Képzeld el egy pillanatra, hogy a Times Square közepén állsz. A neonok vakító fényében, a hömpölygő tömeg és a sárga taxik megszakítás nélkül lüktető zajában lehunyod a szemed. Visszatekerjük az idő kerekét, pontosan négyszáz évvel. Amikor kinyitod a szemed, a taxik tülkölése helyett egy kristálytiszta patak csobogását hallod. A vízben hódok munkálkodnak. A felhőkarcolók helyett hatalmas fenyők törnek az ég felé.
Bár szinte lehetetlen elképzelni, de Manhattan nem volt mindig a világ legnyüzsgőbb metropolisza. Békés, burjánzó zöld szigetként terült el egy folyó torkolatánál. Az itt élő lenape indiánok Mannahattának, vagyis annak a helynek nevezték, „ahol fát gyűjtünk az íjakhoz”. De hogyan veszítettük el ezt a paradicsomi állapotot, és hol bujkálnak a nyomai a mai napig?
1609 szeptemberében kezdődött. Egy holland hajó, a Half Moon óvatosan behajózott a mai New York öbölbe. A kapitány, Henry Hudson és tizennyolc fős angol-holland legénysége voltak az elsők, akik felmerészkedtek a folyón, hogy közelebbről is szemügyre vegyék a szigetet. A szigeten töltött időről egyetlen útinapló maradt fenn, melyet az egyik matróz, Robert Juet írt. Feljegyzései tele voltak drámai részletekkel. Mesélt arról a napról, amikor a legénység egyik tagja agyonlőtt egy őslakost, miután az ellopta a párnáját. A kirobbanó csetepatéban egy másik indián megpróbálta felborítani a csónakjukat, mire a hajószakács kardot rántott, levágta a támadó kezét, aki a vízbe fulladt. A tengerészek végül a mai Washington Heights sziklás partjainál kerestek menedéket a bosszúszomjas nyílzáporok elől, mielőtt fejvesztve elmenekültek volna a szigetről.
Juet leírásaiból tudjuk, hogy Mannahatta már akkor sem volt csendes hely. A tücskök, kabócák és békák kórusa fülrepesztő zajt csapott. Amikor Pehr Kalm svéd botanikus 1748-ban a szigetre látogatott, megjegyezte, hogy a levelibékák olyan hangosak, hogy az ember alig hallja a saját hangját. A szúnyogcsípések pedig úgy eltorzították az arcát, hogy napokig szégyellt megjelenni nyilvánosan.
Ahogy telt az idő, egyre több ember költözött Manhattan szigetére, és az írott dokumentációk száma gombamód elszaporodott. A kutatók hamarosan egy különös paradoxonnal szembesültek: minél több ember volt jelen, aki megfigyeléseket tehetett, annál kevesebb megfigyelhető természetes táj maradt.
Ugorjunk előre az időben! A 90-es évek végén Dr. Eric Sanderson, a Wildlife Conservation Society tájökológusa a szervezet Human Footprint (Emberi Lábnyom) nevű projektjét vezette, amely az emberiség Föld felszínére gyakorolt hatását hivatott felmérni és feltérképezni. Sanderson pontosan tudta, hogy bolygónkon New York képviseli a legszélsőségesebb példát: „Nehéz olyan helyet találni a világon, amelynek ilyen rövid idő alatt annyira nehéz lábnyoma lett volna, mint New Yorknak. Ez valószínűleg a történelem leggyorsabb és legnagyobb léptékű természetfoglalása.” – nyilatkozta.
Eric Sandersont nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy vajon milyen lehetett ez a hely az emberi lábnyom előtt. Hogyan nézett ki Manhattan azon a napon, amikor Hudson és emberei partraszálltak a Sok Domb Szigetén (a Mannahatta szó másik elterjedt fordítása)? Fel akarta térképezni az európai ember érkezése előtti szigetet. Ezt a monumentális feladatot Mannahatta Projektnek nevezte el.
