A Titanic hőse – Ki volt valójában az „Elsüllyeszthetetlen Molly Brown”?

1. RÉSZ: A KEZDETEK, A VAGYON ÉS A CSALÁDI ÉLET

Élet a bányászvárosban

Molly nem született bele a gazdagságba. Egy szegény Missouri-béli kisvárosban látta meg a napot, ír bevándorlók nyolcadik gyermekeként. Tizenhárom évesen már egy helyi dohánygyárban dolgozott napi tíz órában leveleket fosztva, majd két idősebb fivérét követve a coloradói bányavárosba, Leadville-be költözött, ahol varrónőként kereste a kenyerét. Itt ismerkedett meg James Joseph Brown (J. J.) bányamérnökkel. Bár Molly szentül megfogadta, hogy csak gazdag emberhez megy feleségül, hogy kiszabadítsa családját a szegénységből, a szerelem közbeszólt.

J. J. nem diplomás mérnök volt, hanem önképzett, ír származású bányász, aki a föld alatti fizikai munkától küzdötte fel magát művezetővé. Amikor összeházasodtak, tisztes fizetésből éltek, de a gazdagságtól nagyon távol álltak. A nagy áttörést J. J. gyakorlati zsenialitása hozta meg. A coloradói Little Jonny bányában megtervezett egy olyan omlásbiztos ácsolási és dúcólási technológiát, amelled biztonságosan elérték a mélyben rejlő, mesésen gazdag aranytelért. A bányászati művelet kezdetben katasztrofális falba ütközött, mivel a járatok folyamatosan beomlottak a mozgó, laza dolomithomok miatt, de Jim préselt szénabálákat és nehéz fagerendákat alkalmazva stabilizálta a szerkezetet. A bányatársaság a fizetése mellé részvénycsomagot és igazgatósági tagságot adott neki a találmányért. Így vált a házaspár egyik napról a másikra milliomossá.

J. J. és Molly házasságából két gyermek született: Larry 1887-ben és Helen 1889-ben.

A kőkemény bányászvárosi évek megtanították Mollyt arra, hogyan álljon ki magáért. Amikor a házaspár Denverbe költözött, a sznob elit – élükön a hírhedt „Sacred Thirty-Six” (Szent Harminchatok) nevű női elitklubbal – mélységesen megvetette és kiközösítette őket, mint „műveletlen, hangos újgazdagokat”. Molly ahelyett, hogy összeomlott volna, csattanós választ adott. Tanárokat fogadott, és nyelveket tanult. Rengetget utaztak. Műveltségével hamarosan lekörözte a gúnyolódókat.

1895-ben, amikor Larry mindössze 8 éves, Helen pedig 6 éves volt, a Brown család elindult első nagyszabású nemzetközi körútjára. Áthajóztak az Atlanti-óceánon Nápolyba, és hónapokat töltöttek Olaszország, Anglia, Skócia és Írország felfedezésével. Molly kivette a gyerekeket az iskolából, mert hitt abban, hogy Róma romjainak és London múzeumainak látványa sokkal értékesebb, mint a hagyományos tankönyvi oktatás.

1900-ra a többéves kimerítő bányamunka súlyosan tönkretette J. J. egészségét. A család úgy döntött, hogy átmenetileg elhagyja Coloradót, és egy hatalmas birtokot bérel az írországi Killarney-ban, reménykedve, hogy az enyhébb idő segít neki a felépülésben, és hogy kapcsolódjanak az őseik gyökereihez. Ez az út indította el Helen egész életén át tartó szerelmét az európai kultúra iránt.

A nagy világkörüli útjukra 1902 és 1903 között került sor. J. J. és Molly még tovább tágították a látókörüket, és egy hatalmas expedícióra indultak Indián, Kínán és Japánon keresztül. J. J. annyira beleszeretett Japánba, hogy japán műtárgyakat gyűjtött, és gyakran beszélt arról, hogy végleg oda szeretne költözni. Az utolsó nagy nemzetközi utazás, amelyet a család együtt tett meg, 1906-ban volt, amikor átkeltek az Atlanti-óceánon a híres luxushajó, az RMS Lusitania fedélzetén.

Az a makacs történelmi pletyka, miszerint Molly hátrahagyta a gyerekeket Coloradóban, a tágabb családjából ered. Molly és J. J. hatalmas vagyonukat arra is használták, hogy megmentsék rokonaikat a szegénységtől. Magukhoz vették J. J. három unokahúgát is. Ezek az unokahúgok valóban otthon maradtak a személyzet és J. J. gondozásában a denveri kúriában Molly rövidebb, egyedülálló politikai vagy jótékonysági útjai során. Saját gyermekei állandó kísérői voltak a meghatározó utazásain.

