Biztosan neked is feltűnt már a hollywoodi filmekben vagy a közkedvelt sorozatokban, hogy az amerikai kertvárosokban a házak előtt nincs kerítés. Csak a tökéletesen zöldre nyírt pázsit, ami közvetlenül a járdáig vagy az úttestig ér. Miért nem féltik a magánéletüket? Miért nem húznak fel egy jó kis kovácsoltvas kerítést, pláne a tehetősebb negyedekben, ahol bőven van mit félteni? A válasz sokrétű.
Amerikában a ház előtti gondozott gyep (front lawn) nem csupán fű, hanem egy kulturális intézmény. A kerítés nélküli, egybefüggő zöld tér több üzenetet hordoz. A közösséghez tartozunk, nincs mit rejtegetnünk, nem vagyunk antiszociálisak, bízunk a szomszédunkban és a közbiztonságban. Ez a fajta magabiztosság a középosztály és az elit kiváltsága, ami azt üzeni, hogy van pénzünk professzionális tájépítészre, kertészre, és természetesen automata öntözőrendszerre is. Amint szegényebb negyedekben járunk, azonnal megjelennek a rácsok a földszinti ablakokon. A zöld pázsit státuszszimbólum.
Ugyanezt a zöld pázsitot az ingatlanpiac “Curb Appeal”-nek nevezi. Az utcáról látható megjelenés, az első benyomás mindent visz! Kerítések nélkül az egész utca sokkal tágasabbnak és elegánsabbnak tűnik. Egy nyitott, rendezett előkerttel rendelkező házat sokkal gyorsabban és drágábban lehet eladni.
A kerítés nélküli építkezés kedvez a Block Party-knak is, amikor az egész utca egyetlen hatalmas evős-ivós-bulizós piknikké változik. Az apukák kigörgetik a ház elé a masszív grilleket, a jégen hűsölő sörhegyeket. Szól a zene, és mindenki házról házra vándorol, leül a pázsiton, ismerősökkel beszélget vagy új szomszédságot köt.
Amerikában az utcafronti teleksáv szintén a kerítésmentes építkezést favorizálja. Itt futnak a gáz-, víz-, internet- és áramvezetékek. A szolgáltatóknak és az önkormányzatnak törvényi joga van bármikor belépni erre a területre karbantartás céljából. Bizonyos kényszerhelyzetekben (gázszivárgás, csőtörés) a hatóságok kártérítés nélkül lebonthatnák a kerítést. Ráadásul az amerikai családi házak többsége a tipikus kertvárosi negyedekben van, ahol a lakókon kívül semmi más nincs. Emiatt a forgalom is minimális, és tényleg csak az jár arra, aki ott lakik, vagy vendégségbe érkezik. A napi látogatók között vannak a postások, akik szeretnek átvágni a gyepen, lerövidítve a házak közötti távolságot. Az Amazon, FedEx és UPS futárok pedig naponta hozzák a csomagokat közvetlenül a bejárati ajtóig. Egy zárt kerítés és kapu teljesen megbénítaná ezt a rendszert.
Persze, az amerikaiak is védik a magánéletüket, csak éppen a ház mögött! A ház mögötti kert (backyard) a családi élet valódi színtere. Itt van a magas kerítés a házak között, a magas sövény és a látványvédő fasor. Itt folyik a grillezés, a lubickolás a medencében, a napozás, a zárt körű családi összejövetel.
Természetesen a HOA-t sem hagyhatjuk ki a sorból. A tehetősebb és újabb amerikai negyedek nagy részét a Homeowners Association, vagyis a helyi lakóközösségi szövetség irányítja. Ha ilyen helyen veszel házat, a tagság kötelező, a szabályzatuk pedig szent és sérthetetlen. Az HOA első számú célja az ingatlanok piaci értékének megőrzése a tökéletesen egységes utcakép fenntartásával. A legtöbb helyen a szabályzat kerek perec tiltja az utcafronti kerítéseket. Ha megszeged a szabályt, magas bírságot is kaphatsz. Valamit valamiért: engedelmesség a biztonság és a tisztaság fejében.
Az utcafronti kerítés alól az egyetlen kivétel a “picket fence”, az amerikai álom megtestesítője. A hófehér, finom léckerítés, mely semmi biztonságot nem ad. Inkább olyan, mint egy csipkegallér egy blúzon. A filmművészetben a fehér léckerítés hatásos vizuális jelkép: egyszerre szimbolizálja az idillikus amerikai álmot, a békés családi életet, valamint a kertvárosi tökéletesség mögött meghúzódó sötétséget vagy kényszerű megfelelést. Emlékeztek a Született feleségek (Desperate Housewives) intrójára, a Kék bársonyra (Blue Velvet), vagy akár az Amerikai szépségre (American Beauty)? Elöl a makulátlan fehér kerítés és a zöld gyep, a színfalak mögött pedig a jóval kevésbé ártatlan valóság.
