2018

You are currently browsing the yearly archive for 2018.

Park Slope Brooklyn egyik legpatinásabb és legdivatosabb negyede, azonban nagyon kevesen – általában csak New York történetének tudorai, illetve azok, akiket közvetlenül érintett az esemény – emlékeznek, hogy itt történt az amerikai légi közlekedés egyik legnagyobb tragédiája, melyben 134-en veszítették életüket. Amennyiben a 7th Avenue és Sterling Place környékén jártok, láthatjátok, hogy az 1800-as években épült viktoriánus jellegű házak között egy sornyi modernebb ház áll. Az ezek helyén élló eredeti épületek megsemmisültek a balesetben.

1960. december közepén New York már karácsonyi lázban égett. Mindenkit lekötött a vásárlás, a házak dekorálása, az ünnepi menü és az utazások tervezése. A légitársaságok is teljes kapacitással dolgoztak.

December 16-a szürke, ködös nap volt. Előző nap havazott, aznap azonban ónos eső szitált New York öt kerületére, mely valószínűleg hozzájárult a tragédiához.

Délelőtt 10 óra 33 perckor Staten Island felett bekövetkezett az amerikai légi közlekedés addigi legnagyobb tragédiája, mely jelenleg is a 11. legtöbb halálos áldozattal járó légi katasztrófájaként szerepel.

A balesetben résztvevő két repülőgép a levegőben ütközött össze és ezáltal két New York-i kerületet is érintett, Staten Island-et és Brooklyn-t, utóbbit jóval nagyobb mértékben.

Mi történt ezen a borongós decemberi napon, mely örökre megváltoztatta a légi közlekedés biztonsági előírásait, illetve a szerencsétlenségek kivizsgálásának menetét?

Az egyik repülő, a United Airlines járata Chicagóból indult és New Yorkba tartott, az Idlewild repülőtérre (ma JFK), 84 fővel a fedélzetén. A másik, kisebb gép, a Trans World Airlines (TWA) Columbus Ohióból a Queens-i LaGuardia repülőtérre tartott és 44 utast szállított.

A United Airlines gépe New Jersey fölé érve azt az utasítást kapta a légi irányítóktól, hogy ereszkedjen 14 ezer lábról 5 ezer lábra és körözzön Preston felett, mely egyfajta várakozó zónaként szolgált, míg a járat megkapja a leszállási engedélyt az Idlewild-re.

Ugyanekkor a TWA járatát kissé jobbra irányították és szintén 5 ezer lábra kellett ereszkednie. Azt azonban senki nem tudta, hogy a United Airlines két navigációs rendszeréből az egyik nem működött megfelelően, valamint a pilóta jóval gyorsabban haladt a megengedettnél. Ennek következményeként túllőtt Preston területén és egyenesen a TWA járatának ütközött.

A United Airlines jobboldali motorja belecsapódott a TWA törzsébe, mely ennek következtében azonnal darabokra törött és azonnal lezuhant Staten Island Miller Field katonai bázisának területére. A 44 utas azonnal szörnyethalt, azonban a környező házakban és lakóikban nem esett kár.

A United Airlines még 13 km-en át, 90 másodpercig képes volt a levegőben maradni és tovább haladt Brooklyn felé. A repülési pálya adataiból a vizsgálatok arra a következtetésre jutottak, hogy a pilóta megpróbálta letenni a gépet a Prospect Parkban, hogy elkerülje a lakott területet, de próbálkozása sikertelen volt. Park Slope felett, a 7th Avenue és Sterling Place kereszteződésének közelében a lakóházakra zuhant. Itt hatalmas volt az emberi és az anyagi veszteség. A 84 utas – egy kisfiú kivételével – azonnal halálát lelte a becsapódáskor. A repülőgép darabjai további 6 személy halálát okozták.  Két karácsonyfa árust, egy hóeltakarító munkást, a templom 90 éves gondnokát, egy kutyát sétáltató úriembert és a Sterling Place hentesbolt tulajdonosát a repülőgép roncsai zúzták halálra.

“A környék háborús zónára hasonlított. Mindenütt lángba borult, összedőlt házak és roncsok. És halottak szerteszét. A repülőgép utasainak maradványait még napokig gyűjtötték a mentőalakulatok. A gép egyik futóműve egy halottasházra esett. Balzsamozott testek keveredtek a gép elhunytjaival. A repülőgép farokrésze pontosan az útkereszteződésbe csapódott, hatalmas krátert vágva az aszfaltba, míg a szárny, valamint a törzs darabjai a környező házakba csapódtak. Több mint 10 épület teljesen kiégett, köztük a profetikusan elnevezett  Pillar of Fire templom (Tűzoszlop).” – írta a New York Times másnapi tudósítása.

A mentésre kivezényelt 2500 tűzoltó és rendőr eleinte fel sem fogta, hogy mi történt. Valamilyen gázrobbanásra gyanakodtak, amíg meg nem látták a repülőgép farokrészét az útkereszteződésben. A rombolás mértékét látva, szinte a csodával határos, hogy nem lett több földi áldozat.

A Brooklyn-i szerencsétlenségnek volt egy túlélője, a 11 éves Stephen Lambert Baltz. A kisfiú egyedül utazott Illinois-ból New Yorkba, hogy a rokonoknál töltse a Karácsonyt. Az egyedül utazás volt az egyik ajándéka. A szülők soha nem bocsátották meg, hogy elengedték, az édesapának pedig különösen nagy bűntudatot okozott, hogy az utazás idejét december 14-ről 16-ra tették.

 

Stephen kirepült a zuhanó repülőből és egy hókupacra esett. A vizes hó kioltotta a gyermek égő ruháját, de sajnos így is súlyos égési sérüléseket szenvedett, több csontja eltörött, de a legnagyobb kárt az okozta, hogy belélegezte az égő kerozingőzt. A kisfiú tudatánál volt, amikor megtalálták. Aggódott, hogy a rokonai hiába várják a repülőtéren. Édesapja néhány órán belül megérkezett New Yorkba és még találkozhatott a kisfiával. Stephen másnapra tüdőgyulladást kapott és belehalt sérüléseibe.

A házakat újjáépítették a Park Slope-on, azonban a mai napig is látható a szerencsétlenség egy-egy emlékeztetője, annak ellenére, hogy a Sterling place-en egyetlen emléktáblát sem helyeztek el. A Sterling Place 126-os szám felső emeletét kettéhasította a repülő szárnya. Itt láthatjuk az újrahúzott felső emeletet.

Steve Keltner a Sterling Place 123-as szám tulajdonosának kertjében a mai napig találhatóak fémdarabok a repülő törzséből. Steve a megsemmisült Pillar of Fire templom vaskerítésének egy darabját is megmentette és ablakrácsként építette bele a házába.

Stephen Lambert Baltz-ra a Memorial Kórházban egy emléktáblával emlékeznek. A táblába beleágyazták a 9 pénzérmét, amit a kisfiú zsebében találtak.

A brooklyni baleset volt az első, melynek kivizsgálása során felhasználták a feketedobozok által rögzített adatokat.

Képek: Google, Augustin Pasquet

Tags: , , , , , , , , ,

A Reszkessetek betörők (Home Alone) első két része ma már klasszikusnak számít és nélkülük nem múlhat el Karácsony. A második rész a New York rajongók szívéhez különösen közel áll. A 90-es évek elején az első filmek között volt, amely bepillantást engedett az amerikai karácsonyi tradícióba. Először láttuk igazán a gazdagon kivilágított családi házakat, az ember nagyságú kerti díszeket, a fényeket mindenütt. A második rész pedig elhozta hozzánk a karácsonyi New York varázsát. A Rockefeller Center hatalmas fáját, a Central Park korcsolyapályáját, a Plaza Hotel fenséges folyosóit.

Amikor ezekről a helyszínekről kerül fel kép a blogra, szinte sosem marad el a “Kevin itt is járt” komment és sokan, régóta kéritek, hogy szedjem össze a film forgatási helyszíneit.

Az igazság az, hogy a film több súlyos helyszíni pontatlanságot is tartalmaz, egyes jeleneteit pedig egyáltalán nem New Yorkban forgatták. A felsorolásban ezekre külön is kitérek.

New York City sziluettjét először Queens-ből, a LaGuardia Repülőtér váróterméből látjuk meg először. A LaGuardia Repülőtér épülete ugyan nyugatra néz, Manhattan-t és az East River-t azonban még véletlenül sem lehet ilyen közelről látni. A felvételen jól kivehető a híres Pepsi neon hirdetőtábla is. Az Empire State Building és a Chrysler Building nagyságából, illetve a Pepsi tábla elhelyezkedéséből következtethetünk arra, hogy a felvétel Long Island City-ben készült.

Kevin a repülőtérről a Queensboro hídon át jut Manhattanba, ahol hatalmas körutat tesz.

Első állomás a Radio City Music Hall, mely a Hatodik Sugárút és 50. utca sarkán található.

A következő képsorokon Kevint-t a híres Empire Diner előtt látjuk, mely a Tizedik Sugárút és a 22. utca sarkán található Chelsea-ben. 40 percnyire a Radio City Music Hall-tól.

Kevin Chelsea-ből a Kínai Negyedbe, a ma már bezárt Quong Yuen Shing & Co. vegyeskereskedésbe megy, ahol jól bevásárol petárdákból. Ez kb. 55 percnyi séta.

A Kínai Negyedből hősünk a Battery Parkba sétál (26 perc), ahonnan távcső segítségével megtekinti a Szabadság-szobrot.

A Battery Parkból átsétál a World Trade Centerbe. Az Ikertornyokon kívül egy pillanatra láthatjuk a Sphere-t is, azt a bronz gömböt, mely 2001. szeptember 11-én a tornyok romjai alá került és a csodával határos módon, onnan szinte sértetlenül került elő. A szobor azóta visszakerült a WTC közelébe, az új Liberty Parkba.

Egyetlen lélek sincs a World Trade Center kilátójában?! Ez vajon hogy történhetett?

Kevin a World Trade Center után a South Street-re megy, ahol a Fulton halpiac közelében látjuk. (A történelmi Fulton Fish Market, a Brooklyn Bridge lábánál ma már nem üzemel, elköltözött a Bronxba.)

Itt látjuk viszont kedvenc gonosz párosunkat, Marv-ot és Harry-t. Ők Downtown-ból az 57. utcáig metróznak, ami valóban néhány percnyire található a Plaza Hotel-től.

Kevin eközben gyalogosan teszi meg az utat a South Street-től egyenesen a Central Parkban található Gapstow Bridge-ig, ahol először pillantja meg a Galambos Nénit. (90 perc, kb. 7 km séta)

Kevin a Central Parkból a Plaza Hotel felé szalad. A Grand Army Plaza lovasszobra szinte mutatja az irányt. Így kissé meglepő, hogy a következő pillanatban a Center Drive és a Central Park South útkereszteződésében találjuk, amint a Columbus Circle felől gyalogol a Plaza Hotel felé. Itt pillantja meg a Harry-Marv páros először.

Végre a Plaza Hotel.

A filmet valóban a Plaza Hotelben forgatták, (az akkori tulajdonos, Donald Trump is kapott 10 másodpercnyi szerepet) azonban a szálló medencéje, ahol Kevin elveszíti az úszónadrágját, nem itt, hanem a Chicagói Four Seasons hotelben található.