2. RÉSZ: BOTRÁNY, KÜLÖNVÁLÁS ÉS J. J. UTOLSÓ ÉVEI

Az évek során helyrehozhatatlan szakadék nyílt Molly és J. J. között. Céljaik teljesen különváltak. Molly a vagyonát a társadalmi fejlődés eszközéként akarta használni. Órákat töltött magántanárokkal, és öt nyelvet sajátított el (francia, német, olasz, orosz és spanyol). Heves, rendkívül ismert aktivistává vált, kai komoly kampányt folytatott a nők választójogáért, felépítette Denver első fiatalkorúak bírósági rendszerét, és pénzt gyűjtött a nincstelen bányászoknak.

J. J. megvetette a felsőbbrendű társaságot. Csendes, visszahúzódó ember volt, kai akkor volt a legboldogabb, ha sáros bányászcsizmáját viselte, mérnöki terveket vitatott meg, és whiskyt ivott a régi munkásosztálybeli bányászbarátaival. A korszak hagyományos, patriarchális nézeteit vallotta, és mélységesen zavarta a felesége folyamatos, hangos jelenléte a politikai szalagcímekben.

Az igazi törést azonban egy nyilvános botrány okozta. Mivel J. J. rengeteget utazott, hogy bányáit kezelje, pletykák kaptak szárnyra a hűségével kapcsolatban. A feszültség akkor vált igazi médiacirkusszá, amikor egy férfi 50 000 dollárra perelte J. J.-t, azt állítva, hogy elcsábította a feleségét. Bár a pert csendben, bíróságon kívül rendezték, a nyilvános megszégyenülés összetörte a házasságot.

1909-ben, 23 év házasság után, hivatalos, jogi különélési megállapodást írtak alá. Mivel hithű ír katolikusok voltak, a válás vallási és társadalmi szempontból szóba sem jöhetett. Halálukig törvényes házasok maradtak. J. J. hihetetlenül sportszerű volt. Mollynak adta a denveri ház tulajdonjogát (amat taktikusan valójában már 1898-ban teljesen az ő nevére íratott) és egy hatalmas, havi 700 dolláros juttatást (ez ma nagyjából havi 25 000 dollárt ér), így a nő függetlenül élhetett, utazhatott a világban, és folytathatta jótékonysági tevékenységét anélkül, hogy valaha is engedélyt kellett volna kérnie a férfitól. J. J. ezt követően teljesen kiköltözött a denveri házból, és soha többé nem lakott ott.

A különválás után J. J. teljesen visszavonult a nyilvánosságtól. Évtizedeken át tartó, tüdőt próbáló bányamunka után az egészsége súlyosan megromlott. A fagyos coloradói telek szinte elviselhetetlenné tették számára a légzést, ezért melegebb éghajlatot keresett. Vett egy állandó otthont Arizonában, amely fő bázisául szolgált, ahol a forró, száraz sivatagi levegő enyhülést hozott a tüdejének. Egészségi állapota ellenére mérnöki elméje nem pihent. Folyamatosan utazott Kalifornia, Arizona, Utah és Mexikó között, hogy személyesen kezelje hatalmas bányászati birodalmát.

Ahogy a szíve és a tüdeje a 60-as évei közepére rohamosan gyengülni kezdett, J. J. felszámolta arizonai életét, és New Yorkba költözött, hogy közelebb legyen Helenhez. Lányuk teljes mértékben az édesapja gondozásának szentelte a napjait. Orvosi vizsgálatokra vitte, kezelte a kényelmét, és tartotta benne a lelket. 1922 augusztusában J. J. bejelentkezett egy New York-i szállodába, hogy közel legyen a specializált orvosokhoz. A hotelben 1922. szeptember 5-én szívrohamot kapott, és 67 évesen elhunyt.

Amikor J. J. 1922-ben meghalt, Molly így nyilatkozott róla büszkén: „Soha nem találkoztam még egy olyan nagyszerű, jóindulatú és csupaszív emberrel, mint amilyen Jim Brown volt.”

