Sokaknak feltűnt a Long Island-i képeken, a hollywoodi filmekben vagy a közkedvelt sorozatokban, hogy az amerikai kertvárosokban a házak előtt nincs kerítés. Csak a tökéletesen zöldre nyírt pázsit, ami közvetlenül a járdáig vagy az úttestig ér. Miért nem féltik a magánéletüket? Miért nem húznak fel egy jó kis kovácsoltvas kerítést, pláne a tehetősebb negyedekben, ahol bőven van mit félteni? A válasz sokrétű. Mielőtt azonban belevágnánk, egy fontos dolgot le kell szögeznünk: Amerika hatalmas. A Keleti part, a Nyugati part, a Közép-Nyugat és a Dél kertépítési szokásai gyökeresen eltérnek, és a lakók szociális helyzete is nagymértékben meghatározza a környezetet.
Amerikában a ház előtti gondozott gyep (front lawn) nem csupán fű, hanem kulturális intézmény. A kerítés nélküli, egybefüggő zöld pázsit több üzenetet hordoz. A közösséghez tartozunk, nincs mit rejtegetnünk, nem vagyunk antiszociálisak, bízunk a szomszédunkban és a közbiztonságban. Ez a fajta magabiztosság a középosztály és az elit kiváltsága, ami azt is üzeni, hogy van pénzünk professzionális tájépítészre, kertészre, és természetesen automata öntözőrendszerre is. Amint szegényebb negyedekben járunk, azonnal megjelennek a rácsok a földszinti ablakokon. A zöld gyep ezért státuszszimbólum is.
Ugyanezt a zöld pázsitot a ház megjelenésével együtt az ingatlanpiac “Curb Appeal”-nek nevezi. Az utcáról látható megjelenés, az első benyomás mindent visz! Kerítések nélkül az egész utca sokkal tágasabbnak és elegánsabbnak tűnik. Egy nyitott, rendezett előkerttel rendelkező házat sokkal gyorsabban és drágábban lehet eladni. Kivételt képeznek a szupersztárok és milliárdosok palotái. Azokat a hatalmas villákat természetesen magas kerítéssel veszik körbe, ehhez elég csak autókázni egy kicsit a Hamptonsban.
Mindegy, hogy milyen környéken élünk, a pázsitot gondozni kell. A térdig érő fű azt sugallja, hogy a háznak nincs tulajdonosa, ez pedig szinte invitálja a jogtalan házfoglalókat, bűnözőket vagy droghasználókat. Ezt egyetlen környéken sem nézik jó szemmel.
Ilyenkor jön jól a család, a barátok, vagy az alapvető jószomszédi viszony. Az emberek általában nagyon segítőkészek: lenyírják az idősek füvét, kiteszik a szemetet, havat lapátolnak. Ezt nap mint nap tapasztalom itt. Azonban sok idős ember éppen emiatt költözik kifejezetten nekik épített közösségi lakóházakba (retirement communities), ahol a fenntartással már nem kell foglalkozniuk.
A kerítés nélküli építkezés kedvez a Block Party-knak is, ami az elit réteg kivételével mindenhol népszerű. Ilyenkor az egész utca egyetlen hatalmas evős-ivós-bulizós piknikké változik. Az apukák kigörgetik a ház elé a masszív grilleket, a jégen hűsölő sörhegyeket. Szól a zene, és mindenki házról házra vándorol, leül a pázsiton, ismerősökkel beszélget vagy új szomszédságot köt.
Amerikában az utcafronti teleksáv szintén a kerítésmentes építkezést favorizálja. Itt futnak a gáz-, víz-, internet- és áramvezetékek. A szolgáltatóknak és az önkormányzatnak törvényi joga van bármikor belépni erre a területre karbantartás céljából. Bizonyos kényszerhelyzetekben (gázszivárgás, csőtörés) a hatóságok kártérítés nélkül lebonthatják a kerítést. Ráadásul az amerikai családi házak többsége a tipikus kertvárosi negyedekben van, ahol a lakókon kívül semmi más nincs. Emiatt a forgalom is minimális, és tényleg csak az jár arra, aki ott lakik, vagy vendégségbe érkezik. Ezeken a környékeken a bűnözési statisztika is megnyugtató. A napi látogatók között vannak a postások, akik szeretnek átvágni a gyepen, lerövidítve a házak közötti távolságot. Az Amazon, FedEx és UPS futárok pedig naponta hozzák a csomagokat közvetlenül a bejárati ajtóig. Egy zárt kerítés és kapu teljesen megbénítaná ezt a rendszert.
