1927 egyik hűvös őszi délutánján egy sárga taxi fékezett a manhattani Keleti 63. utca és a Lexington Avenue sarkán. Egy fiatal nő szállt ki belőle. Egyik kezével szorosan markolta barna bőrkofferét, a másikban kalapdobozt tartott. Felnézett a gótikus erődre emlékeztető, huszonhárom emeletes terrakotta épületre. Az új otthona: a Barbizon Hotel. Pontosabban, a Barbizon Női Szálloda. A lakáshotel, melyet a dzsesszkorszak új társadalmi jelenségére, az önálló és független „Új Nő” (New Woman) igényeire hoztak létre.
A média úgy kezeli a New York-i Barbizon Hotel történetét, mintha a modern, patinás leánynevelde újragondolása lett volna. Újra és újra ugyanazokat az anekdotákat halljuk. Ez volt az a híres intézmény, ahol a fiatal Grace Kelly hiányos öltözékben táncolt a folyosókon, ahol Sylvia Plath a tetőről dobálta ki gardróbjának teljes tartalmát a New York-i éjszakába. A szabad, szeszélyes, karrieréhes, önálló nő megvalósulásának színtere. Ez a portré azonban teljesen figyelmen kívül hagyja az épületben működő rideg társadalmi és gazdasági erőket.
Az Aranykor elitklubjainak női változata
Az 1927-ben megnyitott Barbizon Hotel a Gilded Age (Aranykor) társadalmi örökségére épült. Az Aranykor iparmágnásai egymás után hozták létre a kizárólagosan férfiak számára látogatható magánklubokat Manhattanben, ahol márványcsarnokok és faburkolatos könyvtárak védték a férfi elit hatalmát és privilégiumait. A Barbizon ezt a koncepciót vette át, de egy merész csavarral a nagyvárosba áramló, önálló női generáció számára formálta újjá.
Az első néhány emelet lélegzetelállító pompát sugárzott. Grandiózus, faburkolatos könyvtár, stúdiók, színházterem, koncertterem és egy lenyűgöző, fűtött uszoda várta az érkezőket. Ez a luxus azonban egy nagyon pontos lélektani és üzleti célt szolgált. Meg kellett győznie a vidéki, tehetős, konzervatív szülőket arról, hogy a lányuk a veszélyes és erkölcstelen Manhattan kellős közepén is királynőként és teljes biztonságban él majd.
Amint azonban a fiatal nő átvette a kulcsát és felment a lifttel a felsőbb emeletekre, az illúzió azonnal szertefoszlott. A hálószobák gyakorlatilag kolostori cellák voltak. Apró, keskeny szobák, mindössze 2×3 méteresek, amelyekben épp csak egy egyszemélyes ágy, egy apró íróasztal és egy kis mosdókagyló fért el. Ami még fontosabb, nem voltak konyhák. A szálloda ezt a háztartási munkáktól való megszabadulásként, a női emancipáció egy formájaként hirdette, de ez a megoldás azt is biztosította, hogy a nők kénytelenek legyenek a szálloda éttermében vagy a környéken étkezni. Arról nem is beszélve, mennyit nyert ezzel az ingatlanfejlesztő. A korabeli New York-i építési és bérház-törvények alapján a konyhával vagy főzőfülkével felszerelt ingatlanokra rendkívül szigorú szellőzési, gáz- és vízvezeték-szerelési előírások, valamint nagyságrendekkel magasabb adók vonatkoztak. A konyhák teljes kispórolásával az óriási épületet szállodaként regisztráltathatták. Ezzel több százezer dollárt spóroltak meg, miközben a puritán szobákat a női szabadság szimbólumaként adták ki.
Független karrieristák vagy házassági piacra szánt „áruk”?
A Barbizon működése társadalmi paradoxonra épült. A fiatal nők karrier-szabadságát úgy vásárolták meg, hogy cserébe alá kellett vetniük magukat a legszigorúbb felügyeletnek. Az 1930-as és ’50-es évek között egyedülálló nőként apartmant bérelni New Yorkban a társadalom szemében nemcsak gyanús volt, de szinte lehetetlen. A Barbizon volt az intézményesített gardedám.