Egy mozgalmas nap után leszáll az este a Manhattanra. Kevin az egyik Central Park Suite-ben szállt meg, ahonnan valóban ilyen a kilátás a Central Parkra és az Upper West Side-ra.

Kevin első napja elég mozgalmasra sikeredett. 20 kilométernyi gyaloglás. kb. 4 és fél órán át.

Másnap reggel a Central Parkban található Wollman Jégpályánál kezdődik a nap, ahol Harry és Marv tervezi a következő nagy fogást, a híres Duncan’s Játékboltban.

A Duncan’s Toy Chest a 2015-ben bezárt világhírű játékboltot, az FAO Schwarz-ot reprezentálja, mely a Plaza Hoteltől néhány percnyire, az Ötödik Sugárút és a 59. utca találkozásánál, a General Motors Building-ben működött. A filmbéli épület, azonban nem New Yorkban, hanem Chicagóban található és Rookery Building névre hallgat. A játékbolt belső felvételei szintén Chicagóban, az Uptown Theater-ben készültek.

17

Vajon ehhez a 2 perces úthoz miért kellett a limuzin?

A játékboltból kilépve Marv és Harry végre szemtől szembe találja magát Kevinnel, majd végig kergetik az Ötödik Sugárúton, vissza a Plaza Hotelig, ahol végül, a személyzeti kijáratnál nyakoncsípik.

A 60. utcánál, Kevin egy talpraesett hölgy segítségével elszabadul fogvatartóitól és egészen a Central Parkban találhható Bethesda Terrace-ig szalad. Ez másfél kilométeres futás.

A Central Parkban a lovaskocsik soha nem hajtanak le a szökőkút elé és nem használják a gyalogos utakat sem. Ez a luxus csak a filmben megengedett.

Irány a nagybácsi, Rob McCallister háza az Upper West Side-on, a 95. utcában. Az épület, melyet láthatunk, szintén nem New Yorkban található, hanem a Los Angeles-i Universal Studios egyik díszlet utcájában.

A sikertelen találka után Kevin visszatér a Central Parkba, ahol ismét találkozik a Galambos Nénivel, aki elviszi magával a Carnegie Hallban található “otthonába”.

Miután Kevin elhagyja a Carnegie Hall-t megpillantja a Szent Anna Gyermekkórház tetején a karácsonyi csillagok és integet az egyik kis betegnek. Az épület a filmben a Columbia Egyetem egyik épülete a 120. utcában, a Carnegie Halltól 75 blokknyira.

Az események ismét a Duncan’s Toy Chest és Rob nagybácsi háza között zajlanak (4 km-55 perc gyalog). Hatalmas csatározás után, a rendőrség elkapja a banditákat az Inscope Arch-nál. Ez a csinos boltíves híd a Central Park Állatkertjének közelében található, a Keleti 62. utca közelében és nem a Nyugati 96. utcánál, ahol Kevin beszalad a Parkba, miután elhagyja Rob nagybácsi házát.

Mindeközben Kevin anyukáját egy röpke pillanatra a Times Square-n láthatjuk, ahol segítséget és ötletet kap egy segítőkész rendőr párostól.

És végre a Rockefeller Center! Anya és fia egymásra talál. A Rockefeller Center magasztos fája, a csatornakert angyalai mind ott vannak. Itt szinte semmi nem változott.

Pontatlanságok ide vagy oda, Kevin nélkül nincs Karácsony!

Merry Christmas, ya filthy animals!

Tags: , , , , ,

Régi nagy vágyam vált valóra, 2018-ban elutaztunk New Yorkba. 20 éve töltöttem itt két napot, vajon sokat változott? Igen.

A nap, és a délután 6 órán keresztül át repült velünk együtt, hiába alkonyodott és esteledett be Budapesten, mi rendületlenül repültünk a felhők felett napsütésben. Grönland hómezői és hóbuckái (magas hegyei, ki tudja) ámulatba ejtően szépek. Este nyolc órakor végre lement a nap, megérkeztünk. Arra számítottunk, sokáig tart majd az ellenőrzés, de csak ujjlenyomatot vettek, lefotóztak, semmi kérdés, csomagok rendben.

A taxi sofőrje, mint a filmeken, névtáblával vár, curry-szagú, idős indiai férfi, félelmetesen vezet, de mindenki más is. Csodával határos módon fél óra múlva megérkeztünk a hotelbe, alig várjuk, hogy lerogyjunk aludni.

Itt azonban baj van. Eddig minden olyan feltűnően simán ment, hát ezért. A szállásunkat törölték, a szálloda tele van. Ott állunk fáradtan egy idegen nagyvárosban, szállás nélkül. Összeomlás, enyhe kiabálás után a recepciós segített másik szállás keríteni, egy közeli, kisebb szállodában. Átrohanunk, nehogy elvigyék az utolsó szabad szobát. Bőröndökkel átvágunk az Operaház fantomjáról kiáradó közönség tömegén. Érzékelem, hogy New Yorkban vagyok, mégis egy buborékban vágtatok a szálloda felé, csak az a fontos, hogy biztonságban legyünk. Villoghatnak a fények, csábíthat a Broadway, szinte meg sem látom. A szálloda kellemes, minden OK a szobával, csak 1 ágyban kell aludnunk hármunknak, de elférünk.

1. nap

Pár óra pihenés után nyakunkba vesszük a várost, elindul a New York-i kaland. A Time’s Square még szinte kihalt, bár már gyülekezik Hello Kitty, Pókember, Amerika Kapitány és Elmo, akikkel fotózkodni lehet a téren. Reggelire tojás, palacsinta, bacon, igazi amerikai kalóriabomba a nap indításához.

Metróval lemegyünk a Downtown-ba, a Wall Street és környéke a délelőtti program. A metró máshogy koszos, mint a londoni vagy a párizsi, más szaga is van. Feketék, ázsiaiak és azok keverékei utaznak, telefonjukba feledkezve, fülükben a zenével, mely segít nekik a saját világukba kapaszkodni.

A Wall Street épületei egymás mellé vannak dobálva, minden felhőkarcoló egy kicsit más. Két fiatal fekete lány szólít le kamerával egy öltönyös businessman-t, nyilatkozna-e nekik. Szóra sem méltatja őket. Washington elnök közömbösen szemléli a jelenetet az elnökké avatása helyszínén. A híres bika szobor heréje fényesre kopott a sok simogatástól. A Liberty Island felé a komphoz óriási sor áll, hosszan kígyózik a francia szoborhoz vágyók sora. Utunk az Ikertornyok helye felé vezet, sokkoló a helyszín, és a két emlékmű. A WTC két épülete helyén két seb tátong a téren, melybe csodálatos vízesés omlik alá a mélybe. Körben az itt elhunytak nevei, némelyik névbe rózsa van tűzve. Megsiratom a helyet, a sokkot, amit okozott. Hat rám a helyen összegyűlt rengeteg fájdalom, jelen van, mint egy sötét felhő.

A World Trade Center helyén épült a One World Trade Center. Ennek a tetejéről lehet megcsodálni, ahogy a város térdepel előtted. A liftekhez egy sziklabarlang-folyosó vezet, egész Manhattan erre a sziklára épül, ezért bírja el ezt a rengeteg felhőkarcolót. 102 emelet 53 másodperc alatt, érzi a fülem a száguldást, a nyomáskülönbséget.

 

Odafent egy falra vetített show vár bennünket, a város ezer arcát mutatja be, majd felemelkedik a fal, üveg van mögötte, és 102. emelet magasságból ámulsz az alattad fekvő Nagy Almára. Az amerikaiaknak van érzéke a hatásvadászathoz, bámulatos volt a sziklák mélyéről a felhők fölé emelkedni. Ez a nagy amerikai álom, minden lehetséges. Innen átterelnek a körbejárható kilátóközponthoz, nézelődhetsz, fotózhatsz. Kis fekete kislányokból álló iskoláscsoport csivitel, fáradt, de csillogó szemű turisták, idősek gyerekek, ázsiaiak, európaiak, amerikaiak vegyesen fotóznak, pihennek a padokon.

Innen irány a Brooklyn Bridge, útközben kis parkban mókusok várják a mogyorót, távolabb a téren breaktáncos csapat szórakoztatja a népet. A híd kecses, régi idők szele lengi körül, fapadozata ezt üzeni: “hidd el, sok mindent láttam már…”

Visszafelé betérünk a Grand Central pályaudvar elegáns, márvánnyal díszített épületébe. Szép. Tiszta és fenséges. Tudjuk, hogy van egy hely, ahol ha suttogsz, a szemben lévő falnál lévő társad meghallja. Kipróbáljuk, és működik!!! Mint a gyerekek ujjongunk, és hallózunk egymásnak. Délután a Disney Store-ban újra gyerekként sikkantgatok a cukiságok láttán. A Carnegie Hall előtt egy csapat egyenruhás gyereknek tart eligazítást egy tanár, ők lehetnek a ma esti fellépők. Milyen büszkék lehetnek magukra!

Este vacsora a Bubba Gump étteremben, a Forrest Gumpnak emléket állító rákokat kínáló komplexumban. Minden részlet alaposan ki van dolgozva, a fali díszek, a pad ahol buszra várt, a film megy non-stop kivetítőn, Jenny és Forrest gyerekkori képek a falon, és fatáblára vésett ikonikus mondatok mindenütt. A kilátás a Times Squar-re. Futurisztikus, pazar, rémületesen és lenyűgözően vibráló.

 

Vacsi után még elsétáltunk a Rockefeller Centerhez, ahol bámultuk a korizókat. Ezzel záródott az első nap.

2. nap

Reggel hamarabb kelünk, kinézünk kicsit a Central Parkba. Szinte kihalt reggel nyolckor, páran futnak, néhányan kutyát sétáltatnak. Felhőben van sok épület teteje, híven a nevükhöz. A Trump korcsolyapályán profik gyakorolnak. Reggelire mogyoróvajas bagel-t eszem lekvárral. Nagyon ütős, nagyon amerikai és nagyon finom! A mai délelőtt a kínai, és az olasz negyedben indul. A kínai nagyon lepukkant. Az olasz negyedben egy kávézóban iszunk olasz kávét a sok amerikai lötty után. Kicsit Európában érzem magam, de olyan, mint amikor érzed valahol hátul, hogy nem igazi, egy díszletben ülsz csupán.

A Washington Square-en villan belém, hogy hiányzik a tér, a fák. Sok az épület, mintha beborítanának a felhőkarcolók, folyton rád dőlnek. Jól esik a téren mókusokat, füvet látni.
Ebédre halál food-ot eszünk, ahogy mi hívjuk, a város tele van ételt kínáló foodtruck-kal. Görög, szír, arab, pakisztáni, kínai ételek, Soknak az oldalán szerepel a Halal food kifejezés, ami az iszlámoknál megengedett étkezést jelent. Szinte minden nap ilyet eszünk, a legtöbbje finom. Persze a legjobb a hot dog!

