A vándorkiállítástól a szentjánosbogár-fényig
A Szabadság-szobor fáklyájának kalandos és kényszermegoldásokkal teli története jóval azelőtt kezdődött, hogy magát az emlékművet felállították volna a New York-i öbölben. Miután a francia szobrász, Frédéric-Auguste Bartholdi és a belső vasszerkezetért felelős Gustave Eiffel elkészítették a kar és a fáklya struktúráját Párizsban, a darabokat hajóval átszállították New Yorkba. Mivel a szobor talapzatának megépítéséhez még rengeteg pénz hiányzott, a fáklyát adománygyűjtés céljából vándorkiállításra küldték.
Először 1876-ban a philadelphiai Centenáriumi Világkiállításon mutatták be, ahol a látogatók 50 centért felmászhattak a fáklya erkélyére. 1876 és 1882 között hat éven át a manhattani Madison Square Parkban volt látható, emlékeztetve a manhattani lakosságot a monumentális projektre. Bartholdi eredeti víziója rendkívül letisztult volt. A lángot egyetlen tömör, aranyozott rézlemezből akarta megformálni, amely napközben visszaveri a napfényt, éjszaka pedig az erkélyen körbefutó hatalmas reflektorok világították volna meg.
1886 nyarán, amikor a szobor összeszerelése a végéhez közeledett, teljesen elfogyott a működtetésre szánt pénz. Ráadásul a hatóságok megvétózták a külső reflektorok ötletét, attól tartva, hogy a fények elvakítanák az éjszakai kikötőben navigáló hajóskapitányokat. Hogy biztosítsák a szövetségi költségvetést a karbantartásra és az áramellátásra, Grover Cleveland elnök elrendelte, hogy az emlékművet utalják az Amerikai Világítótorony Testület hatáskörébe. Ez a finanszírozási kényszerhelyzet teljesen áthúzta a szobrász terveit. A munkásoknak közvetlenül a befejezés előtt sietősen apró ablakokat kellett vágniuk a lángba, hogy elhelyezhessnek benne kilenc elektromos ívlámpát. Bár a szobrot 1886. október 28-án működő fényekkel együtt avatták fel, és Cleveland elnök néhány héttel később, 1886. november 16-án jogilag is megerősítette a világítótorony státuszt, ez az elkapkodott kompromisszum mérnöki kudarcnak bizonyult. Az 1880-as évek technológiája képtelen volt erős fénysugarat átpréselni a pici rézréseken, ami miatt az újságok gúnyosan megjegyezték, hogy a többtonnás emlékmű “inkább hasonlít egy szentjánosbogárhoz, mint egy világítótoronyhoz”. Mivel a fény, különösen ködös éjjeleken, alig volt látható, a szobrot 1902-ben végleg kivonták a hajózási navigációs rendszerekből.
Német szabotázs
Bár a világítótorony funkció megszűnt, a kalandvágyó turisták még harminc évig felmászhattak a szobor karjában lévő, rendkívül meredek és szűk vastorony-létrán, hogy kilépjenek a fáklya körüli erkélyre. Ennek a különleges élménynek azonban 1916. július 30-án egy terrortámadás vetett véget. Az első világháború alatt (amikor Amerika még semleges volt) német ügynökök felrobbantottak egy hatalmas, szövetségeseknek szánt lőszerraktárat a közeli Black Tom Islanden. A robbanás lökéshulláma repeszekkel borította be a szobrot, és a fáklyát tartó kart és a belső vázat is megrongálta. A fáklyát a szerkezet meggyengülése miatt ekkor végleg lezárták a nagyközönség elől.
Ugyanebben az évben, a robbanás utáni helyreállítás során a mérnökök egy radikális modernizáció mellett döntöttek az esztétika javítása érdekében. A fáklya lángjának rézburkolatát szinte teljesen kivágták, és a helyére több száz borostyánsárga katedrálüveg panelt szereltek fel, hogy a belsejébe helyezett erős izzók végre rendesen kivilágíthassák a fáklyát. Bár a fáklya így végre erősen világított az éjszakában, ez az újabb átalakítás is technikai katasztrófának bizonyult. Az üveglapokat tartó fémkeretek a New York-i öböl szélsőséges időjárásában folyamatosan tágultak és összehúzódtak, a tömítések tönkrementek, és a fáklya valóságos szitává vált. Évtizedeken át minden viharnál az eső, hó és a tengervíz akadálytalanul folyt be a láng belsejébe, innen egyenesen a szobor testébe szivárogott, kíméletlenül rongálva a belső vasvázat.
A helyzet a nyolcvanas évekre életveszélyessé vált. Végül a szobor százéves évfordulójára rendezett monumentális felújítás keretében, 1986-ban a fáklyát teljesen leemelték és lecserélték. Az új fáklyát az eredeti, 1886-os Bartholdi-féle tervek alapján teljesen rézből alkották meg, és valódi 24 karátos aranyfüsttel vonták be. A viharvert, „második fáklya” pedig ma a Szabadság-szobor Múzeumban látható. Közvetlen közelről láthatók rajta a borostyánsárga üvegablakok és azok a rézlemezek, amelyeket az 1916-os Black Tom-robbantás repeszei lyukasztottak át.
🎬 Popkultúra: Hitchcock és a fáklya
Alfred Hitchcock híres, 1942-es Szabotőr (Saboteur) című filmjének drámai fináléja a Szabadság-szobor fáklyájának erkélyén játszódik. Mivel a fáklya a valóságban 1916 óta zárva volt, a jelenetet stúdióban, díszletek között forgatták le. A szemfülesek azonnal kiszúrták, hogy a filmbéli láng arányai eltérnek az eredetitől!
A Láng Őrzői
Bár a fáklyát a turisták elől lezárták, a karbantartás nem állt meg. Ekkor született meg a „Láng Őrzőinek” (Keepers of the Flame) városi legendája. Így nevezték a National Park Service azon elszánt szakembereit, akiknek az volt a mindennapi feladatuk, hogy felmásszanak a szobor jobb karjában futó meredek, instabil létrán. Amikor kint tombol a szél, a kar érezhetően kileng a kikötő felett, odabent pedig a hőmérséklet a nyári napokon a 40 fokot is meghaladja a szűk, fülledt fémalagútban.
Az őrzők leghíresebb alakja, Charlie DeLeo, vietnámi háborús veterán volt, aki 1972 és 1999 között, közel három évtizeden át szinte egymaga felelt a lángért. DeLeo a szobrot nem csupán fémszerkezetként, hanem élőnek tekintette. Minden áldott nap felmászott a karba, hogy kicserélje a kiégett izzókat, megtisztítsa az üveget és ellenőrizze a berendezést. Munkássága akkor vált az amerikai popkultúra részévé, amikor Joe Biden elnök a 2025. január 15-i televíziós búcsúbeszédében név szerint is kiemelte őt. Az elnök a nemzethez szólva DeLeo történetével mutatta be a mindennapi amerikai hősök példáját, és arra kérte az állampolgárokat, hogy a mindennapokban ők maguk is váljanak a szabadság „lángjának őrzőivé”.
A Szabadság-szobor fáklyájának kolosszális bakijai bizonyítják, hogy egy alkotás akkor is lehet ikonikus, ha távolról sem tökéletes.