300 elfeledett, bátor nő és egy győzelem, amely nemcsak egy halálos betegséget győzött le, de örökre megváltoztatta New York egészségügyi rendszerét is. Olyan hősökről beszélünk, akiknek a munkája több tízmillió ember életét mentette meg világszerte.
Az 1920-as évek végétől az 1950-es évek elejéig tartó időszakban a tuberkulózis (TBC), más néven gümőkór vagy tüdővész jelentette a világ egyik legrettegettebb veszélyét. A kór döbbenetes pusztítást végzett. A 20. század első felében egyedül az Egyesült Államokban több mint 5,6 millió áldozatot követelt, míg világszerte minden hetedik halálesetért a TBC volt a felelős. Angolul consumption-nak, azaz felemésztődésnek nevezték, mert a betegség szinte felzabálta a szöveteket. A betegek vért köhögtek, fojtogató rohamok közepette, lassú kínok között haltak meg.
A TBC rendkívül fertőző volt, különösen egy olyan sűrűn lakott metropoliszban, mint New York. Egyetlen tüsszentés több mint negyvenezer fertőzött cseppet lőtt ki a levegőbe nyolcméteres távolságba, egyetlen köhögés pedig háromszázezer kórokozót röpített szét. A betegek mészfehér, sápadt arca miatt „fehér halálként” is ismert fertőzés ellen nem létezett ellenszer.
Bár a Jim Crow-korszakban a legtöbb amerikai kórház szegregáltan működött, New York legnagyobb TBC-szanatóriumában, a Staten Islanden található Sea View Kórházban a szegény és kiszolgáltatott betegeket integráltan helyezték el. Az intézmény borzasztóan túlzsúfolt és súlyosan alulfinanszírozott volt, ráadásul még az olyan alapvető biztonsági felszerelések is hiányoztak, mint a védőköpenyek és a maszkok.
Amikor 1929-ben a Sea View-ban a fehér ápolónők a fertőzéstől való rettegés miatt tömegesen felmondtak, több ezer végstádiumú embert hagytak magukra. A város vezetése nem engedhette vissza a társadalomba a tehetetlen, fertőző betegeket. Kétségbeesetten szükségük volt ápolókra. Ekkor egyetlen kiutat láttak. A szegregált déli államokból toboroztak afroamerikai ápolónőket.
Közel 300 fiatal fekete nő válaszolt a hívásra. Amikor megérkeztek, a faji megkülönböztetés miatt szisztematikusan a legveszélyesebb feladatokat bízták rájuk. Évtizedeken át ők voltak azok, akik az életüket kockáztatva etették, fürdették, majd ha eljött az idő, halotti lepelbe tekerték az elhunytakat. Mindezek ellenére olyan méltósággal, szakmai rátermettséggel és együttérzéssel végezték a munkájukat, hogy a hálás betegek elnevezték őket „Fekete Angyaloknak” (Black Angels).
Fáradhatatlanul dolgoztak a nagy gazdasági világválság és a második világháború alatt is, s az évtizedek során rendkívül elméleti és gyakorlati tudást halmoztak fel a kór lefolyásáról.
1951-ben a Sea View Kórházban elindult a történelem egyik legfontosabb klinikai kísérlete, az izoniazid nevű antibiotikum tesztelése. A vizsgálatok éjjel-nappali felügyeletét a Fekete Angyalokra bízták. Az ő aprólékos megfigyeléseik és orvosi precizitásuk nélkül a kísérlet aligha járt volna sikerrel. A gyógyszer működött, a tüdővész gyógyítható lett. A TBC okozta halálozási arány 90%-kal csökkent.
A vizsgálatot felügyelő fehér férfi orvosokat elhalmozták az elismerésekkel, a lapok címlapon hozták a gyógyult betegek fotóit, a háttérben álló fekete ápolónőket teljesen kifelejtették a történetből. Pedig ha nincsenek a Fekete Angyalok, a TBC elleni gyógymód megtalálása jelentős késedelmet szenvedett volna.
A kór legyőzése mellett ezek az ápolónők egy másik történelmi változásért is felelősek voltak. Mivel New York egészségügyi rendszere teljesen tőlük függött, az ápolónők a szakmai kiválóságukkal és bátorságukkal kivívták az egyenlő bérhez és bánásmódhoz való jogot. Ezzel sikerült felszámolniuk a faji szegregációt a New York-i kórházakban, utat nyitva a fekete egészségügyi dolgozók előtt a város összes intézményében.
Az ápolónők története azonban a homályba veszett, mindaddig amíg Maria Smilios tudományos szerkesztő teljesen véletlenül rábukkant a nyomaikra. Amikor Smilios elkezdett kutatni a neten, szinte semmit sem talált a Fekete Angyalokról. Kétségbeesésében felhívta a Staten Island-i Múzeumot, ahol hihetetlen választ kapott: „Ó, Virginia éppen most ad elő nálunk néhány nap múlva!”
A Fekete Angyalok egyik legismertebb élő tanúja Virginia Allen, aki 1947-ben, mindössze 16 évesen érkezett Staten Islandre a nagynénje hívására. Ott volt a kórtermekben az 1951-es áttörés idején, és ma, 95 évesen is fáradhatatlanul mesél a fiataloknak, hogy bajtársnői emléke soha ne merüljön feledésbe.
Smilios személyesen találkozott Virginia Allennel, barátságot kötöttek, és a nyolcévnyi kutatómunka, archívumi keresés és interjúk nyomán végül megszületett a nagy sikerű könyv: A Fekete Angyalok: A tuberkulózis legyőzésében segítő ápolónők története (The Black Angels: The Untold Story of the Nurses Who Helped Cure Tuberculosis). A könyvnek egyelőre nincs hivatalos magyar fordítása, így jelenleg csak eredeti, angol nyelven érhető el.
Ez a könyv sokkal több, mint egy korrajz. Egy régóta esedékes igazságtétel, amellyel a Fekete Angyalok végre elfoglalhatták az őket megillető, méltó helyüket az orvostörténelemben.