A Roosevelt szigetre kabinos libegő megy. A metrójegy érvényes rá, kíváncsian várom hogy milyen lesz. Jobb, mint gondoltam. Csodás a házak között, felett repülni. Át a taxikkal zsúfolt úton, át a folyó felett. A távolban felvillan az kecses Empire State Building csúcsa. A sziget, ahová érkezünk egy lakósziget. Semmi sincs az érkező oldalon, csak egy cuki mini ajándékbolt, átadás előtt álló üres lakóház, és egy buszmegálló. A baseballt gyakorló kis srácok mellett átmegyünk a szigetcsúcs másik oldalára, egy hajóállomást találunk. 7 perc múlva jön egy hajó, ami elvisz a Wall Street-re, 2,5 dollár az ára. Jegyet veszünk, és 7 perc múlva száguldunk 600 forintért Manhattan mellett. A hajó szupermodern, unott fekete nő csokikat árul a hátuljában. Felmegyünk a hajó nyitott részébe, dobál minket a folyó, a sebesség, a fejemre kötött kendőt fújja a szél.

Megérkezünk, kiszállunk az üzleti negyedben. Megkeressük a Federal Hallt, ahol Washington letette az első elnöki esküt. Megható, erős történelmi emlék, ettől a pillanattól létezik az a rendszer, mely ma is a világ egyik meghatározó eleme. Innen irány a Macy’s áruház, de előtte még bolyongunk egy nagyot a föld alatti városban, a helyes metrójáratot keresve.

A Macy’s 116 éves áruház, a legrégebbi mozgólépcsője fából készült és ma is működik. Innen hazasétálunk a Times Sqaure melletti szállodánkba. Most érzem először az irdatlan tömeget az utcán, ahogy hömpölyög, mint egy folyó, a hajléktalan fekete férfi ordít, a dudák folyton szólnak, szirénáz a mentő, villognak az óriási neonreklámok. Zaj, vibrálás, nyüzsi.

Este vár a Broadway, Phantom of the Opera. 30 éve ugyanott játsszák, tökéletesre csiszolt, profi az előadás. Természetesen átvizsgálják a táskákat, minden színház előtt sorok állnak. Benyomulunk az előtérbe, és mikor nyitják a kétfelé ágazó lépcsőfeljárót sodor felfelé a tömeg. M&M-es, Macy’s bevásárló zacskókkal csacsogó turista lányok, idős ázsiaiak, portugál telefonfüggő család. Nyakukba akasztott tálcáról mosolygós lányok 5 dolláros vizet, csokit, és fantomos műanyag pohárban bort árulnak 25 dollárért. Magasan ülünk, de jól látunk. Az előadás látványos, zeneileg tökéletes, a nagyjából ezer fős telt ház ujjong, tapsol minden dal végén. Hazafelé dúdoljuk a fő dalokat. Felidézzük, amikor 2 estével ezelőtt az előadásról kiáradó tömegen keresztül vágtattunk a szállás felé. Milyen más most…

3. nap Washingtonban

4 óra busz úttal jutunk el New Yorkból a fővárosba. Az út maga autópályán vezet, nem túl érdekes. Kiszállunk a buszból egy parkolóház jellegű busz-pályaudvaron. Leereszkedünk egy mozgólépcsőn, és egy gyönyörű pályaudvaron találjuk magunkat. Kilépve pedig megpillantjuk a Capitolium-ot. Wow élmény, nagyon szép, meglepően kevés ember van körülötte. Eszembe jut a House of cards, mintha beleléptem volna a sorozatba, folyton azt várom, feltűnik valahol Frank Underwood. Az épületet megkerülve látjuk az utat, amit ma be fogunk járni, egy egyenes út vezet egyik emlékműtől a másikig. Mókusok, és vörös hasú madarak matatnak a fűben, turisták fotóznak, a nemes épületek pedig úgy állnak méltóságteljesen körülöttünk, mint a jedi mesterek szellemei. Jóságosan, gondoskodón, hatalommal telve.

A Mall Park, ami a II. Világháborús emlékműtől vezet a Lincoln emlékműig vegyes közönséget vonultat fel. A két szélén húzódó sétaúton futók, turisták, öltönyösök, katonák, középen a füvön mindenféle bőrszínű, cigánykerekező gyerekek, frizbiző középkorúak. Az obeliszk, amit utoljára a Pókember filmben láttam, kecsesen tör az ég felé. Nem sokkal mellette fiatal srác három kockával gyakorolja a zsonglőrködést, mi csilis hot dogot burkolunk magunkba. Ezután lépünk bele a Forrest Gump-ba, vagy a Hair-be, a hosszú téglalap alakú medencét és a Lincoln emlékművet látni olyan, mintha egyszerre elevenednének meg az amerikai történelem nagy pillanatai, és a hollywoodi sikerfilmek. Lincoln ott ül a görög isteneknek járó oszlopos épületben, és szenvtelenül figyel. Lábánál nyüzsögnek a turisták, a Trump ellen csendesen protestáló férfi nyakában a táblára írt véleményével, a Disney hercegnőnek öltözött kislány piros klumpában, kövér család három gyerekkel.

Szabadság. Ezt érzem. Kiállhat valaki a véleményével az elnök ellen, nem küldik el, hercegnő ruhában mehet műemléket nézni, ha akar. Lincoln megadta az amerikaiknak a szabadságot és az egyenjogúságot. Az emlékmű körül háborús emlékművek, Korea, Vietnam. Az emlékmű állítói büszkék rá, hogy fiaik segítettek olyan embereken, akiket nem is ismertek. Én csak az értelmetlen halált látom.

A Fehér Ház kicsi, messze van attól a helytől, ahonnan fotózzuk. A környezete sem pont olyan, mint a filmeken. Viszont nagyon szép épület, a kertjében nyüzsögnek a kerti munkások.
Teszünk egy sétát a városban még egyet a busz indulása előtt, már minden kabátot, kardigánt levettünk, sokkal melegebb van, mint New Yorkban. Az egész Washington fehér és rózsaszín, elegáns és méltóságteljes. Kevés a turista, csodálkozom is, de nincsenek sokan. Mexikóit eszünk, majd visszatérünk New Yorkba, amit estére beburkol a köd. Felvesszük újra a kabátot, és a tömeget kerülgetve haza baktatunk.

4. nap

A Central Park kanyargós útjain, hídjain átvágva megyünk az Éjszaka a múzeumban helyszínére, az Amerikai Természettudományi Múzeumba. A Central park vadregényes, tiszta, fenséges, barátságos, titokzatos. Jó hely, méltó a Nagy Almához. A padok mindegyike dedikálva van valakinek, még Melanie és Donald Trumpét is megtaláljuk (apropó Trump, az ajándékboltok Trump-fej stresszlabdát, világító fenekű Trump zseblámpát, és számos egyéb tárgyat árulnak a saját elnökükről. Zavarba ejtő.)
A múzeumnál hosszú a sor, de gyorsan halad. Őszintén? Nem egy nagy szám. Barcelonában és Londonban sokkal klasszabb a természettudományi múzeum. De legalább nem ácsingózom ide többet.

Délután elmegyünk a Village szélén lévő Samsung boltba. Ez a környék fiatalos, trendi hangulatot áraszt, az épületek nem akarnak rám dőlni, maximum 5-6 emeletesek. A Samsung bolt olyan, mint egy mini vidámpark, VR szemüveggel lehet szörfözni, síelni, 4D mozizni. Karszalaggal végignézzük az összeset, szinte csak fekete fiatalok dolgoznak itt, akik mind nagyon kedvesek, táncolnak a sarokban álló fekete DJ lány által kevert ritmusos zenére. A VR attrakciók szuperek, főleg, amikor egy alattad mozgó szörfdeszkán állva egy óriási hullámba kerülsz. Aztán az emeleti kávézóban iszunk egy meleg italt (kint zuhog az eső) és játszunk a futurisztikus okos hűtővel. Egy gombnyomásra megmutatja, mi van belül, anélkül, hogy kinyitnánk.

Az eső csillapultával sétálunk a Village-ben. Barátságos, lépcsős házikók, apró design boltok, civakodó meleg fiúk (ázsiai és fehér vegyes pár). Klassz környék, bohém, és valódi. Olyan, ahol jó lehet lakni.

Következik a Strand Bookstore, ahol új, és használt könyveket is árulnak 18 mérföldnyi könyvespolc hosszan. Hiperventillálok, konkrét fizikai tüneteim vannak a gyönyörűségtől. Fantasztikus hangulatú bolt, szűk polcok létrával, könyves, cuki ajándéktárgyak, rengeteg könyv… Mellette van egy geek tárgyakat áruló bolt, Marvel, HP, Star Wars minden mennyiségben.

Este már csak egy rövid sétára van energiánk. Telítődünk a sok élménnyel, zajjal, illattal, szaggal, ízzel. Feltűnik, hogy minden boltban úgy bánnak veled, mintha a legfontosabb vásárló lennél, folyton vidáman lelkesek, és mindenhol megkérdezik: How are you doing? És mintha tényleg érdekelné őket. Furcsa élmény ahhoz képest, amit otthon tapasztalunk nap, mint nap egy boltban, vagy szolgáltató helyen.

5. nap

Délelőtt irány a New York Public Library ingyenes 1 órás épületvezetése. Útközben belebotlunk az Empire State Buildinghez sorban álló turisták hadába, jegyeket, skip the line lehetőségeket kínáló feketék állítanak meg: Hey, family! felkiáltással.

A könyvtárhoz érve fellépkedünk a két kőoroszlán között A hall fenséges, az információnál ülő hölgyek kedvesek. A csoportot vezető hölgy idős, szemüveges, garbós pulcsiban van, gyöngysor a nyakában,, és szenvedéllyel beszél a könyvtáráról. Értem már a könyvtáros sztereotípia alapját. A könyvtár eszméje, hogy mindenkinek ingyenesen nyújtsa a tudást. 3 millió dokumentum várja olvasóit a könyvtár mellett húzódó park alatt. Nincs sok olvasó, de sok a bámészkodó. Minden régi, recseg, ropog, a festmények nekem túl giccsesek, de mégis van az épület szellemében valami, ami rabul ejt. És ha már szellemek, amikor megérkezünk, épp akkor mentek el a szellemirtók, nincs mitől félnünk.

Délután kettőre egyedül színházba megyek, egy off-Broadway darabra, pár utcával lejjebb a színházi negyedtől. Prózai darab, Later life. 4 szereplő, 7 sor, kb 35 néző, én vagyok a legfiatalabb. A színházban 4 terem van, mint egy multiplex moziban. A darab érdekes, de csöppet felszínes, a színészek játéka Budapesten nem állná meg a helyét. Mégis az összélmény izgalmas volt, érzem, milyen lehet New York-inak lenni.

Délután egy nagyot sétálunk a Central Parkban, azok az utak, melyek pár napja üresek voltak, most tömve vannak. Egy performanszot is látunk, behívják a közönséget, “minden showhoz kell egy szexi ázsiai fiú”!” kiált a latino táncos. Gyorsan találnak egyet a tömegben, és eltáncoltatják vele a gangham style táncot. Jól nyomja, a közönség hálásan tapsol. Gyönyörködünk, fotózunk. Betérünk a Metropolitan Múzeum halljába, az is gyönyörű, valahonnan élő zongorajáték hallatszik. Egy fáraó és egy Athéné szobor néz egymással farkasszemet a hall két végében.

Este McDonalds-ban vacsorázunk, ezt is ki kell próbálni, milyen a meki hazájában hamburgert enni. Vagyis nem kellett volna. Bár az avokádós hamburger nagyon finom, a közönség nem azokból áll, akiknek ez a város a csillogásról szól. Velem szemben egy olyan cigány asszony ült, mintha a Telepes utcai sarkon lévő nyomorházból lépett volna ki. Hajléktalan, ősz hajú és szakállú fekete koldus. A kiszolgálók sem kedvesek. Kellett egy ilyen élmény, ami árnyalja a képet.