3. RÉSZ: A TITANIC HŐSE ÉS A FRANCIA HÁBORÚS ÉVEK

Az 1910-es évek elejére Párizs lett Molly és Helen univerzumának közepe. Megszabadulva Denver ítélkező társaságától, anya és lánya úgy éltek ott, mint a legjobb barátnők. A legelitebb körökben mozogtak, gyakran csatlakozva a milliárdos John Jacob Astor IV és felesége, Madeleine utazótársaságához. Molly rendkívül büszke volt Helen intelligenciájára, és kifizette, hogy teljes időben beiratkozhasson a világhírű Sorbonne Egyetemre. Miközben Helen irodalmat tanult, Molly segített megalapítani az Alliance Française-t, a francia kultúrát világszerte népszerűsítő szervezetet.

1912. április 8-án Molly táviratot kapott Amerikából, hogy első unokája, Larry fia súlyosan megbetegedett. Pánikba esve összecsomagolt, és azonnal lefoglalt egy első osztályú jegyet a New Yorkba tartó leggyorsabb hajóra, az RMS Titanicra. Lányát kérte, hogy tartson vele, de Helen annyira szerette párizsi függetlenségét és a tavaszi divatszezont, hogy a maradás mellett döntött – ez a választás mentette meg az életét.

A jégheggyel való ütközés után, első osztályos utasként, Molly helyet kapott a 6-os számú mentőcsónakban. Ő azonban nem foglalta el azonnal a helyét. A pánik kellős közepén nőket és gyermekeket segített a csónakokba, mígnem az egyik tengerész megelégelte a habozását, megragadta és egyszerűen bedobta őt a mentőcsónakba (ahol egy frissen vásárolt francia bársonyruhát viselt). Amikor realizálta, hogy a csónak félig üres – 65 helyett mindössze 24 ember ült benne –, felszólította az evező férfiakat, hogy azonnal forduljanak vissza a jeges óceánban lebegő túlélőkért. A nőket is evezésre buzdította, hogy melegen tartsa őket a fagyban. Robert Hichens kormányos azonban megtagadta a visszafordulást, mire Molly megfenyegette, hogy saját kezűleg dobja őt a tengerbe.

Humanitárius munka a Carpathián és túl

A 6-os csónak utasait végül a Carpathia szedte fel. A fedélzeten Molly azonnal munkához látott: ételt és pokrócokat osztott, és mivel folyékonyan beszélt franciául meg németül, ő lett a sokkos állapotban lévő, angolul nem értő európai bevándorlók tolmácsa. Amikor a túlélő elsőosztályú utasok felfogták, hogy a harmadosztályon utazó nincstelen bevándorlóknak mindenük, a megtakarított pénzük, az irataik és a ruháik is odavesztek a hajóval, Molly azonnal akcióba lépett. Összehívta a tehetős túlélőket a Carpathia szalonjában, és személyes tekintélyével, valamint az ügy súlyával érvelt. Létrehozta a Titanic Túlélőinek Bizottságát (Titanic Survivors’ Committee).

A gazdag utasok, átérezve a közös tragédiát és a saját szerencséjüket, önként adakoztak. Mire a Carpathia befutott New Yorkba, Molly szervezésében összejött csaknem 10 000 dollár (ami mai értéken több százezer dollár). Az összeget átadás-átvételi elismervényekkel osztotta szét a rászoruló túlélők között, hogy legyen pénzük szállásra, ruhára, ennivalóra és az továbbutazásra. Az is csak a sajtó és később a Broadway musical színes fantáziája, hogy rázárta a szalon ajtaját az előkelő utasokra, és nem engedte ki őket addig, amíg a pénz össze nem jött. Lányának küldött első levelében csak ennyit írt: „Az Atlanti-óceán sós vizében pácolódtam órákig, de jól vagyok.”

Mialatt édesanyja az óceán közepén küzdött, Helen Párizsban gyötrelmes napokat élt át. Április 15-én még abban a hiszemben írt laza levelet egy barátjának a Sorbonne-ra tervezett órarendjéről, hogy a hajó biztonságban van. Ám amikor a tragédia valós mértéke kiderült, napokig sokkos állapotban, étlen-szomjan várta a híreket a lakásában, míg végül április 18-án megérkezett fivére, Larry megváltó távirata: „Anya biztonságban. A Carpathia fedélzetén. Értesítsd az Alliance-t.”

Molly a katasztrófa után sem pihent meg. Kampányba kezdett, hogy Lower Manhattanben méltó emlékművet állítsanak a Titanic áldozatainak. A Titanic Túlélők Bizottságának elnökeként a befolyását és a tragédia utáni ismertségét arra használta, hogy támogatást és adományokat gyűjtsön a projekt megvalósításához. Részben az ő erőfeszítéseinek köszönhető, hogy a torony már 1913-ban, mindössze egy évvel a tragédia után felépülhetett.