Persze, az amerikaiak is védik a magánéletüket, csak éppen a ház mögött! A ház mögötti kert (backyard) a családi élet valódi színtere. Itt van a magas kerítés a házak között, a magas sövény és a látványvédő fasor. Itt folyik a grillezés, a lubickolás a medencében, a napozás, a zárt körű családi összejövetel.
Természetesen a HOA-t sem hagyhatjuk ki a sorból. A tehetősebb és újabb amerikai negyedek nagy részét a Homeowners Association, vagyis a helyi lakóközösségi szövetség irányítja. Ha ilyen helyen veszel házat, a tagság kötelező, a szabályzatuk pedig szent és sérthetetlen. Az HOA első számú célja az ingatlanok piaci értékének megőrzése a tökéletesen egységes utcakép fenntartásával. A legtöbb helyen a szabályzat kerek perec tiltja az utcafronti kerítéseket. Ha megszeged a szabályt, magas bírságot is kaphatsz. Valamit valamiért: engedelmesség a biztonság és a tisztaság fejében.
Sokan kritizálják az HOA-k szigorát, és ebben van igazság. A büntetések mellett a legnagyobb probléma a “HOA busybodies” létezése. Ők azok a közösségi fúriák, akiknek nincs jobb dolguk, mint egész nap a környéket járni vonalzóval, feljelentgetni a szomszédokat, vagy akár fizikálisan is zaklatni a lakókat, ssokszor aszerint, hogy szimpatikus-e nekik az illető politikai nézete, vagy ne adj’ isten a bőrszíne nem esik a preferált árnyalatba.
És mi a helyzet a zárt lakóparkokkal (Gated Community)? A kettő külön fogalom, de a valóságban kéz a kézben járnak. A gated community egy olyan privát luxusnegyed, amelyet kerítések, falak teljesen elzárnak a külvilágtól, és a bejutást a nap 24 órájában szigorúan ellenőrzik (sorompóval vagy biztonsági őrrel). Minden gated community-nek van saját HOA-ja, de nem minden HOA-s negyed zárt lakópark.
Gyakran felmerül a fegyvertartás kérdése, mint ami jóval erősebb visszatartó erő, mint egy kerítés. Ez tény, de azért az túlzás, hogy Amerikában mindenki csak lő jobbra-balra. Az emberek nem mászkálnak magánbirtokokra csak azért, mert nincs kerítés, és a tulajdonosok sem lőnek le azonnal, ha belépsz a kertjükbe, viszont roppant éberek.
Előfordult már tragédia? Sajnos igen. De azokban az esetekben, amikor valaki kérdezés nélkül lőtt, szinte mindig a faji előítéletek és a rasszizmus állt a háttérben, nem a puszta kerítés hiánya. Emellett a legtöbb háztulajdonos, ha megengedheti magának, komoly elektronikus riasztórendszert is beépít.
A legmeredekebb tévhit: „A kerítésmentesség miatt van ennyi sorozatgyilkos Amerikában” Ez hatalmas tévedés, amit az FBI statisztikái is kőkeményen cáfolnak. A sorozatgyilkosok szinte sosem a nyitott előkertes házakból rabolnak el embereket. Az áldozataikat bárokban, buszmegállókban, parkolókban, motelekben vagy elhagyatott parkokban nézik ki. Leggyakrabban a társadalom peremén élőket (szexmunkásokat, elszökött fiatalokat, hajléktalanokat, stopposokat) veszik célba, mert az ő eltűnésüket sajnos később veszik észre és később jelentik.
Az áldozatok 67%-át a gyilkos valamilyen szinten ismerte (szomszéd, ismerős, családtag), vagy valamilyen hatósági trükkel (pl. rendőrnek kiadva magát) vette rá őket, hogy önként szálljanak be az autójába. Egyetlen kriminológiai kutatás sem említi a kerítés nélküli lakóházakat mint kockázati tényezőt.
Az utcafronti kerítés alól az egyetlen kivétel a “picket fence”, az amerikai álom megtestesítője. A hófehér, finom léckerítés, mely semmi biztonságot nem ad. Inkább olyan, mint egy csipkegallér egy blúzon. A filmművészetben a fehér léckerítés hatásos vizuális jelkép: egyszerre szimbolizálja az idillikus amerikai álmot, a békés családi életet, valamint a kertvárosi tökéletesség mögött meghúzódó sötétséget. Emlékeztek a Született feleségek (Desperate Housewives) intrójára, a Kék bársonyra (Blue Velvet), vagy akár az Amerikai szépségre (American Beauty)? Elöl a makulátlan fehér kerítés és a zöld gyep, a színfalak mögött pedig a jóval kevésbé ártatlan valóság.