 

6. nap

Utolsó teljes napunk a Coney Island vidámparkjában kezdődött. 1 óra metróval, rajtunk kívül csak egy spanyol család utazik végig. Kiszállunk, és minden kicsit olyan, mintha a hatvanas években lennénk. A 100 éve alapított hot dogos, a kis bolt, ami édességet árul, cukorba mártott almát, zacskóban színes vattacukrot, csokis epret. Elhúz a fejünk felett egy hullámvasút. 12-15 fok van, páran lézengünk a játékok között. Óriási plüssmackók, pokémonok, és számos színes, szagos, megnyerhető (?) játékot kínáló bódé, és hullámvasutak váltják egymást. Modern és régi egyszerre. Felülünk egy hullámvasútra, 4-es skálán 3-as erősségű. Félek, sikítok, és kacagok a végén, alig bírom abbahagyni. Mintha örülnék, hogy életben maradtam. A fiúk nyernek nekem egy transzvesztita külsejű plüss tacot, elnevezem Carlos-nak, szorongatom örömömben, még sose nyertek nekem semmit. Lesétálunk a partra, kabátban, sapkában szívjuk be a sós illatú levegőt. Végigsétálunk a deszka pallókon Brighton Beach-ig. Az orosz negyednél visszaszállunk a metróra, furcsa, hogy cirill betűket látunk a boltokon. A metró itt a házak között megy, tényleg, mint a filmeken. Mintha Peter Parker szobájába bekukkanthatnék a vagonból.

Délután teszünk egy sétát a High Line parkban. Egy 20 évig parlagon maradt magaslati vasútvonal helyén 2,5 kilométeres sétaút vezet a 20-30 emeletes házak között. Különleges élmény! Búcsúvacsora egy steak house-ban, degeszre esszük magunkat.

Hazautazás napja

Másnap reggel havazásra ébredünk, a szálloda halljában ma meleg kávé várja azokat, akik nekiindulnak a városnak. Különös érzés a havas Central Pakban sétálni a szellem járta, gyönyörű Dakota épület mellett, ahol John Lennon-t lelőtték, a virággal díszített lovaskonflisok között. Még egy gyors vásárlás a Disney Store-ban, ahol Thortól kezdve Minnie egéren át Star Wars-ig minden van.

És irány a reptér, búcsúzunk ettől a furcsa, vibráló, zajos és fényes várostól, melynek egyes részei csodásak, nemesek, mások mocskosak, vagy trendin fiatalosak. Az kétségtelen, hogy van egy olyan erős vonzereje a városnak, ami szinte élőlénnyé varázsolja. Nem lehet nem szeretni, pedig zajos, nyüzsgő, folyton mozog. De valahogy úgy érzed ott, hogy helyed van a világban. Mert ha ennyi furcsa, extravagáns, sokféle nemzetiségű ember ahogy együtt lüktet, akkor neked is helyed van benne, és ez egy egyetemes jó érzés. Bebújhatsz a tömegbe, vagy kitűnhetsz belőle. Talán ezért az arctalan elfogadás érzés miatt vágyom vissza azóta is folyamatosan. Nagy szerelem lett a Nagy Alma. Köszönöm a sorsnak, hogy itt lehettem.

Szöveg és képek: Kaposi Ildikó

Tags: , , , , ,

Kedves Kata! Először is, még egyszer szeretném megköszönni Neked, hogy segítségemre voltál az utazási tervem áttekintésében és hasznos ötletekkel láttál el ennek kapcsán. A blogod is nagyon hasznos volt, amikor az ÉN NAGY UTAMRA készültem, amire kb. 25 éve várok.

Kezdődött ez ott, amikor tini koromban az akkor még újdonságnak számító amerikai filmeket faltam, és valami érthetetlen okból mindig a New Yorkban játszódó helyszíneknél dobbant nagyobbat a szívem. Ez azóta sem változott. Valamiféle különleges vonzalmat éreztem és érzek a város iránt és ez egyáltalán nem akart szűnni, sőt egyre nagyobb erővel tört rám egy-egy, a városban játszódó mozifilm, vagy róla szóló dokumentumfilm nézése közben.

Megkönnyeztem egy-egy vágóképet, és mindig azon gondolkoztam, hogy vajon miért is vágyódom én ebbe a városba annyira… Egyszer látnom kell, ebben biztos voltam!

Már többször is tervben volt, hogy elutazunk álmaim helyszínére, de valami mindig felülírta, vagy egy másik nyaralás, vagy ez, vagy az. De idén, ahogy kimondtuk, hogy most aztán már tényleg oda, azon nyomban, kalapáló szívvel repülőjegyet foglaltam és ezzel elejét vette az én nagy utazásom.

Először szeptemberre terveztük az utat, de szabadságolási gondok miatt május lett belőle. Úristen, 4 hónappal előbb fogom látni álmaim városát! Ez egyben azt is jelentette, hogy sürgősen el kellett kezdenem „felkészülni”, mert mindent tudni szeretettem volna. Így kezdtem el bújni a blogokat és találtam Rád is. Mivel szinte mindenhol azt olvastam, hogy komplett tervet érdemes készíteni a
viszonylag nagy távolságok és rengeteg látnivaló miatt, hát belevágtam, és eme tevékenységem, mondhatni, egészen jól sikerült. Rengeteg időm ráment, de szerintem megérte, nem bolyongtunk eltévelyedve a városban, pontosan tudtuk, mi az, amit meg szeretnénk nézni és mi az, amit esetleg idő hiányában el tudunk majd engedni, ha erre lesz szükség.

Azt utólag biztosan ki merem jelenteni, hogy a 11 nap nagyon sok mindenre elég (és természetesen még többre nem), igaz, bőven el tudtunk volna még sokkal-sokkal több időt is tölteni, de valahogy úgy érzem, hogy ez az időtartam már elég
volt arra, hogy ne legyen bennünk hiányérzet. Sok mindenre volt időnk a kötelező látványosságokon kívül is, szinte mindig volt arra időnk, hogy leüljünk egy-egy parkban a helyiekkel, a „helyi módon”, azaz dobozból ebédelni, kávézni, és arra is tudtunk időt szánni, hogy egy-egy kedvencnek számító helyre visszamenjünk.

A LOT közvetlen járatával utaztunk Budapestről. A hosszú repülés egyáltalán nem okozott gondot, teljesen rendben volt a kiszolgálás, egy légörvénnyel sem találkoztunk, ilyen sima útra álmomban sem számítottam (visszafelé dettó).

Mivel a JFK-re az utunk nem Manhattan felett vezetett, és még csak érintőlegesen sem találkoztunk fentről a belvárossal, így a repülőgépről semmit sem érzékeltünk New Yorkból. Érkezésünkkor borult idő volt, szemerkélő esővel, el is szontyolodtam, hogy hát így vár engem álmaim városa!?

Az első utunk a szállodába vezetett, ami Queens-ben volt (LIC Hotel) és aminek rooftop-járól fergeteges kilátás nyílt Manhattan-re. Itt ért az első találkozás álmaim városával, és most, mikor írom e sorokat is, könnybe lábadt szemekkel gondolok vissza erre a pillanatra. Egyszerűen fantasztikus volt látni azt, amit eddig csak filmben, tv-ben – és a gondolataimban – láttam. A szemem és az agyam csak úgy szippantotta be a látványt, és nem tudtam elhinni, hogy én valóban ott vagyok.Pedig de, ott álltunk mi ketten egymással szemben, ezt a pillanatot szerintem míg élek, nem felejtem el.

Az ún. „kötelező látványosságok” közül a legelső felhőkarcolós élmény egyszerűen elképesztő és felfoghatatlan volt (One World Trade Center), de nagyon tetszett az ESB és a Top of The Rock is. Ez utóbbiból a kilátás az ESB-re maga a csoda. Ide naplementére mentünk fel és megvártuk az estét, hogy láthassuk fentről is éjszaka a várost, mindenkinek ajánlom ezt az élményt is! Talán, ha egyet lehetne választani, akkor ezt ajánlanám elsősorban. Bár a One WTC a modernségével kápráztatja el az embert, az ESB pedig a régiségével… Szóval nem egyszerű a választás.

A WTC emlékművek felemelően csodaszépek, az ember szava is eláll, ahogy ott áll a medencék mellett, hallgatja, ahogy zubog a víz a semmibe… Sokat időztünk itt is, valahogy beszippantja az embert a hely szelleme.

Természetesen elhajóztunk a Szabadság-szoborhoz, ami szintén lenyűgözött annak ellenére, hogy a szobor nem volt a top 5 látnivalóim között (?). De amikor közeledtünk felé, egyszerűen nem is értettem, hogy miért soroltam magamban ezt hátrébb. Lehet, hogy a mégis előjövő érzelmek annak is voltak köszönhetőek, hogy ez volt a legeslegelső látnivaló, itt kezdtük felfedezni NY-ot. Nagyon-nagyon tetszett!

Elég sokat időztünk a Central Parkban is, bejártuk gyalogosan ez elejétől a végéig, csónakáztunk a tavon, egy buddhista szerzetestől szerencse karkötőket „kaptunk” (amit azóta is nagy becsben tartok).

Voltunk Roosevelt tramway-ezni, egy esős napon a Természettudományi Múzeumban dínó- és egyéb emlőscsontokat nézegetni, természetesen átsétáltunk a Brooklyn hídon (wááááóóóó), görkoriztam Brooklynban „Manhattan háttérrel”, néztünk naplementét a Brooklyn-i Fulton kikötőből, megfagytunk és az életemért küzdöttem a Coney Island-i hullámvasúton, egészen elbűvölt Greenwich Village és a SOHO, végig gyalogoltuk a High Line-t, hajóztunk, megnéztük mindkét nap a Manhattanhange-t, és természetesen többször meglátogattuk a Times Square-t, amiről szerintem felesleges bármit mondani, ott az atmoszférát egyszerűen érezni kell (mi csak úgy emlegettük: „menjünk be megint az őrületbe!”) – csak, hogy a legemlékezetesebb dolgokat soroljam.

És nagyon-nagyon finomakat ettünk, csak úgy spontán az utcán, vagy ücsörögve egy-egy parkban.

A parkok közül számunkra kiemelkedő atmoszférájú volt a Bryant Park (itt többször is lehorgonyoztunk), és az általad ajánlott Gantry State Park is (errefelé laktunk, így általában a parkon keresztül sétáltunk haza éjszaka, akármilyen fáradtak is voltunk, mert azzal a panorámával nem nagyon lehetett betelni).

Hogy mi tetszett? MINDEN! Külön kiemelném az emberek kedvességét, pozitivitását. Bárhol megálltunk egy-egy percre megnézni, hogy hol is vagyunk, azonnal megállt valaki, és megkérdezte, segíthet-e valamiben, jól vagyunk-e, és hogy honnan jöttünk.

Tetszett a sokszínűség, tetszett, hogy minden pontosan olyan volt, mint ahogy a filmekben láttam, és mint ahogy elképzeltem. Az, hogy az emberek ismeretlenként beszélgetéseket kezdeményeztek velünk, hogyha nem volt hely már a parkban ebédidőben, akkor szóltak, hogy nyugodtan üljünk oda az ő asztalukhoz, hiszen van ott még két szék.