Az erőd őre az igazgatóhelyettes, Mae Sibley volt, aki vaskézzel felügyelte a lobbit. A bérleti szerződés megszerzéséhez a nőknek három ajánlólevelet kellett bemutatniuk, amelyek igazolták erkölcsi feddhetetlenségüket. Sibley ráadásul egy szigorú, kimondatlan osztályzási rendszert alkalmazott a jelentkezők életkora és fizikai megjelenése alapján. Előnyben részesítette a fiatal, vonzó művészeket és modelleket, amivel az épület kiérdemelte a környéken híressé vált gúnynevét: a „Babaház”. Férfiak, beleértve a lakók családtagjait is, egyetlen lépést sem tehettek a földszinti előcsarnokon túl. Éjszakai női liftkezelők és szigorú takarodók garantálták a lányok erkölcsi tisztaságát. A függetlenség ára a házi őrizet jellegű szabályzat volt. A lobbiban még a nadrág viselése is szigorúan tilos volt.
A „Lovers Lane”
Miközben az emeleteket áthatolhatatlanul védték a férfiaktól, a földszinti galériát, amelyet a lakók csak Lovers Lane (Szerelmesek sétánya) néven emlegettek, kifejezetten ismerkedésre tervezték. Hétvégi estéken a Barbizon fiatal lakói a galéria korlátjánál vagy a pálmafás kanapékon ülve várakoztak, miközben az Ivy League egyetemekről (Columbia, Yale, Princeton) érkező fiatal férfiak fel-alá sétálva méregették őket a lobbiból. A szálloda azonban fenntartotta a korabeli társadalmi elvárást: a karrier csupán átmeneti móka, a nő legfontosabb feladata továbbra is egy tehetős férj megszerzése.
A Wall Street-i összeomlás
A Barbizon eredetileg azzal a céllal nyitotta meg kapuit, hogy a felső tízezer lányainak, debütánsoknak és jómódú művészeknek biztosítson otthont. Két évvel később, az 1929-es Wall Street-i tőzsdekrach darabokra törte ezt az üzleti álmot. A jómódú családok már nem tudták finanszírozni lányaik művészi vágyálmait Manhattanben. A csőd szélén álló szálloda ekkor kénytelen volt a gyakorlatias túlélésre váltani. Így lett a Katharine Gibbs Titkárnőképző Iskola hivatalos kollégiuma. A „Gibbs-lányok” a Barbizon pénzügyi megmentőivé váltak. Ők nem festéssel vagy versírással töltötték a napjaikat, hanem katonás, szigorú képzésben részesültek gyorsírásból, vállalati iktatásból és gépírásból. Kötelező volt makulátlan fehér kesztyűt és szabott kosztümöt viselniük.
A Barbizon legendáját építő globális sztárok
A szálloda hírnevét azok a lakók alapozták meg, akik később világhírűvé váltak. Az 1940-es és ’50-es években itt lakott Grace Kelly, Liza Minnelli, Ali MacGraw, Joan Crawford, Candice Bergen, Cybill Shepherd, Barbara Bel Geddes és Joan Didion is. Itt szállásolták el a Ford Modellügynökség lányait és a Mademoiselle magazin rangos vendégszerkesztőit is. A legkülönlegesebb vendég talán Molly Brown volt: a Titanic túlélője, az „Elsüllyeszthetetlen Molly”, aki akkor költözött be a Barbizon falai közé, amikor a színészmesterséggel is megpróbálkozott.
Hidegháborús paranoia
Az ’50-es években a szálloda szigorú szabályai, beleértve a szigorú takarodót és a férfiak teljes kitiltását, már nem csupán a viktoriánus erkölcsök védelméről szóltak. Eszközzé váltak a McCarthy-féle hidegháborús kommunistaüldözésben (Red Scare) is. A recepció árgus szemekkel figyelte a beérkező leveleket és a látogatókat, biztosítva, hogy az ott lakó írók, költők és egyetemi szerkesztők ne keveredjenek „radikális” baloldali politikai csoportokba vagy az elvárt normáktól eltérő életmódba.
