Grove Court: New York egyik legszebb irodalmi legendája

Több mint egy évszázada Greenwich Village az írók, művészek és zenészek fellegvára New Yorkban. A Grove Streetet (a Jóbarátok házának közelében) szintén bohém lelkek lakták. Nem meglepő hát, hogy a Grove Streeten rejtőző, mesébe illő kis belső udvar, a Grove Court megihlette a híres novellistát, O. Henryt is. Az egyik legszebb és legmeghatóbb írása: Az utolsó falevél címet viseli.

A történetben a Grove Court zömök, háromemeletes téglaházának legfelső szintjén rendezte be közös műtermét két fiatal festőnő, Sue és Johnsy. A művészi idillnek a novemberi hidegek vetettek véget. A Village-ben megjelent egy láthatatlan rém, a tüdőgyulladás. A pusztító kórt elkapta a törékeny szervezetű Johnsy is. A lány mozdulatlanul feküdt a vaságyán, s az ablaküvegen át a szomszédos téglaház csupasz, komor falát bámulta. ​A betegség előrehaladtával a lány teljesen elveszítette az életkedvét. A fekhelyéről a téglafalra kapaszkodó, öreg borostyánindát figyelte, amelyről az üvöltő téli szelek sorra sodorták le a leveleket. Tekintetét a csupaszodó ágakra szegezve, miközben visszafelé számlálta a még kitartó leveleket, s szilárdan hinni kezdte, hogy a saját élete elválaszthatatlanul összefonódott a borostyánindával. Amint az utolsó levél is lehull, az ő élete is véget ér. ​

A földszinten egy öreg festő, Mr. Behrman lakott. Egész életében arra készült, hogy megfesse élete fő művét, a nagy mesterművet, ám az idő eljárt felette, és már feladta a reményt. Amikor tudomást szerzett a felette lakó lány sötét gondolatairól és a borostyánlevelekhez kötött hitéről, az öregembert mélységes aggodalom fogta el a beteg lányért. ​Az egyik éjszakán, amikor már csak egyetlen magányos levél csüngött az indán, tomboló északi szél támadt, s a fagyos, havas eső szüntelenül verte az ablakokat. Johnsy meg volt győződve róla, hogy a vad szél letépi az utolsó levelet és ő sem éri meg a holnapot. Amikor másnap reggel felébredt, megdöbbenve tapasztalta, hogy az az egyetlen levél a tomboló téli szél ellenére sem volt hajlandó leesni. Valami megváltozott benne. Ráébredt, hogy ő sem adhatja fel.

A rendületlenül kapaszkodó levél láttán visszatért belé az élet, s ha lassan is, de hamarosan teljesen felépült. Azt viszont nem tudhatta, hogy azon a viharos éjszakán, az utolsó levelet bizony letépte a kíméletlen szél. Azt pedig végképp nem tudhatta, hogy az öreg festő, amíg ő aludt, a vihar közepette létrára mászott, s egyetlen magányos, élethű borostyánlevelet festett a téglafalra. Pontosan úgy, hogy a lány ablakából úgy tűnjön, a levél az indán kapaszkodik. Mr. Behrman néhány nappal később ágynak esett, és a súlyos tüdőgyulladás legyőzte gyenge szervezetét. Élete végén mégis megfestette élete mesterművét. Ez a mestermű nem egy grandiózus, múzeumba illő vászon lett, hanem egyetlen egyszerű borostyánlevél. Egy olyan csodálatos gesztus, amely reményt adott egy fiatal lánynak, és megmentette az életét.

​Ha Greenwich Village-ben jártok, tegyetek egy sétát a Grove Court felé, s nézzetek fel a borostyánnal befutott téglafalra és emlékezzetek, nem minden alkotásnak kell monumentálisnak lennie, hogy megváltoztassa valaki életét. ​Kicsoda O. Henry? O. Henry (valódi nevén William Sydney Porter) az amerikai novellairodalom egyik leghíresebb alakja. Védjegye volt az utolsó pillanatos, váratlan csavar az írásaiban. A 20. század elején maga is New Yorkban élt, és lenyűgöző embertársi érzékenységgel, csípős humorral rajzolta meg a metropolisz hétköznapi hőseinek, művészeinek és kisembereinek sorsát.