Tulajdonképpen mondhatom, hogy semmiben sem csalódtunk! Ez az én nagy
utam/vágyam volt, de a férjem is teljesen odáig volt, azóta is emlegeti, hogy visszamegyünk még!

Ilyenek jutnak még eszembe: NY-ban mindenki mindent szívószállal iszik. Az autók nem nagyok, hanem hatalmasak. 10 autóból 6 fekete, 3 sárga, 1 egyéb színű. Bent mindenhol nagyon-nagyon hideg van (légkondi), és elképesztő a zaj!

Összességében elmondhatom, hogy imádtam/imádtuk! Nagyon hagy hatással volt rám ez a város, és biztosan mondhatom, ha lehetőségünk lesz rá, visszatérünk ide még.

Eltelt 4 hónap, mióta ott voltunk és még mindig nehezemre esik megfogalmazni, mit is érzek. Bár, azt hiszem, ezt nem is kell megfogalmazni, ezt érezni kell!

Abban biztos vagyok, hogy az, hogy ennyit vártam erre az útra, csak javamra vált. Ezt nekem most, 43 éves koromban kellett megélnem, most tartok ott, hogy már mindent a helyén tudok kezelni és minden megélt pillanatot nagyon-nagyon tudok értékelni. Az tény, hogy – bár tök giccses és közhely ezt leírnom –, de még mindig könnyes szemmel írom ezeket a sorokat és lapozhatom hétről-hétre a fényképeket!! A lábamon a harmadik napon már kb. 8 ragtapasz virított, de mindent megért ez az utazás!!!

Ivett és Janika gyönyörű képeket is készített New Yorkban. A több mint 1000 (!) remek képet itt tekinthetitek meg. 

Képek és szöveg: Salamon Ivett

Tags: , , , , ,

A Central Park West Történelmi Negyedben, a park nyugati oldalán, a híres Dakota-háztól három utcányira található egy szintén ikonikus épület, a San Remo ház (The San Remo). A luxus apartman ház kettős tornya gyakran szerepel a Central Parkban készített fotókon és számtalan filmben, mivel elegáns sziluettje tökéletes háttere a parknak.

A San Remo azonban ennél többet jelent nekünk, magyaroknak. Az 1931-ben átadott Beaux-Arts stílusú épületet a magyar származású Emery Roth tervezte. Róth Imre nélkül New York City jóval szegényebb lenne ikonikus épületekben. (Róth Imre életéről ITT olvashattok bővebben.)

A San Remo-t a 18. emelet magasságában felhúzott két, 10 emeletes ikertornya teszi különlegessé, azonban ezek az athéni Lüszikratész-emlékmű hatására készült tornyok nem csupán esztétikai funkcióval rendelkeznek. A “görög ikertemplomok” foglalják magukban az épület két hatalmas víztárolóját. Roth csodálatos módon olvasztotta egybe a funkciót az esztétikus megjelenéssel.

Ugyan a San Remo ház alkotója az esztétikumra fektette a legnagyobb hangsúlyt, a ház különleges funkcionális elemekkel is rendelkezik, mint például az ablakok, melyek egyedi tervezése hozzájárul a lakások energiatakarékosságához. Az épület ikertornyos megoldása önmagában is több fényt enged nemcsak a lakásokba, de jobb fény- és levegőelosztást biztosít a környékbeli házak és a járda részére.

Jól ismert tény, hogy egyes New York-i épületek, funkciójukból és státuszukból kifolyólag saját irányítószámot kaptak, azonban nagyon kevés épület mondhatja el magáról, hogy két címmel rendelkezik. A San Remo ház az egyikük. 145 Central Park West a déli, 146 Central Park West az északi oldal címe.

A két torony külön előcsarnokkal és liftrendszerrel rendelkezik, azonban a közhiedelemmel ellentétben nem egypetéjű ikrek. A lakosztályok mérete és elrendezése is különböző. A déli torony mindig előnyösebb helyzetben volt, mivel innen szebb a kilátás Midtown Manhattanra. Itt nagyobb és fényűzőbb lakosztályokat alakítottak ki.

A San Remo az óvilági arisztokráciának épült hatalmas, luxuslakosztályokkal, azonban az átadás utáni évben, a nagy gazdasági világválságot elindító tőzsdekrach hatására az épület egyharmada üresen tátongott. A megoldás a kétemeletes apartmanok felosztása volt. A déli toronyban található kétemeletes apartman kivételével valamennyi nagy méretű lakosztályt felosztották, abban reménykedve, hogy a kisebb lakásokat könnyebb lesz értékesíteni. A San Remo-ban a felosztás óta 136 lakás található.

A világválság idején a San Remo csődbe jutott és 25 ezer dollár készpénzért adták el. Hogy jobban lássuk az értékbéli növekedést, napjainkban 25 dollárért egy kamrát sem vásárolhatnánk az épületben. A lakások ára 3 és 25 millió dollár között mozog.

A legdrágább lakosztály továbbra is a két emeletet elfoglaló apartman a déli toronyban. 17 szoba, több terasz és 360 fokos kilátás mindkét emeletről. Igazi álomlakosztály, melyet hosszú ideig Demi Moore tudhatott magáénak. A lakosztály jelenleg egy ismeretlen tröszt tulajdonában áll.

S kik a legendás San Remo ház volt és jelenlegi lakói? A tőzsde és a pénzvilág ismeretlen nagyjai mellett az ismert hírességek listája is hosszú.

Steve Jobs, Barry Manilow, Stephen Sondheim, Tiger Woods, Steven Spielberg, Donna Karan, Glenn Close, Dustin Hoffman, Steve Martin, Bruce Willis, Diane Keaton, Steve Martin, Jennifer Rush, Dodi Fayed és Rita Hayworth valamennyien a San Remo egy-egy lakosztályát mondhatták magukénak.

Az északi torony penthouse lakosztályát Steve Jobs vásárolta meg és újította fel, de soha nem lakott az épületben. Tőle Bono vásárolta meg a lakosztályt. Az egyetlen híresség, akit a lakóbizottság valaha is elutasított, Madonna volt, még 1985-ben, pontosan egy hónappal a Palyboy-béli fotósorozata után. Diane Keaton volt az egyetlen testületi tag, aki mellette szavazott.

Képek: Tinkmara és Google

Tags: , , , , , , ,

Gay Street – Ez a barátságos, kanyargós utca ad otthon New York City egyik “legszellemesebb” házának. New York City egyik legidősebb, a West Village egyik legkedveltebb utcája nevét a közhiedelemmel ellentétben nem a Village bohém LGBT közösségéről, s nem is Sidney Howard Gay-ről, a Nemzeti Rabszolgaság Ellen című magazin szerkesztőjéről, hanem egy korabeli földtulajdonosról kapta.

A Gay Street 12-es szám alatti házat nagy valószínűséggel 1827-ben építették. A csinos townhouse-nak mozgalmas története és befolyásos lakó voltak, akik közül egy – a városi legenda szerint – a mai napig nem hagyta el a házat és környékét.

A ház a holland telepesek idején hullaházként szolgált, majd istállóvá alakították, a későbbiekben pedig a gazdag Washington Square-en lakó családok rabszolgáinak szállása lett.

 

A viharos 1920-as években, a szesztilalom idején a ház pincéjében hírhedt zugkocsma működött, Pirate’s Den (Kalóztanya) néven. Az utcában több zugkocsma is üzemelt, ám a Pirate’s Den több volt, mint kocsma. Igazi turista csalogató volt. Mindenütt kalóz relikviák voltak, szemkötős pultos mérte az alkoholt és a felszolgálók mind kalóznyelvet használtak.

Ugyanezekben az években New York City polgármestere a kicsapongó életviteléről nevezetes Jimmy Walker volt, aki szerette a mulatságot, az alkoholt és kedvenc zugkocsmája a Pirate’s Den volt.

Walkerről azt is tudta mindenki, hogy házasember létére szeretőket tartott. Egy bizonyos angol színésznő, Betty Compton különösen fontos volt számára. Olyannyira, hogy amikor fülébe jutott, hogy a Pirate’s Den-t becsukják, megvásárolta az egész épületet a zugkocsmával együtt Betty számára.

Walker több időt töltött ebben a szerelmi fészekben, mint otthon a feleségével a polgármesteri rezidencián. Betty valóban a szívébe férkőzött és néhány évvel később a polgármester feleségül is vette.

A pincepartik estéről estére tovább folytatódtak, immár a polgármester szervezésében. Ivászat, zene és tánc a szesztilalom idején.

 

A szesztilalom éve után, a II. Világháború közeledtével a zene és a nevetés elhalt a Gay Street-en, az utca lakói azonban továbbra is hallották a Flapper szandálok koppanását a pince padlóján és érezték a bárban sülő hagyma szagát. A  Kalóztanyán úgy tűnik, nem fejeződött be a mulatság.

Az utca lakói közül többen is láttak hölgyeket a 20-as évek jellegzetes viseletében, tollas kalapban és egy magas, sovány úriembert hosszú, fecskefarokban végződő zakóban, cilinderrel a fején a Gay Street-en sétálni a késő éjszakában. A leírások alapján maga Jimmy Walker polgármester szelleme kísértette a Gay Street-et.

 

Az 50-es években a híres bábművész, Frank Parris vásárolta meg a házat, Parris a bábművészet egyik úttörője volt, aki többek között állandó fellépő volt a Madison Square Garden-ben és a Radio City Music Hall-ban.

A Parris család is érzékelte a természetfeletti jelenlétét a házban. Lépéseket hallottak és “láthatatlan” bútorok húzogatásával járó zajokat. A család kutyája is éjjel-nappal ugatott. Gyakran csak egy pontra koncentrált, miközben az összes szál szőre felállt a hátán.

A család kedvence halála után sem hagyta el szeretteit. A családtagok valamennyien érzékelték az eb jelenlétét, aki láthatatlanul a lábukhoz dörgölőzött, mintha még ekkor is védelmezte volna őket.

A Parris csalás néhány hónappal később vendégek jelenlétében is megtapasztalta a szellem(ek) jelenlétét. Míg a társaság a földszinten csevegett, az emeletről megmagyarázhatatlan zaj hallatszott, mintha bútorokat húzogattak volna.

Amikor a vendégek távoztak, az egyikük az emeleten megpillantott egy magas, sötét hajú férfit, cilinderrel a fején, fekete köpönyegben. Mire Mr. Parris felpillantott, az alak eltűnt.

 

A fekete köpönyeges, magas férfit nem csupán a 12-es számú ház lakói látták, de a Gay Street többi lakója is. A sötét alak főleg éjszaka járt fel, s alá az utcán, néha magányosan, néha hölgyek társaságában.

Magszületett a Gay Street fantomjának legendája.

A Gay Street 12-es számú háznak a 20-as évek óta több tulajdonosa is volt, s a tudósítások szerint szinte minden egyes lakó, valamilyen formában tapasztalta a szellem jelenlétét. Egyesek látni vélték, míg mások csak hallották, míg többen csak az állandóan erős sült hagyma szagra panaszkodtak.

Nemrégiben a 3 emeletes, 4 hálószobás townhouse-t 4,5 millió dollárért  vásárolták meg. Vajon a Jimmy Walker polgármester szelleme azóta már meglátogatta az új tulajdonosokat?