A Titanic Emlékvilágítótorony (Titanic Memorial Lighthouse) egy 18 méter magas történelmi emlékmű, amely a Titanic Emlékparkban található, a Fulton Street és a Pearl Street sarkán, a Lower Manhattan-i South Street Seaport közelében. Az emléktorony eredetileg a Tengerészek Egyházi Intézetének (Seamen’s Church Institute) tetejére épült. A Warren & Wetmore iroda, a Grand Central Terminál megálmodói tervezték az alkotást. A torony tetején egy működőképes időgolyó (time ball) található, amely naponta déli 12:00-kor felemelkedik és leereszkedik, jelezve a pontos delet a hajósoknak. Molly kötődése a toronyhoz ma is él. Amikor a közelmúltban mozgalom indult a történelmi jellegű torony teljes körű restaurálására, dédunokája, Helen Benziger az elsők között állt a kezdeményezés mellé, hangsúlyozva, hogy a világítótorony gondozása dédnagyanyja humanitárius örökségének megőrzését is jelenti.

Az I. világháború idején Franciaországban

Molly élete végéig a közjóért, a munkások és a nők jogaiért küzdött. 1914-ben az első női kongresszusi jelölt volt, nyolc évvel azelőtt, hogy a nők egyáltalán szavazati jogot kaptak volna az Államokban. Az I. világháború idején Franciaországban tevékenykedett. Molly hősies munkája Franciaországban az ország iránti mély, korábbi elkötelezettségéből fakadt, valamint abból, hogy teljesen megtagadta, hogy tétlenül nézze, ahogy az ország szétesik. Amikor 1914-ben kitört a háború, kötelességének érezte, hogy segítsen második otthonának. Azonnal csatlakozott az Amerikai Bizottság a Feldúlt Franciaországért nevű segélyszervezethez. Kihasználva nemzetközi Titanic-hősnőként szerzett globális hírnevét, hatalmas energiát fektetett a pénzgyűjtésbe, mozgósítva a gazdag amerikaiakat, hogy pénzt és létfontosságú eszközöket adományozzanak a lakóhelyüket elhagyni kényszerült francia menekülteknek.

1918-ban úgy döntött, hogy a távolról történő adománygyűjtés nem elég. Egyenesen a francia frontvonalra utazott, hogy maga végezze el a nehéz munkát. Annak ellenére, hogy az 50-es évei elején járt, egyenruhát öltött, és mentőautókat vezetett az Amerikai Vöröskeresztnek, veszélyes, szétbombázott földutakon navigálva, hogy a sebesült katonákat biztonságba szállítsa. Létrehozott egy speciális katonai felszerelés- és segélyállomást Párizs mellett, mely orvosi eszközöket, ruházatot és vigaszt nyújtott a frontvonalbeli csapatoknak. A fegyverszünet aláírása után is tovább dolgozott. Hónapokig Franciaországban maradt, hogy segítsen a teljesen elpusztult falvak újjáépítésében, helyi iskolákat finanszírozzon, és támogassa a traumatizált francia családokat.

Rendkívüli bátorsága és fáradhatatlan munkája nem maradt észrevétlen. 1932-ben a francia kormány hivatalosan is a legmagasabb katonai és polgári kitüntetéssel jutalmazta, a tekintélyes Francia Becsületrenddel.

4. RÉSZ: MOLLY A BARBIZON LAKÓJA ÉS AZ UTOLSÓ FELVONÁS

J. J. halála után a családi dinamika végleg összeomlott. J. J. a részvények és ingatlanok hatalmas birodalmát hagyta maga után, amelynek értéke 238 000 dollár volt, ám végleges, jogilag kötelező végrendelet nélkül halt meg. Öt esztendőn át tartó, csúnya bírósági csata robbant ki Molly és két felnőtt gyermeke között. Larry és Helen rettegtek anyjuk radikális, pazarló költési szokásaitól, és őszintén féltek attól, hogy teljesen elherdálja a családi vagyont. A bíró végül megfelezte a hagyatékot. Larry és Helen nagy összegű, jogilag védett, 50 000 dolláros trösztalapokat kaptak, míg Molly 20 000 dollár készpénzt és egy 100 000 dolláros tröszt kamatait kapta meg.

