könyörtelenül gázolt el mindenkit, aki az útjába került. A vasút leghírhedtebb szakasza a 10. és a 11. sugárút között volt, pontosan a High Line alatti terület. Ezt a részt a halálos gázolások miatt hamarosan új névvel illették a város lakói: „Death Avenue” (Halál sugárút).

Nyilvánvaló volt, hogy valamit tenni kell a közeledő vonatokra való figyelmeztetés érdekében, ezért a Hudson River Rail elképesztő tervvel állt elő. A megoldás, amit a vasút kitalált, egészen bizarr és filmszerű volt. Egy 1850-es városi rendelet kötelezte a társaságot arra, hogy minden egyes vonatszerelvény előtt egy lovas járőr haladjon, aki figyelmezteti a járókelőket a közelgő vonatra. A feladatuk első hallásra egyszerűnek tűnt, a valóságban azonban kőkemény és veszélyes munka volt. A lovasoknak közvetlenül a pöfögő gőzmozdony előtt kellett lovagolniuk. Nappal élénkpiros zászlót lengettek, éjszaka pedig egy piros viharlámpást tartottak a magasba. Az ő dolguk volt elkergetni a síneken játszó gyerekeket, szólni a figyelmetlen gyalogosoknak, és megállítani a keresztirányú lovaskocsi-forgalmat, mielőtt a több tonnás fekete monstrum odaért volna.

A helybéliek hamarosan West Side Cowboyoknak vagy Death Avenue Cowboyoknak nevezték őket, annak ellenére, hogy nem texasi vagy wyomingi cowboyokról volt szó. Keménykötésű New York-i férfiak voltak, akik kiválóan értettek a lovakhoz. A felszerelésük sem a megszokott vadnyugati öltözet volt: legtöbbször munkásruhát, vaskos kabátot és ellenzős sapkát viseltek. A lovaiknak is különleges kiképzésen kellett átesniük. Mögöttük alig néhány méterre egy dübörgő, füstöt okádó gőzmozdony haladt. Csak a legnyugodtabb, legedzettebb lovak bírták ki a folyamatos zajt és stresszt anélkül, hogy megriadnának vagy elszabadulnának a városi forgalomban.

Sajnos a cowboyok sem tudták megakadályozni a baleseteket. A halálesetek száma több százra emelkedett. 1892-ben a New York World című lap úgy fogalmazott: „a vonat nem más, mint egy szörnyeteg, amely éjjel-nappal rettegésben tartja a várost”.

Az emberek a vonatokon töltötték ki a dühüket. 1894-ben egy Willie Lennon nevű férfi elvesztette az egyik lábát, majd miután felépült, bosszúból felgyújtotta a sínpálya egy részét. 1897-ben egy tolvajbanda kezdte el rendszeresen fosztogatni a vagonokat. Eközben a cowboyok fáradhatatlanul rótták a köröket a sínek mentén. Küldetésük a lehetetlennel volt egyenlő.

1908-ra a balesetek száma már a hatóságokból is komolyabb reakciót váltott ki. A Városkutatási Hivatal kiadott tanulmánya szerint 1852 óta 436-an veszítették életüket a sínek között, köztük 200 gyermek és száznál is több idős. A felháborodás 1908 őszén érte el a tetőpontját, amikor a hétéves Seth Hascamp életét vesztette. A kisfiú egy álló szerelvény tetején játszott, amikor a vonat hirtelen meglódult, és a gyerek a kerekek alá zuhant. Seth halála óriási felháborodást keltett. 500 iskolás gyermek és felnőtt vonult végig gyászolva a Death Avenue-n, miközben a lakosság egyre erősebben követelte a vonatok kitiltását a belvárosból. Természetesen társadalmi feszültségek is szerepet játszottak a döntésekben. A város gazdagabb negyedeiben a vasútvonalakat a föld alá süllyesztették vagy megemelték, a West Side ekkoriban a szegényebb, frissen érkezett bevándorlók lakóhelye volt. Ide nem jutott a fejlesztésre fordított pénzből.

A változás nem ment gyorsan. A vonatközlekedés leállítása a város létfontosságú ellátási láncainak elvágását jelentette volna, amit nem lehetett megkockáztatni. Így a sérülések és halálesetek még csaknem két évtizeden át folytatódtak.

Végül 1929-ben New York város, New York állam és a New York Central Railroad megkötötte a „West Side Improvement Project” néven ismert megállapodást. Ennek értelmében a vasúti síneket a magasba, az utcaszint fölé költöztették, teljesen elkülönítve őket a gyalogos forgalomtól. Ennek a projektnek az eredményeként született meg a High Line magasvasút, amelyet 1934-ben adtak át, akkor még West Side Elevated Line néven.

A Death Avenue Cowboys utolsó kilovaglására 1941. március 29-én került sor, amikor a 21 éves George Hayde Cyclone nevű lován utoljára vezetett fel egy narancsszállító szerelvényt. A járdákon tömeg gyűlt össze, hogy integessen az utolsó New York-i cowboynak. George az út végén letette a zászlót, levette a kalapját, és ezzel a szimbolikus mozdulattal végleg lezárult a Vadnyugat utolsó fejezete Manhattanben.

A magasvasutat úgy tervezték, hogy a szerelvények közvetlenül a gyárak és raktárak épületein haladjanak keresztül. Így szállítottak árut például a mai Chelsea Market épületében működő Nabisco kekszgyárba is. A kamionos szállítás térnyerésével azonban a magasvasút feleslegessé vált. Az utolsó vonat, három vagon fagyasztott pulykával, 1980-ban robogott át rajta. Ezt követően a High Line évtizedekig elhagyatottan állt, benőtte a gaz, és többször is a lebontás réme fenyegette, míg végül 1999-ben megalakult a Friends of the High Line (A High Line Barátai) nevű civil szervezet. Az ő kitartó munkájuknak köszönhető, hogy 2009 júniusában a High Line újjászületett, és azzá a közösségi oázissá vált, amit ma ismerünk.

Ahogy végigsétálunk a High Line-on, gondoljunk azokra az időkre, amikor cowboyok vágtáztak Manhattan utcáin, és a szülők attól rettegtek, hogy a gyermekeik a robogó vonat alá kerülnek. A 10. sugárút és a 29. utca sarkán álló „Death Ave” nevű étterem-grill-bár falán ma egy apró, csendes emléktábla őrzi azoknak az emlékét, akik a síneken veszítették életüket.