Forrás: Haunted Houses
Képek: Tinkmara és Google

Tags: , , , , , , , ,

Brian Clark egyike annak a 4 főnek, aki kijutott a World Trade Center (Világkereskedelmi Központ) South Tower-ból  (más néven: Déli Torony vagy 2-es épület) a becsapódási pont felett. A North Tower-ból (más néven: Északi Torony vagy 1-es épület) senki nem jutott ki a becsapódási zóna felett).

“Brian Clark vagyok. A Euro Brokers cég manhattani irodájának alkalmazottja voltam 31 évig. Az irodánk 2001. szeptember 11-ig a World Trade Center déli épületének 84. emeletén volt. A napi ingázás észak New Jersey-ből kb. 1 óra és 10 perc volt, ajtótól ajtóig. Először elvonatoztam Hoboken-be (város New Jersey-ben, a Hudson folyó túloldalán), majd onnan a PATH metróval a World Trade Center állomásig. A vonat végállomása a WTC épülete alatt volt, így fel se kellett mennem a felszínre. Az állomásról egyenesen az irodába lifteztem.

Az Euro Brokers kliensei híres, nemzetközi bankok és befektetési cégek, mint a Morgan Stanley, Barclays, Chase, Fuji Bank, stb. Mint minden tőzsdeügynök, mi is sokat ordibáltunk telefonon. Annak, aki szereti az ilyenfajta stresszet, annak álommunka.

2001. szeptember 11-e gyönyörű nap volt. Tiszta levegő, csodás, kék égbolt.

Negyed 8-kor már bent voltam az irodában. Az íróasztalnál ültem, háttal az ablaknak. Háromnegyed 9-kor hatalmas, robbanás-szerű zaj hallatszott, a lámpák villódzani kezdtek és a legnagyobb döbbenetemre, a 84. emeleti ablakomat lángok mardosták. Először azt hittem, hogy valamilyen gázrobbanás történt néhány emelettel felettünk. Valójában az történt, hogy az American Airlines 11-es járata belecsapódott a North Tower északi oldalába, a 93. emelet magasságában. A légnyomás kivitte az ablakokat és a lángnyalábok a gravitáció hatására a déli toronynak csapódtak, az irodám magasságában.

Az 1993-as terrortámadás után irodai önkéntes tűzrendésznek jelentkeztem. A vezető beosztásúakat kérték fel, mondván, rájuk jobban hallgatnak a beosztottak. Szerencsére ez nem így történt azon a napon. A kiképzésnek megfelelően, fogtam a zseblámpámat, nyakamba akasztottam a sípomat és arra utasítottam az irodám alkalmazottait, hogy gyülekezzenek az emelet közepén található csarnokban. A cégünk az egész 84. emeletet elfoglalta és az irodák két egymást keresztező folyosó mentén voltak. A munkatársaim, Istennek hála, nem fogadtak szót, és szinte mindenki gyorsan összeszedte a holmiját és ki gyalog, ki a liftekkel elindult lefelé. A 250 alkalmazottból 15 perccel később már csak körül-belül 50-en voltunk az irodában. A brókerek irodái az északi oldalon voltak. Ők látták meg először az Északi Torony 93. emeletén körben tomboló tüzet. Azt hittük, hogy mi biztonságban vagyunk, a baj a másik épületben van.

Az északi oldalra mentem én is. Ekkor többen kiabálni kezdtek, hogy emberek ugrálnak ki az ablakon. Én nem akartam látni, nem akartam ezt az emlékképet, így hátrébb léptem. Az egyik kolléganőm, Isten nyugosztalja, Susan Pollio (bal oldali képen) meglátott valakit ugrani és hisztérikus sírásba kezdett. Átkaroltam és elkísértem az iroda másik oldalán található mosdóba. Azt hiszem, Susan mentette meg az életemet először azzal, hogy elmozdított arról az oldalról. Onnan senki nem menekült meg.

Susan-t a mosdóban hagytam és visszamentem az irodámba, ahonnan felhívtam a feleségemet New Jersey-ben és az édesapámat Torontóban. Mondtam nekik, hogy kapcsolják be a Tv-t, mert valami történt az 1-es épületben. Mi rendben vagyunk.

Néhány perccel 9 előtt a hangosbemondó közölte, hogy a Déli Torony biztonságban van és mindenki visszatérhet az irodájába. A felhívás kétszer is elhangzott, így többen, akik éppen lefelé mentek, visszafordultak és visszatértek az irodába.

Kimentem a folyosóra és belebotlottam az egyik fiatal kollégámba, Bobby Coll-ba (bal oldali képen). Bobby is már félútról jött vissza. Be sem tudta fejezni a mondatot, hogy melyik emeletig ment le, amikor hatalmas robaj szakította félbe a beszélgetésünket. Az irodánk darabokra szakadt. 9 óra 3 perc volt.

A United Airlines 175-ös járata a 77. emelet magasságában repült az épület déli oldalába. A gép megdőlve csapódott be és a megemelkedett jobb szárny csücske kettéhasította az irodánkat. Minden kivágódott a falakból. A hangosbeszélők, a lámpák, a légkondicionálás csövei és leszakadt az álmennyezet is. Az egész irodát meszes, koszos por borította be. Füstöt, tüzet nem láttam.

A következő 10 másodperc volt az egyetlen időszak aznap, amikor tehetetlennek éreztem magam és megrettentem. A becsapódás következtében az épület nyugati irányba, a Hudson felé kilendült 2 és fél méternyit, majd kb. 5 másodperc alatt lassan vissza. Recsegtek-ropogtak a falak, majd egy éles rántással az acél elemek ismét kiigazították magukat. Ez a rántás érzés engem is összerántott és éreztem, hogy visszatér belém az élet és cselekednem kell.

Kivettem a zsebemből az elemlámpát és körbepásztáztam az irodát. Hat munkatársat gyűjtöttem össze. A nyugati oldalon nem volt lépcsősor, így elindultam jobbra, a C lépcsőház felé. Ennek a lépcsőháznak voltam a felelőse, mint tűzrendész. Ekkor hirtelen erős nyomást éreztem a jobb karomon, mintha egy láthatatlan erő megfordítana az A lépcsőház felé. Akkor nem foglalkoztam ezzel, mert úgy gondoltam, hogy teljesen mindegy, hogy melyik lépcsősoron jutunk le. Akkor természetesen még nem tudtam, hogy a C és a B lépcsőházak teljesen összeomlottak a becsapódáskor.

A 81. emelet magasságában egy hölgy nyomult felfelé és kiabált, hogy ne menjünk tovább, tűz és füst van lejjebb, felfelé kell mennünk. A kilenc fős csoportunk vitatkozni kezdett a lépcsőfordulón, amikor meghallottam, hogy a falon túl valaki kiabál: “Segítség, segítség! Beszorultam! Nem kapok levegőt! Hall engem valaki?” Megfogtam a mellettem álló kollégám, Ron DiFrancesco (bal oldali képen) vállát: “Gyerünk! – kiáltottam – Ki kell mentenünk ezt a férfit!” Ron nem tudta, hogy miről beszélek, de kötelességtudóan velem jött.

Egy pillanatra még láttam a többieket. Kevin York (bal oldali képen) és Bobby Coll két oldalról közrefogták a hisztérikus hölgyet és belekaroltak. “Jöjjön velünk. Együtt vagyunk, menni fog ez!” S ezzel elkezdtek felfelé haladni. Soha többé nem láttam őket. Jót cselekedtek ők is, mégis az életükkel fizettek érte. A döntésük úgy tűnik, hogy rossz volt, pedig nem volt az. Az adott választási helyzetben egyszerűen szerencsétlenül választottak.

Ron és én benyomultunk a 81. emeletre és keresni kezdtük a hang forrását. Ron-t hirtelen köhögési roham fogta el. Krákogott, öklendezett. Kiment vissza a folyosóra és elindult ő is felfelé. A 90. emeletig ment fel, majd ismét lefelé indult. Ő az utolsó, aki élve hagyta el az épületet. Súlyos égési sérüléseket szenvedett a hátán, amikor egy, az összeomló épületből kirepülő tűzgolyó eltalálta.

Én egyáltalán nem köhögtem, mintha friss levegőburokban lettem volna egész idő alatt. Nem tudom megmagyarázni, mi volt ez, de azt hiszem, nem is számít.

“Látod a kezem? Integetek! Látod a kezem?” –  kiabálta a hang. A sötétben, a porban szinte semmit nem láttam, aztán hirtelen ott volt az integető kéz, mintha egy emelettel lejjebb lett volna. Rávilágítottam egy résen át és megláttam az apró barna madárszemeket. Ő pedig felkiáltott: “Alleluja! Megmenekültem!”

Egy csomó törmelék volt körülötte. Ezeket gyorsan eltakarítottam, majd rájöttem, hogy egy faldarab választ el tőle. Odatoltam egy asztalt és felmásztam. Mondtam neki, hogy fel kell kapaszkodnia hozzám. Néhányszor nekirugaszkodott, aztán sikerült a karjába kapaszkodva felrántanom. Visszaestünk, én a hátamra, ő meg rám. Hatalmas puszit nyomott az arcomra. “Brian vagyok. – mondtam. “Én meg Stanley (Praimnath – bal oldali képen). – válaszolta – És örökre testvérek leszünk.” Mondtam neki, hogy nekem nincsenek testvéreim, szóval jól jön egy testvér.

Nem tudom, mi ütött belém, de Stanley jobb tenyerén egy hatalmas lyuk tátongott, az én bal tenyeremen pedig egy mély vágás. Összenyomtam a tenyerünket és azt mondtam neki, hogy most már vértestvérek is vagyunk.

Stanley indiai származású, Guyanában született és nőtt fel, tíz évvel fiatalabb nálam. Egy pillanatra sem hinnétek, hogy igazából testvérek vagyunk. Stanley cége, a Fuji Bank, a 81. emeleten volt. Az ablakok a New York kikötőre néztek, egyenesen a Statue of Liberty-re. Ők egyáltalán nem látták az Északi Tornyot ért katasztrófát, csak a hulló papírokat, törmeléket látták. Az irodájukból mindenki lement a földszintre, itt azonban a biztonsági őrök azt javasolták nekik, hogy menjenek vissza, mert csak növelik a tömeget a plázán. A nyomásra szinte valamennyien visszamentek a 81. emeletre.

Stanley, amint belépett az irodába, telefonhívást kapott a Chicagói irodából. Az irodavezető hisztérikusan kiabált a vonal másik végén: “Nem akartam, hogy valaki felvegye! Nem tudjátok mi történt? Egy utasszállító belerepült a North Tower-be. Valószínű, hogy terrortámadás! Azonnal menjetek ki az épületből!” Szinte be sem fejezte a mondatot, amikor Stanley az öbölre pillantva meglátta a repülőt, amint az épület felé kanyarodik és egyre nagyobb lesz. Már látta az U betűt (United Airlines) a gép oldalán, amikor az megbillent és a jobb szárny felemelkedett. Stanley az utolsó másodpercben az íróasztal alá bukott. A jobb szárny nagy része belecsapódott az irodájába. Egy pillanat alatt elszabadult a pokol. Stanley átmenetileg megsüketült, alig látott, de tudta, hogy merre van a lépcsősor. Elindult arrafelé, de az útját egy kimozdult belső fal állta el. Aztán egy idő után meglátta az elemlámpám pásztázó fényét.