Mivel a gyermekei bíróságra vitték az ügyet, Molly teljesen elárulva érezte magát. Minden kapcsolatot megszakított Larryvel és Helennel. Élete utolsó évtizedében kiköltözött a denveri kúriából, amelyet jövedelemforrásként bérbe adott (a válság alatt szobánként kiadott panzióvá alakíttatta). Ő maga a luxusszállodák kényelmét választotta, és sokat utazott.

Egész életében rajongott a színházért és az előadóművészetért. Az 1920-as évek végére határozott döntést hozott: professzionális szinten is a színészet felé fordul. Visszautazott imádott Párizsába, kifejezetten azért, hogy színészetet tanuljon a legendás Sarah Bernhardt drámai hagyományait követve. Európai avantgárd színházakban lépett fel, és francia verseket szavalt a színpadon, megcsillogtatva folyékony nyelvtudását. Mivel színészi karrierjét az Egyesült Államokban is folytatni akarta, összecsomagolt, és végleg New York Citybe költözött. Célja az volt, hogy a Broadway-en szerepelhessen, és beágyazza magát Manhattan pezsgő színházi életébe.

1930 májusában nyitotta meg kapuit a fényűző Barbizon Plaza Hotel Manhattanben, a Central Park South-on, és Molly azonnal beköltözött.

Manhattanben a 30-as években két ragyogó, Art Deco stílusú Barbizon szálloda is működött pontosan ugyanabban az időben, és mindkettő zsúfolásig volt művészekkel! Míg a híres Barbizon Hotel for Women olyan felemelkedő csillagoknak adott otthont, mint Grace Kelly és Sylvia Plath, Molly Brown a Central Park South-on álló, grandiózus Barbizon-Plaza Hotelben élt és alkotott, olyan ikonokkal osztva meg a folyosókat, mint Salvador Dalí. Ez a koedukált művészeti felhőkarcoló a saját 500 férőhelyes színházával tökéletes színpadot biztosított számára, hogy a 60-as éveiben francia drámákat szavaljon és fiatal színésznőket mentoráljon.

Molly szándékosan választotta ezt a helyet állandó lakhelyéül. Bár vagyonát a bírósági trösztök korlátozták, egy kényelmes lakosztályt még mindig megengedhetett magának. Azért költözött ide, mert a szállodát kifejezetten művészek, zenészek és előadók számára építették. A 60-as éveiben járó nő valósággal virágzott ebben a kreatív környezetben. Napjait fiatal, szárnybontogató színésznők mentorálásával, a hotel szalonjaiban tartott drámai felolvasások szervezésével és a szálloda koncerttermében rendezett francia nyelvű szavalóestekkel töltötte. Itt, a Barbizon falai között érte a halál álmában 1932. október 26-án, 65 évesen, agydaganat következtében.

5. RÉSZ: AZ UTOLSÓ ÚT ÉS AZ IDŐKAPSZULA FELOLDÁSA

Amikor Molly 1932-ben hirtelen meghalt, Larry naplóbejegyzései egy teljesen összetört embert mutattak, akit megbénított a felismerés, hogy már soha többé nem lesz lehetősége személyesen, szemtől szemben kibékülni az édesanyjával. Arról írt, mekkora mardosó bűntudat van benne, amiért hagyta, hogy egy jogi vita örökre megrontsa a kapcsolatukat. Ez a hirtelen jött gyász az oka annak, hogy Larry kérvényezte a temetés elhalasztását. Időt akart nyerni, hogy átutazhassa az országot, és Helennel közösen, személyesen kísérhesse el édesanyja testét az utolsó útra.

Molly Brown végső nyughelye meglepően szerény lett. Sírja Long Islanden, Westbury-ben, a Cemetery of the Holy Rood temetőben található, ahol férjével együtt nyugszik (Sec 15, Row St Quentin, Plot 2). Sokak számára meglepő, hogy a híres coloradói bányászházaspár nem Denverben nyugszik. A Long Island-i kötődés mögött a lányuk, Helen áll. J. J. élete legvégén, amikor az egészsége drasztikusan megromlott, a New York állambeli Hempsteadbe (Long Island) költözött, hogy közel legyen a lányához, Helenhez, kai itt élt és alapította meg a Benziger családot. Amikor 1922-ben elhunyt, Helen a közelben található, gyönyörű katolikus Cemetery of the Holy Rood (Szent Kereszt temető) nevű helyet választotta végső nyughelyéül Westburyben. Tíz évvel később, amikor édesanyjuk is elhunyt New Yorkban, a gyerekek úgy döntöttek, hogy nem szállítják vissza a testét Coloradóba. Úgy érezték, a legméltóbb, ha édesanyjukat Long Islanden, közvetlenül az édesapjuk mellett helyezik örök nyugolra, szimbolikusan újraegyesítve őket a halálban. Később, 1970-es halálakor maga Helen is melléjük temetkezett.