Sanderson és csapata detektívmunkába kezdett. A projekt aprólékos korhűségre törekedett. Előkeresték a brit katonák által 1782-ben, a függetlenségi háború idején rajzolt katonai térképet. A brit térképészek minden apró dombot, patakot és mocsarat berajzoltak, hogy tudják, merre lehet vezetni a sereget Washington tábornok katonái ellen. Sandersonék fogták ezt a 3 méter hosszú térképet, összevetették a 19. századi telekmérésekkel, majd magasságmérőkkel és GPS-szel kivonultak a mai utcasarkokra. A hollywoodi filmeknél használt 3D-s szoftverekkel felépítették az úgynevezett Muir-hálót. Ez a gigantikus adatbázis összeköti a sziget talajtípusait, növényeit, rovarait, békáit és emlőseit. A végeredmény mindenkit ledöbbentett. Kiderült, hogy 1609-ben a sziget területarányosan gazdagabb ökoszisztémával és nagyobb fajgazdagsággal büszkélkedhetett, mint ma a Yellowstone vagy a Yosemite Nemzeti Park. Összesen 55 különböző ökoszisztéma zsúfolódott össze rajta, a tengerparti homokdűnéktől a tőzeglápokon át a sűrű fenyvesekig.
És hol bujkál még ez az ősi vadon napjainkban?
🔹️ SoHo és TriBeCa: Azért nem épültek itt felhőkarcolók, mint Midtownban, mert a föld alatt még mindig ott bujkál az egykori hatalmas Lispenard-mocsár. A vizenyős, puha talajra évszázadokkal később sem lehet biztonságosan nehéz épületeket felhúzni.
🔹️ Ground Zero és a partvonal: A sziget az évszázadok során szó szerint “meghízott”. A hollandok és az utánuk jövők folyamatosan szeméttel, földdel és sziklákkal töltötték fel a partokat. A mai WTC területe 1609-ben még sűrű tölgyessel borított, 10 méter magas tengerparti domb volt.
🔹️ A Collect Pond: Ez a tó az első 200 évben New York fő ivóvízforrása volt, mindaddig, amíg a cserzőműhelyek annyira el nem szennyezték, hogy bűzlő mocsár lett belőle. Ez képezte később a hírhedt Five Points nyomornegyed alapját.
🔹️ Az eltűnt patakok: A Maiden Lane-en a holland lányok még egy sziklapatakban mosták a ruhát. A Greenwich Village-en átkanyargó Minetta-patak pedig annyira szívós, hogy heves esőzések után a mai napig felszínre tör egy Ötödik sugárúti bérház alagsorában.
🔹️ A Broadway: Egy ősi lenape csapásvonalat követ a szigeten át, ahol egykor a pumák, fekete medvék és szarvasok törték maguknak az utat.
A Mannahatta Projekt 2009-ben csúcsosodott ki, Henry Hudson 1609-es expedíciójának 400. évfordulóján, a Mannahatta: A Natural History of New York City (Mannahatta: New York City természetrajza) című könyv megjelenésével. A kötet egy elméleti, jövőbe mutató kitekintést is tartalmaz a klímaváltozás New York Cityre gyakorolt hatásairól és a lehetséges alkalmazkodásról.
Sanderson becslései szerint 1609-ben a ma Manhattannek nevezett sziget szárazföldje 106 kilométernyi folyónak és pataknak, 70-féle fának, 627 növényfajnak, 85 halfajnak, 32 hüllő- és kétéltűfajnak, 233 madárfajnak és 24 emlősfajnak adott otthont. A tájat az őslakos lenape nép gondozta. A geológiai bizonyítók arra utalnak, hogy az erdők és füves területek egy részét művelhetővé tették, és kis léptékű földművelést is folytattak. A projekt fő célja, hogy rábírjon bennünket a természetes világ maradványainak értékelésére és megőrzésére.
Ha New Yorkban jársz, és szeretnél egy pici kóstolót kapni az eredeti Mannahatta varázsából, menj fel egészen a sziget északi csücskébe, az Inwood Hill Parkba! Ez az egyetlen hely Manhattanben, ahol az erdő és a domborzat ma is pontosan úgy néz ki, mint amikor Hudson partot ért. Az égig érő, évszázados tölgyek és tulipánfák árnyékában, a sziklás barlangok tövében sétálva egy pillanatra valóban visszaléphetsz az időben.