Miután megtörtént a vértestvérség, átkaroltam és megindultunk lefelé. Nem láttam tüzet, viszont annál több törmeléket, gipszfal darabokat, vastag porfelhőt. A 79. emeletnél megrepedt a fal és tűznyalábok nyúltak ki a folyosóra, de ezeket egyszerűen ki tudtuk kerülni. A 74. emeleten szinte normális viszonyok fogadtak, kivéve a 2-3 centis vizet, ami a lábunk alatt csordogált, valószínű a törött vezetékekből. Eddig senkivel nem találkoztunk a lefelé vezető úton. Az épület nagy része, legalább 4/5-e eddigre már szerencsére evakuált.

A 68. emeleten azonban az egyik kollégámba, Jose Morrero-ba botlottunk (bal oldali képen), aki felfelé szaladt. A kezében az adó-vevő. Ő is tűzvédelmis volt az irodánkban. “Hová mész, Jose?” – ordítottam rá – “Hallom, hogy Dave Vera fent van és segíti az embereket. Megyek segítek neki.” Dave szintén tűzvédelmis, walkie-talkie-val, tagja volt az eredeti hat fős csoportnak, akikkel elindultunk lefelé, de ő visszafordult a 81.-ről. Mondtam Jose-nak, hogy én leviszem Stanley-t, mivel több sebből erősen vérzett. Jose bólintott, mondta, hogy minden rendben lesz és rohant is tovább felfelé. Őt sem láttam többé. 32 éves volt, fantasztikus ember.

A 44. emeleten egy biztonsági őrbe botlottunk, aki egy borzalmas fej és gerinc sérüléseket szenvedett férfivel volt. A férfi alig volt már eszméleténél. Hogy hogyan sebesült meg és hogy hogyan jutott le így a 44. emeletig, sosem tudtuk meg. Az őr arra kért minket, hogy ha találunk működő telefont valahol, hívjunk hordágyat a 44.-re. Hős volt ő is.

A 31. emeletre értünk. Ez ismerős terület volt. Az irodánk eredetileg itt volt, innen költöztünk a 81. emeletre az 1993-as terrortámadás után. Nem tudom miért gondoltam, hogy ha a 44. emeleten a biztonsági őr nem tudott telefonálni, miért tudnék én telefonálni a 31. emeletről. Ennek ellenére, bementünk az irodába és csodák csodájára, volt vonal. Hívtam a feleségem. Fogalmam sem volt, micsoda agóniában találom. Ő már a Tv-n keresztül látta, amint a második repülő belecsapódott az épületünkbe. Ekkor 9 óra 35 perc volt, kb. fél óra telt el a becsapódás óta. A házunk tele volt. 15-20-an, szomszédok, rokonok, a négy gyermekemből három a családjával, templombéli ismerősök mind ott tolongtak. “Helló, édesem! Minden rendben, micsoda sztorit mesélek neked, amikor hazaérek, most a 31. emeleten vagyok.” – hadartam a telefonba vidám hangon. – Most mennem kell, minél előbb ki akarok jutni.” A párom letette a kagylót és bejelentette a csapatnak, hogy Brian jól van, most jön lefelé, még 2 óra, mire kiér az épületből.”

Egy szóval sem mondtam neki, hogy 2 órába telik, mire leérek. Szegény csak arra emlékezett, hogy a 93-as támadás idején 2 órába tellett, mire ki tudtam jutni a 31. emeletről a plázára. Az épületünk 25 perc múlva összedőlt. Képzelhetitek, mit élt át.

Stanley is hívta a feleségét, üzenetet hagyott neki. Én hívtam a 911-et a 44. emeleten levő sérült miatt. Három különböző személlyel beszéltem, kétszer kapcsoltak, várakozóra tettek. 3 perc, 17 másodpercet töltöttem a telefonálással. Ezt pontosan tudom, mert a későbbi vizsgálatok során visszajátszották nekem a hívásom hangfelvételét.

Ezután tovább ereszkedtünk lefelé. A földszintre érve láttuk, hogy a máskor turistáktól, helybéliektől nyüzsgő pláza, a szökőkúttal, az ételes bodegákkal úgy néz ki, mint egy háborús zóna. Én továbbra is blokkoltam az agyamban a halottak látványát. A bevásárlóközponton keresztül haladtunk kifelé. Mindenfelé rendőrök, tűzoltók szedelőzködtek, hogy mennek felfelé.

Az ajtónál álló biztonsági őr azt mondta, hogy ha itt megyünk ki, szaladjunk, amint csak bírunk, mert sok-sok törmelék zúdul lefelé. Rohanni kezdtünk. Másfél tömb után kifutottam a szuszból, éppen egy kis csemegebolt előtt. Mondom az eladónak, tudna-e adni egy kis vizet? Kihozott pár palack vizet és a kezembe nyomott egy fóliával leborított reggeli tálcát. Tudjátok, gyümölcs szeletek, sonka, tojás tekercs, ilyesmi. Ezzel a tállal a kezemben mentünk tovább.

A Trinity Church (Szentháromság Templom) mögött találkoztunk két pappal. Stanley sírva fakadt és azonnal elmesélte nekik, hogy megmentettem az életét. Mondtam neki, hogy lehet, ő mentette meg az enyémet. Az egyik atya azt mondta, hogy imádkozzunk kicsit, majd felajánlotta, hogy menjünk be a templomba megpihenni, nyitva van. Ez jó ötletnek tűnt.

Elindultunk a meredek Rector Street-en, alattunk a templom temetője. Emlékszem, éppen Alexander Hamilton sírja mellett álltunk, amikor Stanley visszanézett és így szólt: “Szerintem, le fog dőlni az épület.” Még csak ellenkezni sem volt időm, hogy ez acélépület, csak az irodabútorok égnek, meg a szőnyegek, amikor a  Déli Torony teteje inogni kezdett, majd bumm-bumm-bumm, egyik emelet a másikba roskadt, gyorsulva, mintha semmi ellenállás nem lett volna. A templom kitakarta előlünk az épület alsó harmadát, s mint egy fal eltorlaszolta a porfelhő és a törmelékbomba útját. Mind belecsapódott a templomba és felfelé robbant. Miután rájöttünk, hogy ez mind ránk fog zúdulni, rohanni kezdtünk a Broadway felé. A törmelékfelhő utánunk hömpölygött a Broadway-n. Beszaladtunk a 42-es szám alá.

Az agyunk stressz hatása alatt különleges dolgokra képes. Amikor beléptem az épületbe, akkor realizáltam, hogy a tálca még mindig a kezemben van. Elvégre nem szemetelhetek. Letettem a recepciós pultra és 25 vadidegennel, akik hozzánk hasonlóan ide menekültek a porfelhő elől, falatozni kezdtünk. A káosz és katasztrófa közepette ez a csapat idegen táplálékhoz jutott és ez hirtelen melegséggel töltött el.

Stanley odaadta a névjegyét. 45 percet beszélgettünk. 10 óra 30 perckor leomlott az Északi Torony, amiről akkor nem tudtuk. Érzékeltük, hogy sötétebb lett néhány percig, de ismét kivilágosodott. Háromnegyed 11-kor kimentünk a hátsó kijáraton, a Stock Exchange felé. Egyikünk sem tudja hogyan, tömeg sem volt, de elveszítettük egymást. Egy pillanatra elkapott a félelem, hogy Stanley nem is létezik, őrangyal volt csupán, aki kivezetett az épületből. Aztán eszembe jutott a névjegykártya és tudtam, hogy hamarosan újra találkozunk.

A Broad Street-en át legyalogoltam az East River-ig, majd északnak vettem az irányt. Azon gondolkodtam, hogyan jutok el Manhattan szigetéről, amikor a ködben egy komphajó dudáját hallottam, majd egy megafonon át: “A következő komp: Jersey City!”. Innen nem mennek kompok Jersey Citybe! Csodálkoztam, de nem számított. Nekem az is jó volt, csak a másik oldalon legyek. Gyorsan még egyszer megkérdeztem, hogy jól hallottam-e, s amikor megerősítést kaptam, utolsóként felugrottam a kompra, mögöttem pedig felvonták a rámpát.

A komp lassan lecsorgott az East River-en, majd felfelé a Hudson-on. Hirtelen friss levegő ütött meg minket és mindenki észak felé fordult. Az események szörnyűsége akkor tudatosult igazán, amikor megláttuk az ürességet az égbolton. Aminek ott kellett volna lennie, nem volt ott. Csak füst és a semmi. Szürreális élmény volt. 27 éven át dolgoztam az épületegyüttesben. Az egész egyszerűen értelmetlen és érthetetlen volt.

11 óra 15 perckor már be is futott a komp. Ahogy utolsónak ugrottam fel, úgy elsőként szálltam le. Egy óra és 15 perc telt el azóta, hogy a South Tower összedőlt és hogy a feleségem, a gyermekeim, az ismerőseim azt hitték, hogy halott vagyok. Beszaladtam a jegyváltó irodába és elkértem a telefont. Tárcsáztam, mit sem sejtve, hogy mekkora dráma zajlik otthon. Én jól voltam. A feleségem vette fel és pedig belekiáltottam a kagylóba, a szokásos módon: “Helló, édesem, én vagyok!” Ekkor ájult csak el. Egy férfi szólt bele a kagylóba. Gondoltam, mit keres egy férfi a házunkban??? A szomszédom volt. Mondom neki, hogy itt vagyok Jersey Cityben. Azonnal ajánlotta, hogy jön értem. Mondtam neki, hogy ne jöjjön, káosz van. Negyven perc alatt begyalogoltam Hobokenbe és elértem a 11:30-es vonatot, ami 25 perces késéssel indult. Még a vonat is rám várt. 1 óra 15 perckor otthon is voltam. Hívtam Stanley-t, hagytam neki üzenetet. Éjfél után hívott vissza. Az orvosnál volt, összevarrták a sebeit.

Nem tudom, miért és hogyan lehettem ilyen szerencsés. Sokan napokig Manhattanban ragadtak. Az élet hónapokig nem állt vissza a rendes kerékvágásba.

Tudom, hogy egy felsőbb hatalom intézte az életemet azon a napon. Pontosan egy héttel később, kedden álmodtam először és utoljára a World Trade Centerrel. A furcsa az volt, hogy álmomban is az ágyban voltam, vagy talán nem is álom volt? Mindenesetre az ágyam lábánál Jose Ferrero állt. Kérdeztem tőle: “Mit keresel itt, Jose? Életben vagy? Ez hogy lehet?” Jose nem válaszolt, csak mosolygott és bólintott. Ekkor felébredtem. Tudtam, hogy valóban eljött hozzám. Nem forszírozok vallásos gondolatokat senkire. Ez az én élményem. Attól a pillanattól fogva tudom, hogy Jose jó helyen van és a többi kollégám is és mindenki más, aki azon a napon életét vesztette. Azóta sem volt egyetlen rémálmom sem, leteszem a fejem és alszok. Szerencsés vagyok, ami nem az én érdemem. Örökre hálás vagyok ezért az ajándékért.

Szívesen elmondom a történetemet, ha felkérnek rá. 17 év után is csak annyit mondhatok, hogy időpocsékolás múltbéli megválaszolhatatlan kérdésekre választ keresni. Miért én? Miért mások? Nem lehet tudni. Muszáj a jövőbe tekinteni, de a jövőn sem szabad aggályoskodni, hiszen, talán sosem jön el. Ha eljön, és másképp alakul, ahogy terveztük, akkor hozzáigazodunk. Így marad a MA, a JELEN. Minden nap csodálatos. Egyes napok csodásabbak a többinél, de mind értékes. Légy hasznos! Használd a talentumaidat! Szeress jól!