Ebben a puskaporos hangulatban, 1953 nyarán érkezett meg a fiatal Sylvia Plath is, mint a Mademoiselle magazin vendégszerkesztője. Plath, aki satuba szorult a kor rigid társadalmi elvárásai és saját írói ambíciói között, itt élte át azt az idegösszeomlást, amely később a legendás regényét, Az üvegbúrát (The Bell Jar) ihlette. A könyvben a szállodát a „The Amazon” névre keresztelte.
Faji szegregáció és magányos nők
A „női egyenjogúság bástyájában” kőkemény faji szegregáció is működött. A szálloda egészen 1956-ig nem fogadott be fekete bőrű lakót. Az első vendég a briliáns művész és író, Barbara Chase-Riboud volt. Annak ellenére, hogy rendkívüli tehetséggel áldotta meg a sors, és felvételt nyert ugyanabba a rangos Mademoiselle programba, mint Plath, Chase-Riboud-nak a személyzet burkolt, állandó ellenségességével kellett szembenéznie. Csendben a szálloda úszómedencéjéből is kitiltották, nehogy bőrszínével felzaklassa a fehér vendégeket.
A gyönyörű és tehetséges fiatal nők árnyékában azonban ott volt a Barbizon réme. Így nevezték őket: „A Nők” (The Women). Ők voltak azok az idősödő lakók, akik a ’30-as és ’40-es években nagy reményekkel érkeztek Manhattanbe, de sem a karrierjük, sem a magánéletük nem alakult sikeresen. Az egyedülálló, középkorú nőkre komoly stigmával tekintettek. „A Nők” évtizedeken át éltek a szűk, cellaszerű szobákban, miközben a szállóban folyamatosan váltották egymást a fiatal, ragyogó modellek. Csendes, kirekesztett árnyakká váltak, akiknek a puszta jelenléte is állandó figyelmeztetésül szolgált a fiatalok számára, hogy mi történik egy nővel, ha kiesik a patriarchális társadalom elvárt kereteiből.
Összeomlás és a 100 dolláros bérleti díj
Az 1970-es évekre a Barbizon üzleti modellje összeomlott a női polgárjogi és feminista mozgalmak nyomása alatt. Az önálló nők új generációja a szálloda takarodóit, ajánlóleveleit és a férfi látogatók tilalmát már nem biztonságos menedékként, hanem börtönként élte meg. A fiatal nők tömegesen utasították vissza, hogy itt lakjanak. Az épület komoly pénzügyi és fizikai hanyatlásnak indult, ami hűen tükrözte New York City akkori általános gazdasági mélypontját. A csőd szélén, valamint az esélyegyenlőségi törvények (Fair Housing Act) jogi nyomására a Barbizon 1981-ben végleg feladta történelmi identitását. Megnyitotta kapuit a férfiak előtt, és koedukált szállodává vált.
A Barbizon történetének utolsó fejezete talán a legmeghökkentőbb. 2005-ben ingatlanfejlesztők megvásárolták az elöregedett épületet azzal a céllal, hogy luxuslakásokká alakítsák át. A fejlesztők azonban egy áttörhetetlen falba ütköztek: a még életben lévő, idős „Barbizon-lányokba”. Néhány idősebb hölgy, aki még a szálloda aranykorában, a század közepén költözött be, kerekperec megtagadta a kiköltözést. New York City szigorú lakbérvédelmi és lakásbérleti törvényei értelmében nem lehetett őket törvényesen kilakoltatni mindaddig, amíg fizették a bérleti díjat. A beruházók kénytelenek voltak kompromisszumot kötni: teljesen át kellett dolgozniuk a több millió dolláros építészeti terveket. Egy teljesen különálló, privát, lakbérvédett folyosót alakítottak ki a negyedik emeleten az idős hölgyek számára. Így, miközben az új lakók több millió dollárt fizettek egy apartmanért, ők továbbra is havi ~100 dollár bérleti díj fejében élnek a kis celláikban. Számukra megállt az idő a Barbizon felett.