A sírkő ma csendes és visszafogott. Csupán a látogatók által otthagyott tengeri kagylók, Titanic-kulcstartók és egy nyomtatott papírlap jelzi: „Itt nyugszik az Elsüllyeszthetetlen Molly Brown, a Titanic igazi hőse.” Micsoda gazdag, eredményes, értékes, feledhetetlen élete volt! Korának minden korlátozó társadalmi elvárását figyelmen kívül hagyva, önmaga volt az utolsó pillanatig.

De hogyan emlékezünk rájuk valójában? Amikor Larry Brown jogilag elrendelt 25 éves titkosítása 1978-ban lejárt, a Coloradói Történelmi Társaság történészei felnyitottak egy poros ládát. Odabent olyan magánlevelezéseket találtak, amelyek örökre szertefoszlatták a „vad Molly”-karikatúrát, felváltva azt egy roppant művelt, mélyen szerető anyával. Az 1890-es évek végéről és az 1900-as évek elejéről származó levelek élénk képet festettek a nagy utazásokról. J. J. és Molly olyan oldalát mutatták be, amelyet a nyilvánosság soha nem láthatott. A Mexikóba és Kubába tett kimerítő bányászati útjai során írt levelekben J. J. egyáltalán nem tűnt olyan embernek, kai gyűlöli a felesége ambícióit. Gyakran írt neki, az ő „drága lányának” nevezve őt, és a gyerekek franciaóráinak előrehaladásáról érdeklődött. Egy 1901-es levelében mély büszkeségét fejezte ki Helen növekvő intellektusa iránt, leírva, mennyire örül, hogy a lány első kézből tapasztalhatja meg Európa történelmét. Molly naplói és a testvéreinek írt levelei egy olyan nőt mutattak be, kai intenzíven a gyermekei jövőjére összpontosított. Aprólékosan nyomon követte Larry jegyeit a francia bentlakásos iskolában, és arról írt, hogy azt szeretné, ha a gyermekei „a világ polgárai lennének, nem csak Denveré”.

Tragikus módon a láda tartalmazta azokat a rideg, jogi hangvételű leveleket is, amelyeket J. J. halála után, az ötéves hagyatéki per során váltottak. Ezek a dokumentumok rávilágítottak arra a pontra, ahol a szeretet gyanakvássá korcsosult, bemutatva Larry és Helen kétségbeesett leveleit, amelyekben próbálták elmagyarázni anyjuknak, hogy nem akarják kirabolni, csupán a család anyagi jövőjét igyekeznek biztosítani. Ezek azok a levelek, amelyeket Molly teljesen válasz nélkül hagyott.

Az 1978-ban felnyitott iratok között voltak azok a magánlevelek is, amelyeket Larry a per alatt és közvetlenül utána írt Helennek. Ezekben Larry mély bánatát fejezte ki amiatt, hogy a csata ennyire elkeseredetté vált. Írt arról a mázsás súlyról, amit az édesanyjuk teljes hallgatása jelentett számára, és hogy mennyire fájt neki, hogy az anyjuk kapzsi ellenségnek tekintette őket. Kifejezetten leírta Helennek, hogy a szándékuk kizárólag a család anyagi összeomlástól való megvédése volt, de az ebből fakadó elidegenedést olyan nehéz teherként hordozza gazagabban magával, ami minden egyes napját megnyomorítja.

Larry élete utolsó 17 évét azzal töltötte, hogy az édesanyja legfőbb védelmezőjeként lépett fel. A Történelmi Társaságban betöltött pozícióját arra használta, hogy szenvedélyes leveleket írjon az újságoknak, harcolva azért, hogy visszaállítsa anyja valódi identitását mint művelt intellektust, szemben a bulvár által kreált „vad Molly” karikatúrával. Végső soron a 25 évre lezárt időkapszula létezése volt tiszteletének és szeretetének utolsó bizonyítéka. Gondosan összegyűjtötte és megőrizte a család legboldogabb éveiből származó leveleket, amikor még együtt járták a világot, és jogilag elzárta őket, hogy a jövő generációi túllássanak a csúf pereskedésen, és meglássák, mennyire mélyen szerették egymást valójában.