Forrás: Brian Clark Mesquite Independent School District előadása
Képek: Google

A Flatbush és az Ocean Avenue találkozásánál, ahol a Brooklyn Botanikus Kert zöldje véget ér, az alacsony kőkerítésen túl lepillantva látjuk a metró síneket, amint a fák lombkoronája alatt haladnak, majd egy éles kanyarral befutnak az alagútba.

Pontosan száz esztendővel ezelőtt, tíz nappal az I. Világháború befejezése előtt, egy csípős novemberi este, háromnegyed 7-kor, ezen a helyszínen, a Malbone Street megálló közelében következett be New York máig legnagyobb metrószerencsétlensége. Több mint 100-an vesztették életüket (93-an a helyszínen és kb. tíz áldozat később, a kórházban), míg a sérültek száma kétszáznál is több volt.

A baleset olyan súlyos volt, hogy már másnap átnevezték a metróállomást Malbone Street-ről Empire Boulevard-ra. Annak ellenére, hogy a legtöbb New York-inak fogalma sincs a Malbone Street-i tragédiáról, a baleset következményei a mai napig hatással vannak a tömegközlekedésre.

1918. november 1-ére a Brotherhood of Locomotive Engineers (a vonatvezetők egyesülése) sztrájkot hirdetett. A Brooklyn Rapid Transit (BRT) úgy döntött, hogy nem függeszti fel a járatokat, hanem inkább némi bónusz fejében a sztrájkból kimaradt alkalmazottakkal vészeli át a munkabeszüntetést.

Így lett a szinte nulla tapasztalattal rendelkező BRT diszpécser, Edward Luciano (a.k.a. Anthony Lewis, egyes források szerint 25 éves, másutt 29 éves) aznap az egyik mozdonyvezető. A metrótársaság 20 dollár bónuszt ígért a fiatalembernek, aki a 60 óra kötelező gyakorlat helyet csupán 2 óra gyorstalpalót kapott és metrószerelvényt a rendező-pályaudvaron kívül sosem vezetett.

Reggel 5-kor a Culver Line-on (ma F vonal) kezdett és szerencsésen levezetett 10 órát, majd hazafelé indult. Az irányítóközpont azonban megkérte, hogy maradjon még és álljon szolgálatba a jóval nehezebb, emelkedős, kanyargós Fulton Street-Brighton Beach Line-on (ma B és Q vonal). Luciano sem fizikailag, sem lelkileg nem volt alkalmas a vezetésre. Októberben épült fel a spanyolnáthából, mely közel 40 millió ember halálát okozta, köztük Luciano kislányáét is.

A Brighton Beach Line kifejezetten nehéz vonal, sok éles kanyarral, meredek emelkedővel. Az út magasított vonalon kezd, majd leereszkedik az utcaszintre, végül a föld alatt folytatja. A szerelvény aznap 5, régi típusú, favázas kocsiból állt. Luciano már az első néhány kilométer után elvesztette uralmát a szerelvény felett. Össze-vissza fékezett, rángatta az utasokat. Több állomáson is túllőtt, vissza kellett tolatnia. A kihallgatások során többen azt vallották, hogy úgy gondolták, vagy baj van a fékrendszerrel vagy a vezető nem tudja megfelelően kezelni. Többen leszálltak az úticéljuk előtt és úgy döntöttek, hogy inkább bevárják a következő szerelvényt. Ők voltak a szerencsések. A tömött vonaton még így is közel 400-an utaztak, amikor bekövetkezett a szerencsétlenség.

Luciano kimerült volt, tudta, hogy késésben vannak, így még nagyobb sebességre kapcsolt. A szerelvény elérte a Malbone Street-et és az alagút előtti éles kanyart, melyet 10 km/h sebességgel kellett volna megközelítenie. Luciano figyelmen kívül hagyta a lassításra figyelmeztető fényjelzést és 50-70 km/h-val robogott.

Néhány méterre az alagút fala előtt az első kocsi hátsó kerekei leugrottak a sínekről. A második kocsi teljes sebességgel a betonfalba csapódott, a harmadik kocsi belerohant a másodikba. A második kocsiban egy hölgy kivételével valamennyi utas azonnal szörnyethalt.

A második és a harmadik kocsi is kisiklott. A második kocsi először felcsapódott az alagút mennyezetébe, majd a talpfa mentén döcögött tovább, végigsúrolva az alagút tartópilléreit, szétmarcangolva azokat az utasokat, akik a szerelvény bal oldalán utaztak. Sok utas kirepült a vonatból és a kerekek alá sodródott, míg másokat a felgyűrődött sínek döfték halálra. Az utolsó két kocsi viszonylag épségben megúszta, azonban itt is szinte mindenki megsérült az ütközés erejétől és a rájuk zúduló üvegszilánkoktól.

Azok, akik képesek voltak, a saját lábukon gyalogoltak ki az alagútból a holdfényes éjszakába. Azonban ők sem voltak teljes biztonságban. A baleset áramszünetet okozott. A vezérlőközpontban azt hitték, hogy ez is a sztrájkolók szabotázsának része, így azonnal visszakapcsolták az áramot. Több menekülő utast áramütés ért a vágányokon bukdácsolva a sötétben.

A pusztítás kegyetlen volt. A becsapódást és az utasok sikolyát másfél kilométerre is hallani lehetett. A környéket beborították az emberi testrészek, a szerelvény fa- és fémdarabkái.  A roncsok megközelíthetetlenek voltak. A tűzoltóságnak és a rendőrségnek 45 percébe tellett, mire képesek voltak megközelíteni a baleset helyszínét. Sokakat kötelekkel húztak fel. A roncshoz csak az orvosokat és a papokat engedték le a civilek közül. Az influenzajárvány miatt zsúfolt Brooklyn-i halottasházat nem tudták igénybe venni, így ideiglenesen egy közeli mosodaépületet használtak. A környékbeli kórházak megteltek a több száz sebesülttel.

Luciano a csodával határos módon szinte karcolás nélkül megúszta a balesetet és egyszerűen hazament. Itt tartóztatták le másnap reggel.

Az eset tárgyalására 1919 tavaszán került sor. Luciano-t és öt BRT vezetőt emberölés vádjával állították bíróság elé. A fiatalember sírva válaszolt a bíró kérdéseire. A vizsgálat nem talált mechanikai hibát, annak ellenére, hogy a mozdonyvezető azt állította, hogy gondjai voltak a fékrendszerrel. Luciano ügyvédje a felmentését kérte, arra hivatkozva, hogy kliense csak a cég rossz döntésének áldozata.

A bíróság kevesebb mint öt órányi tárgyalás után felmentette a mozdonyvezetőt és a cég vezetőségét is, azonban ez nem mentette meg a BRT-t a csődtől. A cég 1923-ban Brooklyn Manhattan Transit Corporation (BMT) néven folytatta tovább az 1940-es évekig, amikor az MTA (Metropolitan Transportation Authority) magába olvasztotta. Edward Luciano Long Island-re költözött és az ingatlaniparban vállalt munkát. Senki nem hallott róla többé.

A baleset után jóval nagyobb hangsúlyt fektettek a New York-i metró biztonságára. Kivonták a forgalomból a kiöregedett favázas szerelvényeket. A legnagyobb változást pedig a “dead man’s switch”, az éberségi kapcsoló általános bevezetése jelentette a tömegközlekedési eszközökön, mely a mai napig az egyik legfontosabb biztonsági óvintézkedés.

nnnnk

Képek: Google, ceos_downbeat (Rob Ceos)
Forrás: Narratively és New York Times

Tags: , , , , , ,

15 évvel ezelőtt, 2003. augusztus 14-én a maihoz hasonló, párás-nyomasztó hőség uralkodott New York Cityben, amikor délután 4 óra után pár perccel, egyetlen pillanat alatt, hatalmas kiterjedésű áramszünet bénította meg a várost.

A 2003-as áramkimaradás a világon a második legnagyobb területre kiterjedő áramszünet volt, mely 50 millió embert érintett.

Néhány perc leforgása alatt nyolc államban és Kanada egyes területein – többek között Ottawa-ban és Torontóban – is megszűnt az áramszolgáltatás.

New York City még bőben a 2001-es terrortámadás sokkja alatt állt. Sokan újabb támadástól rettegtek, azonban hamar kiderült, hogy “csak” technikai jellegű a zavar oka.

Szerencsére nem tört ki az 1977-es áramkimaradáshoz hasonló pánik a városban, azonban így is nagy volt a kavarodás. Az metróalagutakba, felvonókba szorult emberek ezreit több óra leforgása alatt tudták csak kiszabadítani.

 

A vonat- és repülőközlekedés leállt, az irodaházakat kiürítették. A légkondicionálás hiánya miatt még elviselhetetlenebb lett a hőség.

A tikkasztó melegben több százezer New York-i gyalogolt hazafelé a város hídjain át. Az elektromos vízpumpák is leálltak, így a legtöbb helyen vízszolgáltatás sem volt.

A mobilszolgáltató tornyok megbénultak, az emberek nem tudták felvenni a kapcsolatot szeretteikkel. A vonalas telefonoknál méteres sorok álltak. A kórházak és a tőzsde szerencsére generátorok segítségével fennakadás nélkül üzemelt.

Csupán Manhattanban 500 millió dolláros kár keletkezett, azonban száznál is kevesebb volt az őrizetbe vettek száma. A lakosok segítették egymást, figyeltek az idős szomszédokra, azonban így is 100 körüli volt a halálos áldozatok száma. A legtöbben szénmonoxid mérgezésben hunytak el.

Az áramkimaradás egy Ohio-i erőműből indult és dominószerűen 21 másik erőmű leállásához vezetett. Egy letört faág, kiöregedett vezetékek, számítógép és emberi hiba kombinációja okozta a 2003-as nagy áramkimaradást.

Az éjszaka lassan leszállt New York City-re. A Times Square reklámóriásai sötétbe borultak, kihunytak a Broadway és a hidak fényei.

 

Borzongatóan sötét volt a város sziluettje a környező kerületekből. Olyan sötét volt, hogy a Tejutat is jól lehetett látni.

A legtöbben ekkorra hazaértek az órákig tartó gyaloglás után. Akiknek nem volt módjában gyalogolni, a parkokban töltötték az éjszakát (a párom a Madison Square Gardens lépcsőin bóbiskolt) és várták a rokonokat, ismerősöket, akik autóval indultak a “kimentésükre”.

Az áramszolgáltatás először Queens-ben és Brooklynban állt helyre, ám New York Cityben csak két nappal később, míg egyes helyeken több mint egy hetet kellet várni, mire az élet visszatért a rendes kerékvágásba.

Képek: Google

Tags: , , , , , ,

Zsuzsi fantasztikus beszámolót készített manhattani látogatásukról. Napokra lebontott, térképpel, megtett távolsággal ellátott, remek képekkel tűzdelt leírás, amely mögött rengeteg munka van. A hét különálló séta leírását megtaláljátok a linken át. Szeretettel javaslom mindenkinek, aki éppen New Yorkba készül és természetesen mindenkinek, aki nosztalgiázni szeretne. Nagyon szépen köszönjük! link

Tags: , , , ,

« Older entries